Bakony Tájközpont

http://bakony-tajkozpont.blogspot.co.uk/

Ha kenyér nincs, semmi nincs. A gazdálkodó ember egyik legfontosabb feladata a mindennapi kenyér előteremtése. A gabona termesztése és feldolgozása nagyon sok munkát kíván a paraszttól, meghatározza egész évi gazdálkodási rendjét. A búzával való foglalatoskodás aratástól aratásig tart. Régen, ahol nyomásos rendszerben művelték a földet, a gabona learatása után ráhajtották a nyájakat a tarlóra. A jószágok jóllaktak, a trágyájuktól pedig pótlódott a talaj termőereje. Így pihent egy évig a talaj. Ahol váltógazdálkodást folytattak, miután behordták a terményt a földekről, vékonyan felszántották ekével a tarlót (53). Ősszel mélyebben is felszántották azt a talajt, amelybe október elején az őszi búzát vetették. Az Alföld éghajlata lehetővé tette, hogy a búza magja a talajban teleljen. Ám előfordult, hogy télen elfagyott. Ilyenkor tavasszal újra vetettek, tavaszi búzával pótolták a kárba veszett kenyérnekvalót. A kedvezőtlen időjárás később is ronthatta a termést. Ezért sokszor a búzát a más igényű rozzsal keverve vetették, gondolván, valamelyik csak jó termést hoz.

A vetés embert próbáló munka volt. Kézzel szórták szét a szemeket, majd szúrós ágakból készült tövisboronával dolgozták be a földbe. Így a magok a tél alatt kicsírázhattak, és a búzanövény fejlődésnek indulhatott. Ha tél végére nagyon dúsra és bokrosra nőtt, a fagyott talaj felengedése előtt birkákkal legeltették. Az állatok éles fogaikkal lecsipkedték a búzaleveleket anélkül, hogy a tőben kárt tettek volna. Elhullajtott trágyájukkal pedig kövérítették a földet. Így, amikor növekedésnek indult a vetés, a búzanövény szára és kalásza erőteljes lett. A keresztény hagyományok szerint április végén ünneplőbe öltözött a falu apraja-nagyja, kivonultak a határba, és a pap megszentelte a fejlődő búzát. A szertartás végén mindenki hazavitt a megszentelt búzaszálakból, amelyeket nagy becsben tartott. Úgy vélték, hogy az imakönyvbe tett búzaszál a következő tavaszig elűzi a gondokat. Ezután, egészen aratásig nem volt teendő, legfeljebb időnként ránéztek a fejlődő termésre.


53. ábra. A szántás kemény munka. A szántó ember már kora hajnalban talpon volt, hogy megetesse, megitassa az ökröt vagy a lovat. Ha ezzel végzett, befogta az állatot, és szekérre rakta az ekét. A felkelő Nap már a szántóföldön találta az embert és igás állatát. A paraszt egész nap tartotta az eke szarvát, és az ökör vagy a ló nyomában járt.


54. ábra. A vetés a férfiember dolga. Búzával teli zsákot vagy abroszt kötött a nyakába. Egyik kezével tartotta, a másikkal pedig széles mozdulatokkal szórta a búzaszemeket. Figyelnie kellett lépéseinek ütemére, hogy a szántóföld minden részére egyenletesen hulljon a mag.

Ahogy közeledett Péter-Pál napja (június 29.) egyre nagyobb sürgés-forgás volt a határban, hiszen elérkezett a búza betakarításának ideje. Régebben sarlóval arattak, később úgy kaszálták a búzát, mint a szénát (55). Úgy mondták: rendre vágták vagy takarták. Utána a tűző napon szárították, még meg is forgatták favillával vagy gereblyével. Amikor megszáradt, a levágott gabonát kis csomókba gyűjtötték, majd boglyákba rakták. A búzaboglyát a szénához hasonlóan vitték a nyomtatás helyére. Mintegy száz évvel ezelőtt azonban már rávágással aratták a búzát. Ezt úgy képzeld el, hogy az arató nem a tarló, hanem a lábon álló gabona felé vágott a kaszával. A levágott rend a lábon álló gabonának dőlt. Így a kaszás mögött járó marokszedő könnyebben szedhette az ölébe. Két marokból egy kévét kötöttek, és a kévéket keresztekbe rakták (56). A gabona így állt a tarlón az aratás végéig.


