..Egy egészen kicsi jelentéktelen szürke mag..

A mag a völgyben született sok sok apró maggal együtt. Nyár végén pergett ki az egyik virágból. Aztán jöttek az őszi szelek. Az egyik napon, amikor különösen erősen süvített a szél, hirtelen felkapta a magot,  és vitte repítette egyre magasabbra, egyre távolabbra.. aztán amikor a szél ereje hirtelen megtört egy erős sziklán, váratlanul elejtette. Gurult lefelé a kicsi mag, egészen odáig, ahol két szikla között összegyűlt egy kis föld. Itt aztán megállt. Az eső bemosta a földbe, a hó betakarta, s aludt egész télen a természettel együtt. Ám amikor elolvadt a hó, s langyos szellő járt a hegyek fölött, a mag felébredt.

Tudta a dolgát! Megkapaszkodni.. s növeszteni kezdte gyökereit. Ősei tudása szerint a földbe szerette volna mélyeszteni őket. De oly kevés volt a föld, mindig sziklába ütközött. Mégsem adta fel. Megpróbálta nem lefelé, hanem oldalra növeszteni azokat, s amikor érezte hogy azok már megkapaszkodtak, elkezdte fejleszteni hajtását. Ahogy növekedett, egy napon, megrepedt felette a föld. Már már érezte a szabad levegőt, de minden erejét össze kellett szednie, hogy hajtása kiszabaduljon a föld öleléséből. S hogy kiemelkedve elmondhassa.

’Hahó világ hát én is itt vagyok! ’

De amint örömében felmosolygott a napra, máris észrevette hogy egyedül van. körös körül széljárta sziklák sorakoztak. Csak messze lent látott valami zöldet.

A magból fejlődött kicsi növény nem figyelt erre. Tette a dolgát. Minden tudásával növesztette a hajtását. Erős szárakat, szépen formált leveleket fejlesztett. És nőtt egyre nagyobb lett. Egy napon az egyik levél tövében megjelent egy bimbó. A kis növény, bár ekkor már tudta hogy, talán soha nem fogja látni senki, mégis minden tudásával növesztette tovább. Minden egyes szirmon sokat dolgozott. A tőle telhető legszebb árnyalattal színezte, és bársonyossá tette őket. Valamikor nyár elején aztán megpattant a bimbó, s lassan teljes szépségében kinyílt a virág. A kis növény ringatta. Napnak, s felhőnek mutatta büszkeségét.

Telt az idő, haladt a nyár. Szép, és csúnya napok váltogatták egymást. Ám a kicsi növény mindig keresett valamit, aminek éppen örülni lehetett. Örült a minden reggel felkelő napnak, örült az égen úszó bárányfelhőknek, és a sötét égbolton hunyorgó csillagoknak. Megtanulta a szeleket is. Tudta melyik az a szél aminek ellent kell állnia, hogy egyre erősebb legyen. De azt is tudta melyik széllel  kell együtthajolnia, hogy el ne törje az.

Néha apró szemű szúrós, hideg eső esett, ilyenkor ha lenézett a völgybe, látta virágtestvéreit, ahogy összebújnak, s ettől fájdalom járta át, és reszketni kezdett. Tudta azonban hogy a reszketés elveszi erejét, ezérthát felemelte tekintetét, s nem nézett többet lefelé. Csak nézte a súlyos sötét felhőket ahogy lassan mozogtak az égen. És egyre azt mondogatta. ’Egyszer minden sötét felhőnek vége lesz, már csak keveset kell várnom, hogy újra átmelegítsenek a nap sugarai.’ Így telt a nyár már nem sütött olyan erősen a nap, sárga korongja egyre később jelent meg a hegycsúcsa fölött, és egyre bágyadtabb lett az ereje. A virág is megváltozott. Fakóbb lett a színe a szírmai sem voltak már oylan bársonyosak. De közöttük, a virág mélyében ott értek az apró magok. A kis növény csendesen ringatózott a szelíd napfényben. Valahol a lelke mélyén tudta már hogy lassan vége a nyárnak. Mégsem érzett ettől  szomorúságot. ’Megtettem ami tőlem tellett, és nem volt rossz nyaram.’ Mondogatta magában.. ’lehetett volna könnyebb is, mint a többieknek ott lent a völgyben, de szép volt itt is, és képes voltam mindarra amire ők együtt ott lent.’