A Zöld Tündér

(Charles Baudelaire emlékére)

 

Mint fájdalom, kénköves viharon,

Halott Istenben, nem maradás,

E létnek hívott gyér sírhalmon,

Fájó világon, néma sikítás. 

 

Démonjárta sorvadó testem,

Gonosz angyal vágya késztet,

Ürmös levét kelljen nyelnem,

Fogyó elmém romlott végzet. 

 

Csábítását bent jártatván,

Kihűlt szívem csalón melengeté,

Elemésztő irtójárvány,

Szerelmesen hívó Afrodité. 

 

Megidézve, rég nem tette,

Megnyúlt foga szám harapja,

Torkom marja minden cseppje,

Rekviem szól, halott kapja. 

 

Ellenállni nem akarok,

Rég nem érzett drága Ivy!,

Rám fonódó acél karok.

Ezt akartam, hozzám hívni. 

 

Bujaságunk téboly marja,

Hullámzó dús keble, ajka,

Ördögfattya nőalakja! 

 

Félelmetlen tudom itt a vég,

Szédít vadul, zöld fény vakít,

Repít oda, honnan még,

Nem engedtek vissza senkit…