55. ábra. „Kis kaszám, kaszálj! / Öröm a könyered, / Ha kicsit föltöri / Kaccsod a tenyerem. / Télire te adod / Néköm a könyerem.” – szól a kaszafenő mondóka. A kaszával a föld színe fölött 2-4 ujjnyira vágják a gabonát. A kaszás a jobb lábával előre lép, jobb karját oldalt kinyújtja, azután erős mozdulattal bal felé lendíti a kaszát.


56. ábra. Aratáskor a levágott gabonát nem villával gyűjtötték, hanem marokkal szedték. Így a felszedett szálak együtt maradtak. A marokszedő a nyaláb gabonát a tarlóra kikészített kötélre rakta, a kötöző pedig kévébe kötötte. A kévékből kereszteket raktak. Egy kereszt általában 18 kévéből állt. Az így felrakott gabonát jól átjárta a levegő, és nem fülledt be.


57. ábra. Az aratókoszorút válogatott búzaszálakból fonták, és szalagokkal díszítették. Az aratók végighordozták a falun, és átadták a gazdának. Ekkor a gazda megöntözte a koszorúvivőt. A hagyomány szerint ezzel biztosították, hogy a jövő évben is legyen elegendő a csapadék a búza fejlődéséhez.

11„Lë van a búza aratva, kërësztbe is van mán rakva”
Zsákba pakoltunk sót, paprikát, tarhonyát, krumplit, tésztát, szalonnát, mint mikó möntünk kubikra, ugyanis ide sem tudtak utánunk ebédet hordani, messze vót az otthon. Olyan hatalmas gabonatermés vót, amilyen azóta sem vót. Kint háltunk a körösztök mellett az éccakában tizen. Éjfél után egy órakor feküdtünk le, de mán két órakor főkőtünk. A csoportvezető, hogy el ne aluggyunk, a nagygereblyét fogával fölfelé tötte a feje alá. Ezt azér tötte, hogy a másik csoport el ne kerüljön bennünket. A kosztolás olyan vót, mint a kubikmunkán. Röggeli: szalonna. Ebéd: tarhonya, tészta vagy krumplipaprikás. Vacsora: nyárson sült szalonna. Vót bizony, amikor a marokszedő lány a fáradtságtúl rábukott a kévére. Ez így mönt teljes egy hónapig, mert akkor nagyon hosszú vót az aratás... Egy emberre és marokszedőre tizenhat holdat kellett összecsinálni. És a vége mi lett, majdnem semmiért dolgoztunk. Kaptunk hat mázsa búzát, árpát zabbal együttvéve 170 kilót, de ebből még ki kellett fizetni a marokszedőt; 160 kiló búzát adni neki, és venni köllött neki egy pár bocskort, egy vellát, két kötőt. Ezért dolgoztunk éjjel-nappal.
(Részlet egy paraszt elbeszéléséből, 1906-ból)

