- Úgy tűnik, mindent elraktam-jegyeztem meg magamnak, miközben csípőre tett kézzel szemlélgettem a bőröndömet. Ma hazamegyek. Az órámra néztem, délután 4 óra is elmúlt már, és ilyenkor télen korábban besötétedik. Kicsit furdalt a lelkiismeret, mert hamarabb hazaindulhattam volna, ha nincs az a buli… Két órája ébredtem fel, és gyorsan összekaptam magam, amennyire csak tudtam, abban reménykedve, hogy a szüleim nem veszik észre a másnaposságomat. A homlokomra csapva tudatosult bennem, hogy még tükörbe se néztem, bár ez jellemző rám. Időm sincs rá, mert késésben vagyok, de ha nem kenődött el az esti sminkem, akkor szalonképes vagyok. Nem szeretek ilyentájt utazni, de megígértem, hogy ma otthon leszek. Ráadásul anya azt mondta, hogy a kedvenc kajámat csinálták ebédre, amiről sikeresen lemaradtam. Na mindegy, a lényeg, hogy el kell indulnom. Kihúztam a bőröndöt a szobából, majd kulcsra zártam az ajtót. Bíztam benne, hogy Sandra és Erin nem fognak kiakadni a szoba jelenlegi állapotától. A folyosón haladva egész más dolgok kezdtek forogni az agyamban… jobb lenne Joehoz menni, mint haza, jobb lett volna tovább aludni, vagy a legjobb, ami eszembe jutott, Joeval sokáig aludni. Utoljára hajnalban beszéltem vele telefonon, amikor visszaértem a buliból. Előkaptam a mobilomat. Megcsörgetem, hogy elindultam. Mindig hisztizik, ha nem hívom fel, amikor utazom. Kicsöng, csörög, csörög… miért nem veszi fel? Ez nem jellemző rá. Nagyon nem. Minek neki mobil, ha nincs nála; csalódottan lerakom. Lefelé tartva a liftben még mindig ezen rágódóm, miközben a kulcsomat próbálom előhalászni a kabátzsebemből. A portás nincs a helyén, úgyhogy nem bajlódom vele tovább. Kilépve a kollégium épületéből hideg, csípős levegő csapta meg az arcom, és a buszhoz vezető út felénél nem kevés könny is fakadt a szememből, inkább az idő, mint a lelkiállapotom miatt. A derekamig érő hajam szintén szerepet játszott a szomorúnak látszó tekintetemben, melyet minden második lépésnél a fülem mellé kellett igazítanom. Nincs még öt óra, azonban olyan sötét van, hogy eléggé meg kell erőltetnem a szemeimet ahhoz, hogy ne essek orra a jéggel borított járdán. Annyira bosszantó, miért nem tudják leszórni valamivel? Szerencse, hogy a lépcső, amin lejöttem nem volt annyira jeges, mert már dobtam volna egy hátra szaltót, noha nem örömömben. Szerintem ennyi fáradtságot igazán megtehetne értünk a kollégiumi igazgatóság, ha ilyen magas díjat kérnek a szobáikért. Na mindegy. Körülbelül húsz méterre jártam a buszmegállótól, és az ott álldogáló emberek látványa megnyugtatott. Nem vagyok egyedül. Esetlenül megemeltem a bőröndömet az egyik járdabuckánál, aztán egy gyors szétnézést követően áthaladtam a járda és a megálló közötti úttesten. Akkor feltűnt valami. Nappal, egy ilyen helyzetben, amikor egy csinos, fiatal lány kel át az úton, a legtöbb ember arra fordítja a fejét. De most, az alakok mozdulatlanul állnak. Inkább alakoknak mondhatók, mint embereknek, hiszen a póznákra rögzített lámpák a megállót nem világítják meg. Ezért újra szitkozódni kezdek magamban, de most nem a kollégium, hanem a városi közszolgáltatások miatt. Közelítek az alakok felé, lassú léptekkel, mellőzve a bámészkodást. Anélkül is észlelem mennyire merevek, hogy rájuk pillantanék. Úgy három méterre tőlük megálltam, s pillanatokkal később halk neszekre lettem figyelmes, majd sugdolózásra, de a szavak kivehetetlenek voltak. Nem tudtam eldönteni, örülnöm kellene, vagy félnem. Ostobának éreztem magam a növekvő pánik miatt, hisz ezek csak emberek, ugyanolyan emberek, mint én. Várjunk csak… egyiknek sem láttam az arcát, és annyira furcsán viselkednek. Megráztam a fejem. Itt az egyetlen, aki furcsán viselkedik, az én vagyok. Mi van velem? Rendben, félek a sötétben, de ezért még nem kellene zombikról, meg ufókról fantáziálnom, akikkel másfél órát fogok egy buszon tölteni. Erőt vettem magamon, és egy mosoly kíséretében hátrafordultam. Nem kellett volna.