Hajnali fél 5-öt mutatott az óra, amikor iszonyatos rezgéssel és üvöltéssel megszólalt az ébresztő. Még a nap sem kelt fel, sötét volt. Az ágy szélére ültem egy pillanatra miután felfrissítettem magam a fürdőszobában, felvettem a tegnap ledobott kőporos overált a karosszékről. Még félálomban, merev, higanyos mozgással léptem bele a nadrágba, majd a kantárokat felhúztam a vállamra. Egy vastag kötött pulóvert és egy mellényt húztam fel miután elcsomagoltam a tegnap este összekészített szendvicseket és egy szardínia konzervet a táskámba. A lakásból való távozás előtt áthúztam a naptárba a napot, már csak négy nap!

Az Alkotmány és a Mártírok utcák kereszteződésében egy pislákoló lámpa alatt vártam, amikor is érkezett értem a brigádot összegyűjtő busz. Csontig hatoló januári hideg volt. Anyám szavai jutottak eszembe: „Mi a legrosszabb az életben, kisfiam? Hát, a tél! Mert az egy évben kétszer is van!” 
És valóban igaz volt ez ekkor is, rettenetes érzés, amikor saját bőrömön tapasztalom meg, hogy milyen igazságokkal fenyegettek a szüleim.

A járat megérkezett, felszálltam. Úgy középtájon volt hely Kari bá’ mellett. Legtöbbször mellette ültem, bár sosem azért, mert foglalta volna, de valahogy a többi melósnak nem akarózott a közelében utazni.
„Jó reggelt, fiatalúr!” – köszöntött csillogó szemekkel. Frissnek tűnt, mint aki már órák óta fent van és a belőle áradó tömény bor és pálinka egyveleg szaga arra engedett következtetni, hogy valóban korán kelt. Különösebben már nem lepett meg a tőle áradó alkohol illata, már egy hónapja dolgoztunk együtt és megértettem, hogy a majd negyven rekkenő nyarat és telet végig dolgozni embert próbáló feladat s a kimerülés, a kiábrándultság gyakran megkönnyíti a pohár súlyát.
„Mit is mondtál, fiatalúr, mi lesz belőled?” Diplomás munkanélküli? – nevetve tette fel a költői kérdését, melyet sosem hagyott volna ki egyetlen napon sem. Így, ment ez nap, mint nap. A brigád tagjai tudták, hogy én csupán ideiglenesen dolgozom itt a szünidő alatt, hogy megkeressem tandíjra valót. A többiek viszont a megélhetés, a család miatt tekerték a mókuskereket, s mégis a legtöbbjük hiú és gőgös lenézéssel tekintett rám, vagyis nem csak rám. Megvetették a tanult embereket, megvetették a későn kelőket, megvetették a szellemi munkát végzőket, lényegében mindenkit magukon kívül. Sosem értettem, hogy miért. Kedvem lett volna vitába szállni velük, hogy rosszul tudják és nincs igazuk, nekem lenne jogom őket megvetni, de mindig azzal adtam fel e szándékomat, hogy nekem úgyis csak hat hétig tart ez a munka, miért fecséreljem rájuk az időmet.
A munka jól haladt. A napok gyorsan teltek. Nagy felelősség nem hárult rám, csak a legalantasabb munkákat bízták rám, amiben kicsi a hiba lehetőség, konkrétan egy szelídebb állat is el tudta volna végezni. Unalmas volt és szánalmas.

Az ebédszünetek voltak csupán említésre méltóak. Akkor a munkaterületen szétszóródott emberek összeverődtek egy terembe, ülőalkalmatosságokat vadásztunk hungarocell darabokból, téglából, amit épp találtunk. Majd megkezdtük az étkezést. Magam elé vettem a hátizsákom, asztal gyanánt elővettem a konzervet. Megfogtam a nyitófület meghúztam, majd a kezemben maradt. Némán, magamban átkozódtam, de igyekeztem elkerülni a feltűnésből adódó kellemetlenséget, így lassú mozdulatokkal próbáltam visszacsúsztatni a táskába és elővenni a szendvicseket. Természetesen valaki észrevette, Kari bá’! Odalépett hozzám, átnyújtotta a bicskáját és oda suttogta: „Késsel is ki lehet az nyitni, fiatalúr.” 
Mit köhög a bolha? – förmedtem rá. Mit akar a késével, Kari bá’? Csak azért raktam el, mert a halszagtól rosszul lesznek a kollégák. Meg különben is van nekem késem, különb, mint a maga búcsúban lőtt bicskája.
Ezt egy meglepő ováció követte. A többi munkás nagyot kacagott, hogy így szóltam az öreg Kari bához. Egy-egy hang is volt, hogy: „Mit képzelsz öreg?” vagy „Ez az fiatalember, mondd meg neki.” Egy pillanat alatt népszerűvé váltam a brigádban, néhányan kicsit közelebb ültek, akik eddig a nevemet sem tudták most érdeklődtek, hogy ki vagyok? És mi akarok lenni?

Az ebéd után gyorsan ment a munka, s gyorsan ment az utolsó hét is, azonban mégsem olyan volt, mint eddig. A hátralévő napokon mára busz végében kaptam helyet. Rezzenéstelen arccal haladtam el a Kari bácsi melletti üres szék mellett, hiába nézett rám kérdően minden alkalommal.

A szünidőnek vége lett, ezzel az ottani munkámnak is, később sikeresen el is végeztem az egyetemet. Sikerült elhelyezkednem egy jó hírű vállalatnál. Azonban válaszom még mindig nincs a kérdésre: „Mi lett belőlem?”