Érdemes elolvasni!Életet az „élet”-nek
A magyar ember legbecsesebb termesztett növénye a kenyéradó búza, ezért hazánkban sokféle, búzatermesztéshez kapcsolódó népszokás alakult ki. Közülük sok még ma is él. Évszázados természeti megfigyelések alapján választották meg a búzatermesztéssel kapcsolatos tennivalók időpontjait. Az őszi búzát a tölgyfák makkjának és a kőrisfák levelének lehullása után vetették, a tavaszi búzát pedig akkor, amikor először jelentek meg a település határában a varjak és a borzok. Új, tisztára mosott terítőből vagy a karácsonyi abroszból vetettek, hogy tiszta legyen a termés. Ugyanezért vettek tiszta ruhát a férfiak a vetés előtt, sőt, még a lábukat is megmosták. A vetőmagot megvarázsolták. Kisasszony napján (szeptember 8-án) hajnalban a vetésre szánt búzából kitettek egy keveset a harmatra, hogy megmosdassák, így megvédjék a gonosztól a termést. Vetni is csak szertartásosan lehetett, hogy a gonosz, az élősködők, a jégeső és a tolvajok ne tegyenek majd kárt a búzában. A vetők a földre tették kalapjukat, és az égre nézve, Istenhez fohászkodtak. Majd földjüktől elfordulva egy-egy marékkal a verebeknek és a tolvajoknak, eggyel pedig a szegényeknek, jobbra, balra és előre szórtak. Majd három szem búzát tettek a nyelvükre, és senkihez egy szót sem szólva bevetették a sort. Ezután a búzát a szomszéd földjére köpték, és azt mondták: verebek, madarak ezt egyétek! Aki arra járt, jó napot és jó munkát kívánt a vető embernek. Ha ezt valaki elmulasztotta, a vető egy marék búzát dobott utána, nehogy az arra járó később magához ragadja a termést. A vetés végeztével magasba dobták a vetőabroszt. Így „biztosították”, hogy magasra nőjön majd a búza.
(A magyarság néprajza című könyv nyomán)

Amikor bő volt a gabonatermés, általában kevés volt a munkáskéz aratás idején. Ilyenkor a gazda aratómunkásokat fogadott. A nagyobb gazdaságokba más vidékekről érkeztek aratóbandák, akik terményért végezték az emberpróbáló munkát. Közben gyakran olyan aratódalokat énekeltek, amelyek üteme a munka ritmusát adta: „Csengjen, pengjen a sarló; / léptünkön jár a tarló; / itt jártasd a szemedet, / meg ne vágd a kezedet”. Amikor befejeződött az aratás, az asszonyok díszes aratókoszorút kötöttek a levágott búzából. A nehéz munkától felszabadult aratók nótákat énekelve vonultak a faluba. Az aratókoszorút a menet élén vitték. A gazda a feleségével a háza előtt várta őket (57). Szertartások közepette adták át a gazdasszonynak a koszorút. Ezzel kezdetét vette az evés-ivás, utána meg az aratóbál. A mulatság végén az aratókoszorút kiakasztották az ajtó fölé vagy a gerendára. Előtte azonban kiszedték belőle a búzaszemeket, és a következő évi vetőmag közé keverték, hogy jövőre is hasonlóan jó legyen a termés.
Udvaromban rakják az asztagot, pajtámban csépelik a búzát


58. ábra. A szérűn szétteregették a gabonát, vagyis ágyást csináltak belőle. Ezen járatták körbe a lovakat. A hajtó az ágyás közepén állt, és jobb kezében az ostort, bal kezében pedig a kötőfékszárakat tartotta. Ügyelt arra, hogy a lovak egyenletesen tapossanak. Nagyon kemény munka volt ez.

Aratás után a kévékbe rakott gabonát szekérrel hordták a feldolgozás helyére, és ott kazlakba vagy kerek asztagokba halmozták. A feldolgozás a szérűn történt, amelyet a tanyán vagy a gazdasági udvarban alakítottak ki (58). A keményre döngölt földön szétterítették a gabonát, és kezdődhetett a nyomtatás. Lovat járattak rajta körbe-körbe, így tapostatták ki velük a gabonaszemeket a kalászokból. A szemeket azonban még el kellett választani a szalmától. Széles fogú favillával felszedték a szalmát, miközben a villa ágai között a földre hullottak a gabonaszemek. Csakhogy közöttük még pelyva, törek és gizgaz is volt bőven. Ezeket gereblyével lehúzták a szemekről, a földön maradt szemeket pedig összekupacolták. Ezután kezdődött a szórás. Ehhez meg kellett várni, hogy enyhe szél támadjon. Ekkor a szemeket lapáttal a szél irányába dobták, hogy kirepüljön közülük a pelyva. A szemek és a pelyva súlyuk szerint elkülönülve hullottak a földre. Ezután a pelyvát elsöpörték a gabonától. A gabonát kézi rostán megrostálták. A kenyérnek szántat még meg is mosták, mielőtt lisztté őrölték a malomban.


