„Befejezetlen múlt”

Sokáig azt hittem a múlt nem lehet más, mint egy befejezett állapot. Persze sokszor halottam, hogy kísért a múlt, meg az, hogy még nem zárta le a múltját.... De nem értetem sokáig meg ezeket....egyszerű gyermekfejjel úgy gondoltam, hogy ami elmúlt csak az lehet a múlt, s amivel meg így állunk, akkor az egy befejezett, lezárt dolog...

Nemrég elkezdtem angolul tanulni, s elérkeztünk ahhoz a részhez amikor is a különböző múltidőket tanuljuk. S így már tudom, hogy olyan múlt is van, amikor a cselekvés és az idő is befejeződött, s létezik olyan is, amikor csak a cselekvésnek van vége az idő még folytatódik...én ezt nevezem befejezetlen múltnak...

Ahogy hazafelé mentem az egyik estén egy kedves arcú idős ember jött velem szembe, nagy csomaggal. Arcán ott bujkált valami zavartság és felelem kettőse. Majdnem teljesen lehajtott fejjel jött, s nézte a járdaszegélyeket a fal mellett....Pillanatokba telt amíg rájöttem, hogy hajléktalan, s éppen éjszakai szállásnak való helyet keres magának. Valami békéset, nyugodtat de minden esetre valami olyat ami széltől védett....Ruhája viszonylag rendezett volt, s szemében is ott csillogott még valami élet.... lehet, hogy nem régóta él az utcán....

Automatikusan meggyorsítottam a lépteimet, de gyomromban magammal vittem a szorongás érzését. Kettős érzésekkel a szívemben és a fejemben haladtam tovább hazafele, afelé az otthon felé, ahol engem várt a társam, a kedvesem, az életem... Jó érzés volt tudni, hogy engem várnak, van hova mennem. De mi van Vele? Ő még meddig megy nap mint nap, sarokról-sarokra. Amíg a lába bírja? Vagy addig a pontig amikor a szeméből majd eltűnik az élet különös fénye, s aztán majd már csak gépiesen megy, vagy talán még azt sem, lekuporodik és fásultan vár.....addig amíg úgy nem jár, mint Andersen meséjében a kislány.

Ahogy hazafelé mentem belém nyilat a felismerés: Ők azok akik a befejezetlen múltat képviselik a mindennapjainkban.

Őket várja haza valaki? Eljöttek, mert megfáradtak, vagy mert nem tehettek másként?

Vagy mi tehetünk értük valamit? Egy szót, egy szendvicset, vagy éppen egy mosolyt? Ha másként nem is de ezen a módon mindenképpen kötelességünk segíteni, hogy Ők akik erre az életre kényszerültek, legalább méltó módon fejezhessék be..... emberként.