Soubirous Szent Bernadett

Ünnepe: Április 16.
* Lourdes, 1844. február 17.

+ Nevers, 1879. április 16.

Szülei molnárok voltak és a legnagyobb szegénységben éltek. hatan voltak testvérek, köztük Bernadett volt a legnagyobb (beteges gyermek volt.) A korábban börtönként használt nedves, hideg lakás nem használt gyenge egészségének, sőt, minden jel arra mutat, hogy haláláig tartó asztmáját is ennek köszönhette. 1854-ben a kolerajárvány idején is megbetegedett, és sokáig tartott, amíg ismét erőre kapott.

Bernadettnek 1858. február 11. és július 16. között a Lourdes melletti Massabielle-barlangban tizennyolc látomása volt. Elragadtatásba esett, s egy ismeretlen ,,Hölgy'' ezeket mondta a tizennégy éves kislánynak:

,,Imádkozz a bűnösökért!''

,,Bűnbánat, bűnbánat, bűnbánat!''

,,Mondd meg a papoknak, azt akarom, hogy itt kápolnát építsenek nekem.''  ,,Körmenetben jöjjetek ide.''

,,Menj, igyál a forrásból, és mosdj meg a vizében!''

Ez utóbbi fölszólításra a kis látnok kezével kaparni kezdett a barlang alján, és fölfakadt egy forrás, amely ma is ontja magából a vizet. A barlangnál történt jelenések és a forrásnál egymást követő gyógyulások a hívő és a hitetlen világot egyaránt megmozgatták. A papság eleinte határozottan elutasította, hogy foglalkozzék az üggyel, sőt, egyenesen ellenségesen fogadták a híreket. A ,,Hölgy'' nem jelent meg mindig, amikor Bernadett várta, de amikor megjelent, elragadtatásában természetfelettien megszépült a kislány, tisztaság és megilletődöttség sugárzott belőle, annyira, hogy a szemlélők között még a legkeményebb szívűek szemébe is könnyek szöktek. A látomások idején a Bernadett köré gyűlt tömegben semmi nyoma nem volt a hisztériának vagy más szokásos zűrzavarnak. Az 1858. július 16-i jelenés után Bernadett nem látta többé a Szűzanyát, aki megígérte neki, hogy boldoggá teszi, de nem itt a földön.

A jelenések utáni években Bernadettnek sokat kellett szenvednie. Sokan úgy vélték, kötelességük kivallatni a látnokot, hogy leleplezzék a hazugságot. Volt, akit ellenséges szándék vezetett, volt, akit a puszta kíváncsiság. Kérdezték, vádolták, csapdákat állítottak eléje, Bernadett pedig mindig ugyanazzal a nyílt egyszerűséggel és őszinteséggel válaszolt. Nem díszítette, nem bővítette elbeszélését.

Legnagyobb vágya az volt, hogy eltűnhessen a világ szeme elől. Végre 1868-ban fölvételt nyert a nevers-i Iskola- és Szeretet-Nővérek közé. Belépését egy ideig betegsége késleltette. Novícia idejét Isten iskolájaként járta végig. A kolostorban ugyanis szembetalálta magát egy olyan novíciamesternővel, aki ismét sok szenvedést okozott neki. Bernadett nem illett bele a lelki élet megszokott sémái egyikébe sem, nem csoda tehát, hogy mindenütt értetlenkedéssel találkozott. A mesternő és a főnöknő egyaránt attól félt, hogy Bernadettet kevéllyé és beképzeltté teszik a jelenések. Ezért úgy gondolták, minden alkalmat meg kell ragadniuk, hogy megalázzák, mintha Isten nem gondoskodott volna választottja alázatának gyarapításáról a belső megvilágosodások révén.

E belső, isteni világosságnál ismerte föl Bernadett az igazságot, mely teljesen áthatotta: az ember semmi, semmire nem képes, semmije nincs, ami ne Isten ajándéka volna, és nem a kegyelem műve lenne az emberben. Ezért készséggel fogadott minden megalázást, s mindenben és minden mögött Isten akaratát látta.

Figyelmeztetésként jegyezhette föl magának: ,,Ha erősödik a vihar, emlékezni akarok Urunk szavára: Ne félj, Én vagyok! Ha elöljáróim vagy társaim megaláznak, nyomban hálát akarok adni érte az Úrnak, és szívesen veszem a bántó szót, hogy egy lépéssel közelebb kerülhessek Istenhez.''

Az egyik napon megmutatták neki annak a barlangnak a mását, ,,amely az ő mennyországa volt'', ahol a Hölgyet láthatta, ,,aki oly szép, hogy az ember szívesen meghalna, hogy ismét láthassa''. Egy nővértársa szent irigységgel figyelte. Bernadett hirtelen odafordult hozzá, és megkérdezte:

„Mit csinál az ember a söprűvel?

Micsoda kérdés! Az ember fogja a seprűt, és seper vele.