59. ábra. „A gép megállt. Elfáradt por kering / fölötte, mint az őszi köd meg a pára, / s rászáll az emberek hajlott nyakára...” (Részlet József Attila Éhség című verséből) A gabonaföldről behordott kévékkel etették a cséplőgépet, amely alaposan elválasztotta a szalmát és a pelyvát a szemektől.

A 20. század fordulóján országszerte elterjedt a cséplőgépek használata (59). A gépi csépléssel a gabonafélék tisztítása egyszerűbbé és gyorsabbá vált, különösen ha sok volt a termény. A gépi cséplés legalább olyan fárasztó munka volt, mint az aratás vagy a nyomtatás. Ráadásul veszélyes is volt a nagy erejű gép mellett kimerülten dolgozni. A cséplőgépnél esett baleseteket népballadák is megörökítették.

A betakarítás és tisztítás után a gabonát biztonságosan el kellett tárolni. Az Alföldön úgy tartották, hogy a földbe vájt verem óvja legjobban a kenyérnek valót. Ahol a magas talajvízszint miatt nem készíthettek gabonásvermet, vályogból raktak boglya alakú gabonatartó építményeket (60). A 19. század második felétől a különálló építmények helyett inkább kamrákban, ládákban tárolták a gabonát (61).


60. ábra. A nagykunsági udvarok végében gabonatároló szuszikok álltak. A felső harmadukon volt egy nyílás. Itt töltötték be a búzát, és itt is vették ki. Mielőtt őröltetni mentek, valamelyik gyerek bemászott a nyíláson, és kosárral adogatta ki a búzát.


61. ábra. A kamrákban ácsolt faládákban, hombárokban tárolták a gabonát. A ládák rekeszei lehetővé tették, hogy a különféle gabonákat külön, mégis egy helyen tárolják. A gabonát és a lisztet kenderzsákokban szállították.

Kënyeret is jól tud sütni, kétszër kever kovászt neki
Régen a gazdasszony akkor ment a gabonatárolóba, amikor liszt vagy dara kellett. Betöltötte a búzát a kézimalomba (62), és megőrölte. A 19. század végén kezdtek elterjedni hazánkban a nagy malmok. A malmokban (64, 65) könnyen lehetett nagy mennyiségű gabonát őrölni. Ezért a családok a malmokba vitték a búzájukat. Egyszerre többet őröltettek, mint amennyi éppen kellett. Így már nem a szemes gabonát, hanem a lisztet és a darát tárolták a kamrában (63). Kezdetben a parasztemberek nem szívesen vitték a malomba gabonájukat, mert liszttel vagy pénzzel kellett fizetniük az őrletésért. Később azonban felismerték, hogy ezzel időt takaríthatnak meg, amely alatt más munkát végezhetnek. A kézimalmok ezután sem váltak feleslegessé, kukoricát vagy más terményt őröltek rajtuk az állatoknak.


62. ábra. „A vándorok eltörődött testtel elaludtak, s hát éjféltájban nagy zúgást hallottak. Erre mind a ketten felriadtak. Malomkő zúgását hallották, pedig ott a közelben nem állott malom. Elcsodálkoztak a malomkőzúgáson, és még jobban, amikor egy dal is felcsendült. A kézimalmot hajtó asszony dalolni kezdett.” Ez a részlet a több mint kilencszáz éves Szent Gellért legendából való, egy kódex őrizte meg az utókornak. Ez az első írásos emlékünk arról, hogy népdalokat énekelnek a magyar emberek. Az is kiderül belőle, hogy már a 11. században használták kézimalmot hazánkban. Egyszerű szerkezet volt, egy kerek kőlapot egy másikon forgattak. A felső kövön volt egy lyuk, amelyen beöntötték a gabonát. Az alsó nyílásán folyt ki az őrlemény.


