Talán az úgy is lehet hogy valaki valamilyen kiskori kezdetektől fogva úgy él: „nekem a kevés is elég”.

Ehhez alakítja a vágyait, önértékelését…

Ezzel rendezi be az életét. Ha nem lehet „elég” akkor fogadjam el a „valamennyi” örömét. Ezt nyújtja ez a földi világ. Ha „jó” vagyok, ha dolgozom, ha mások elvárásainak megfelelek, ha a saját igényeimet rutinszerű természetességgel elnyomom, akkor élhető is ez a világ(felfogás).

Telnek az évtizedek. Lehet így élni. Valami furcsa módon, úgy működöm, hogy bár racionálisan látom a világot- erre sosem látok rá. Működik az életem. A külvilág nem mutat olyan tükröt, amiben megláthatnám ezt. Nevezhetjük ezt az alvás évtizedeinek.

Az ébredés is sok éves folyamat – nálam. Apró lépésenként lehet lefejteni a „jó” akarok lenni viselkedés mögött milyen is lehetek én. Nagyon nagy bűntudatokkal időnként pici időre „rossz”vagyok. Visszatekintve ez persze csak annyi, hogy kipróbálom, milyen is ha én lennék. Ez az  Én persze távol van attól amilyennek születhettem, de egy pici forgácsot levések a megkövesedett megfelelés-hamis-ragacsokból. Nagyon sok kicsi forgács – felismerés,rácsodálkozás – amik születnek, talán százszor elfelejtem, százegyedszer megint rácsodálkozom. Az biztos, hogy minden ilyen rámcsodálkozásnál van valami jó érzésem. (kívülről azt hiszik,hogy ilyenkor szenvedtetem magam.)

Egyszer (néhány napja) megélem a páni félelmet a „rossz” vagyoktól. Nagyon nehéz rálátni, hogy nem rossz vagyok, csak nem felelek meg a „jó”-ról való belső képzetemnek, amit egyszer nagyon régen megtanultam. Nem vagyok olyan amilyennek – egyszer régen - elvártak. Nem vagyok eredendően másiknak megfelelő, félelmében összeszart, tehetetlen pici fiú.

Hihetetlen – ezért százszor meg kell ismételni – hogy ha magamra hallgatok, akkor a másiknak is lehet jó, még ha más is mint amit várt, nem dől össze a világ, életben maradok, pillanatokra érezhetem magam jól. (van mikor a másiknak ez nem jó, de előtte-utána kap annyi jót, hogy élvezze a folyamatot.)

Eljön az a pillanat, amikor elhiszem hogy élhetek a magam világa szerint – lehetek boldog. Lehet hogy ezerszer kell eljöjjön ez a fuvallat, hogy mindig egy-egy pillanattal tovább repülve vele- egyszer bele is engedjem magam. Elhiggyem hogy elvárhatom magamtól hogy boldog legyek és semmivel sem kevesebb.

Az utóbbi hetek –is- erről a félelmetes kitörési történetről szóltak.

Lám milyen csodálatos a világ – hogy megadta hozzá a kísérőket, tükröket, nőket – akik ebben nekem segítettek, miközben a saját történetüket élték. Ez a folyamat nem áll meg.

Meghajolok az élet csodája előtt!