És aztán?

Aztán visszateszi a helyére.

Hol van a helye? Hát az ajtó mögött, a sarokban!

Látod, ez az én sorsom mondta az egykori látnok. A Szent Szűz dolgozott velem, aztán a sarokba állított. Ott az én helyem, és boldog vagyok, ha ott maradhatok.''

Bernadett a kolostorban is sokat betegeskedett. Ha nem volt ágyhoz kötve, akkor a betegszobában szolgálta testvéreit. A háziorvos higgadt, békés természete és jóságos lelkülete miatt a legjobb véleménnyel volt róla. Légszomja haláláig kísérte. Tüdővérzések és egyéb komplikációk léptek föl, s különösen nagy kínokat okozott jobb térdének gyulladása.

1879. április 16-án 35 évesen halt meg Nevers-ben. Utolsó szavai ezek voltak:

,,Szentséges Szűz Mária, Isten Anyja, imádkozz értem, szegény bűnösért!''

A teste nem látott romlást, ma is épen őrzik.

1925-ben boldoggá.

1933-ban szentté avatták.

A tizenhetedik jelenés részletes ismertetése: 1858. április 7.

Április 6-án, húsvét keddjén Bernadett újból érzi a vonzódást a barlang felé. Vesperás után belép a gyóntatószékbe. A segéd sekrestyésnő meglátja. Megsejt valamit, és titoktartás terhe alatt megsúgja néhány barátnőjének. A hír futótűzként terjed el. Bernadett barátai nyugtalankodnak. Az ügyész az elmúlt héten négy órán át faggatta őt, és megtiltotta neki, hogy visszamenjen a barlanghoz.

A vesperás előtt Bernadett átment a barlangnál meggyógyult Blazyhoz, Adé régi polgármesteréhez, aki látni akarta őt. A Blazy-fiú fölajánlja neki, hogy homokfutójában hazaviszi. Ez a látogatás egy gondviselésszerű bizonyítékot eredményez. Másnap reggel, húsvét szerdáján virradat előtt a barlangnál van. Több száz ember várakozik már. Hamarosan ezren lesznek.

Bernadett már elragadtatásban van, lenyűgöző csend veszi körül. De mi az a zaj a tömeg szélén? Nehéz léptek, parancsoló hang, egyre közelebb a helyhez, ahová mindenki áhítozik: ,,Adjanak utat!''. Dozous doktor az. Már régóta szerette volna megvizsgálni az extázist. Az orvos egyúttal a tűzoltók parancsnoka is, megbízza tehát egy ,,emberét'', Martin Tarbčst, hogy menjen előtte. Utat tör a tömegben, amelyből tiltakozó megjegyzések csattannak föl, annál is inkább, mert a kalapját, a barlangnál kialakult tisztelet szabályai ellenére a fején hagyja. Meggyőződése ellenére teszi: ,,Nem ellenségként jövök, hanem a tudomány nevében. Szaladtam (egy pillanatra fölfedi verejtékcseppekkel harmatozó, csupasz koponyáját, amely megcsillan a gyertyalángok fényében), és nem tehetem ki magam a huzatnak. Én vagyok az egyetlen, aki megállapíthatom, valóban vallási jelenség-e az, ami itt végbemegy, engedjék, hogy tanulmányozhassam.''

Törölgeti magát, nyugtalan, hogy a huzat megárt neki. Figyelmét azonban máris leköti a szokatlan jelenség, és minden másról megfeledkezik. Bernadett ezen a napon egy földre támasztott, hosszú gyertyát tart, melyet előző napi vendéglátója, Blazy adott neki. Hogy védje a lángot a széltől, két kezét fölcsúsztatja végig a gyertyaszálon, amelyet két tenyerével szorongat. És a lángoló kanócot úgy veszi körül két keze feje, mintha egy kagyló két héja volna. Félig nyitott ujjai között a láng megvilágítja behajlított tenyereit.

,,De hiszen megégeti magát!''  kiabálnak a tömegben. ,,Hagyják!''  kiált vissza Dozous. Nem hisz a szemének. Az elragadtatás végeztével megvizsgálja a látó lány két kezét, aki sehogyan sem érti, mit keres rajta a doktor.

,,Semmi nyoma sincs rajta!'' jelenti ki az orvos. A hit egy csapásra meghódítja őt. Robbanékony szertelenségével, amely jellemző vonása, hirdeti a csodát a kávéházban, az egész városban és még a rendőrbiztos előtt is, aki lopva jegyzi föl noteszébe lelkendező megnyilatkozásait:

,,Az én szememben természetfölötti tény, látni Bernadettet térdelni a barlang előtt, extázisban, amint egy égő gyertyát tart, és két kezével védi a lángot, és semmi jelét sem látni, hogy érezné: kezei érintik a lángot. Megvizsgáltam a kezeit. A legkisebb nyoma sincs rajtuk az égésnek!''