64. ábra. A szélmalmokat máig is az Alföld egyik jelképének tartják, mert a 16. század második felétől a 20. század elejéig őrölték a táj fő terményét, a gabonát. Tornyos épületük tetőszerkezetét a szél irányába forgatták, így az könnyen belekaphatott a vitorlákba. A lapátok tengelyt (tombácot) hajtottak meg, amely fogaskerekeken át forgatta az őrlőkövet.


65. ábra. Az Alföld vízben szegény tájain sokfelé használtak szárazmalmokat. A járgányos malmok nagy, kerek építmények voltak, amelyekben állati erővel forgatták a malomkövet. A befogott ló, ökör vagy szamár körbe-körbejárt, és egy hatalmas, fából készült fogaskereket forgatott. A nagy kerék kisebb fogaskerekeken keresztül őrlőkövet hajtott (jobbra). Hasonlóan működtek a tiprómalmok is, csak abban a jószág egy nagy fakeréken gyalogolt, úgy hajtotta a szerkezetet (balra). A malmok fontos találkozóhelyek is voltak a parasztemberek számára.

Érdemes elolvasni!A kenyér Isten áldása
A kenyér népünk alapvető tápláléka, a bőség és a termékenység jelképévé vált. Ezért sok népi hiedelem kapcsolódik hozzá. A gazdasszonynak nem mindig sikerült jó kenyeret sütnie. Sikere sok külső körülménytől (pl. hőmérséklettől) is függött. Ezért hitték, hogy a kenyér megrontható. Hogy a rontást elkerüljék, a kenyér készítését tilalmak szabályozták. Például férfi sohasem süthetett kenyeret, de kedden és pénteken, vagy Borbála és Luca napján (december 4-én és 13-án) asszony sem. A kovászolást nem láthatta idegen. Nem szabadott megdicsérni a tésztát és kölcsönadni az erjesztő anyagot. Különféle szokásokkal próbálták segíteni, hogy kifogástalan legyen a kenyér. Például cuppogtak a dagasztott tésztának, felborították a szakajtót dagasztás után, vagy a sütőasszony felemelte a szoknyáját, hogy magasra nőjön a kenyér. Keresztet vetettek késsel a tésztára, lapáttal a kemence szájára. Szokás volt ujjal lyukat nyomni a kenyérbe, mert a hit szerint ez elhárította a háztól a tűzvészt. Ha sütés közben megrepedt a kenyér, az nagy bajnak számított, mert egy családtag közeli halálát jelezte. A kenyeret Isten áldásaként emlegették, és nagy tiszteletben állt, sőt áll ma is. Ezt sok szokás fejezi ki. Például a kenyér megszegése előtt keresztet kell rajzolni rá. Ha egy falatja leesik a földre, nem szabad rálépni vagy eldobni, fel kell venni és meg kell csókolni vagy legalább rá kell fújni. A megkezdett karéjt végig kell enni. Az új házba költözők jólétét az odavitt kenyér és só biztosítja. Lakodalomkor kenyér alatt vezetik be az új asszonyt, és a vendégeknek kenyeret osztogatnak, hogy termékenységet és gazdagságot hozzon. A karácsonyi asztalra helyezett, de érintetlenül hagyott kenyér is ezt biztosítja.

Az asszonyok lisztből, egy kevés vízzel és zsírral kovászt készítettek, amit félretettek. Amikor kéthetente kenyérsütéshez fogtak (66), a kenyérnek szánt lisztet vízzel, egy kis kovásszal és sóval tésztává dagasztották a teknőben. Szakajtóval kiszakították, majd kelni hagyták. Mielőtt sütőlapáttal kemencébe vetették volna a megkelt tésztát, meg is vágták a tetejét, hogy sütéskor magasra nőjenek a kenyerek.


 66. ábra. A kenyérkészítés nagy szakértelmet kívánó női munka volt. Kenyérsütési nap előtti este a gazdasszony összekeverte a lisztet a kovásszal, amit másnap hajnali 2-3 óra körül a teknőben tésztává dagasztott (a). A tésztát szakajtókba szakasztotta (b), és 5 óra körül bevetette a kemencébe a kenyereket (c). Két óra múlva, amikor kisültek, kivette azokat a kemencéből, és egyenként lesöpörte róluk a hamut