A szeretet koldusai

<!--[if !supportEmptyParas]--> <!--[endif]-->

Minden nap, ahogy a város forgatagban járok, találkozom KOLDUSOKKAL. Vannak, akik személyesen próbálnak megszólítani minden olyan embert, akiről úgy gondolják adakozni fognak, vannak olyanok, akik csak kis táblára írják le, mit is szeretnének és bánatos kutya szemmel, vizslatják az ara járókat, s persze vannak olyanok is akik már fel sem néznek csak ülnek maguk elé meredve és várnak. Persze vannak egészen extrém esetek is, amikor valaki látványosan és minden képen hangosan siránkozik, de van, aki kereszteket vet, és a földet csókolja.

Amikor először találkoztam ilyen emberekkel akkor nagyon megrázott az Ő látványuk, sajnos ez ma már mindennapi s a legtöbb esetben én is csak fásultan megyek tovább. S talán ez azért van, mert tudom, látom, hogy az itt koldulók között is két nagy csoport létezik. Az első valami csapathoz, bandához tartozik, és tőlük elveszik a bevételüket. Nekik nem adok, mert úgy sem lesz az övéké. A másik nagy csapat az aki nappal koldul este pedig megveszi a borát, iszik hangoskodik, nekik megint nem adok, mert nem hiszem, hogy ez lenne a megoldás.

De ma nem is róluk akarok beszélni, elmélkedni, hanem rólunk….

Rohanunk, több munkát bevállalunk, gyorsétkezdében eszünk, és egyre kevesebb időnk marad a személyes kapcsolatokra. Elmegyünk embertársaink mellett úgy, hogy nagyon sok esetben még az arcukba sem nézünk, minek, hisz úgysem ismerjük Őket, nem látván a mimikájukat, örömeiket, bánataikat, fájdalmaikat.

Este pedig leülünk a NET elé, levelezünk, közösségi portálokra járunk, keresünk barátokat, szerelmeket, ismerőöket. Na meg persze csetelünk. Próbálunk emberi kapcsolatokat szinten tartani, imitálni… S eközben elvesznek azok a plusz értékek, amik a kapcsolatokat emberivé és közvetlenné teszik. Lassanként elszegényedünk ilyen téren érzelmileg, s amire észbe kapunk már mi is koldusok leszünk. Persze nem ülünk ki a sarokra, nem koldulunk tömegközlekedésen, de ettől még koldulunk… Izgatottan várjuk a barátok ismerősök emiljeit, a beszélgetéseket a csevegő csatornákon, vágyunk a szeretetnek valami minimális, kötelezettségeket nem igénylő formájára. S észre sem vesszük a SZERETET KOLDUSAI, leszünk.

Egyre több embert látok, aki magában beszél mindenfelé a városban…. Ígyen sok bolond lenne…. Vagy ennyire nincsenek kapcsolataink, akikkel lehet egy jót beszélgetni?

Dolgozunk egyre többet, rohanunk csak azért hogy mi magunk is koldusok legyünk???