A szegénységem kincsét, árva kincsem
Ne bántsa senki, ezt kérem szeliden:

Hogy nyugodt szemmel nézhessem az égnek
Panorámáját, amíg búban élek,

A csillagok nagy tűzjátéka fényét,
A hold világát, e szép, égi békét,

Viola felhők bárkáit az estben,
Amint rajtuk a semmiségbe lebben,

A füzesek mély bánatát az éjben,
Nyárfák ezüstjét fekete fehéren.

Mindent odaadtam nektek, ami szép volt,
Versekbe szőttem. Életem ezért volt.

Enyém csak egy nagy honvágy, méla, csendes.

Hiába...

Uram, ki bennem élsz, örök mementóm,
Tudom, tudom, hogy sátraid mi szépek,
Tudom, hogy bennük béke s fény az élet
S hogy testem véred megváltotta templom.

Tudom, tudom. Kitárom két karom
Feléd, örök fény és szemem, e tört szem
Reád tekint a gyászban és a ködben
S téged keres sírón, félig vakon!

Uram, de tagjaim törvénye mást vall
És néha, tavasz táján, bús varázzsal
Megejt egy illat, egy hang, egy tekintet.

S a vérem, mint a megveszett szelindek,
Rohan tüzes sebével élni, marni,
Egy áldott ölben kínos kéjbe halni!

Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek,
Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.
Ők itt maradnak bennünk csöndesen még,
Hiszen hazánk nekünk a végtelenség.

Emlékük, mint a lámpafény az estben,
Kitündököl és ragyog egyre szebben
És melegít, mint kandalló a télben,
Derűs szelíden és örök fehéren.

Szemünkben tükrözik tekintetük még
S a boldog órák drága, tiszta üdvét
Fölissza lelkünk, mint virág a napfényt
És élnek ők tovább, szűz gondolatként.

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog
És rajta túl derengő csillagok.

Én nem tudom, mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
Mint napsugár ha villan a tetőn,
Holott borongón már az este jön.

Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven símogat,
Mint márciusi szél a sírokat!

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.