„Természetesen. A földi gépek sebessége csak tízszerese a hangsebességnek. Az apuiaké több százmillió kilométert ér el másodpercenként. Azonkívül az ember még nem tanulta meg megszüntetni a nehézségi erőt, ami abból látható, hogy mindig láthatóak leszállási nyomok. Az idő képernyője még ismeretlen, és ugyanúgy ismeretlenek azok a készülékek, amelyekkel tárgyakat szét lehet szedni és újra összerakni. Nem ismerik még pozitív fényerőt, és más dolgokat, amelyek a perfekt intergalaktikus közlekedéshez szükségesek. Mégis, a jövő embere meg fogja tudni szüntetni ezeket a hiányosságokat. Aztán majd ha még egy békében és egyetértésben történő élet mellett dönt, és figyelmét csak a munkára és a kutatásra fordítja, akkor hamarabb elérheti a célt. Itt! Nézd meg a jövő történését!” Egy másik képernyőre mutatott.

Ott nem kevésbé meglepő történéseket láttam meg. Az ember űrhajókkal a Holdra repült, és problémamentesen leszállt a Hold felszínére. Repülő városokat vezényelt az űrben a világmindenség felkutatására. Az emberek utazásaik során más bolygókat látogattak meg és benépesítették azokat. A Földön osztályharcra került sor, a munka- és kutatási módok totális átalakulására, aminek a kiindulópontja a pénz negatív hatásaiban rejlett. Aztán láttam, ahogy egy új életforma alakult ki a Földön, ami véget vetett minden korábbi szenvedésnek. Egy polarizáció ment végbe. A nyomor jólétbe ment át, ami egy olyan közösségben kezdődött el, amelyben a harmónia vált az összes élőlény összekötő elemévé. Az egykor oly kellemetlen földi élet egy fénylő generátorrá változott, ami bölcsességét messze kisugározta a galaxisba és az univerzumba.

Jó és borzasztó jelenetek tűntek fel szemeim előtt, amelyek a jövőt nézték. Láttam, hogyan áldozták fel magukat emberek a háborúban, és hogy próbálták megvalósítani jó ötleteiket, hogy másokat egy jobb életmódhoz segítsenek, és azt is, hogy szenvedték el ezért a halált és hogy végezték ki őket szörnyű módon.

Félelem kerített hatalmába, és nem tudtam, hogy mindazt elhihettem-e, amiket itt láttam. És felmerült bennem a kérdés, hogy vajon el fog-e jönni az a nap, amikor az emberek egymás barátaivá válnak.

„Ez a nap el fog jönni. Persze egy időbe még beletelik, de akkor a szeretet és az egység minden rosszaságot legyőznek majd.”

Quispe keresztet vetett. Ivánka pedig mosolyogva mondta:

„Remélhetőleg nem nagyon ijedtél meg mindazok miatt, amiket láttál. Ha nincs ellenedre, akkor nézzük most meg azokat az eseményeket, amelyek itt állnak előttünk ezen a területen.”

„Nem vagyok félénk, kedves barátnőm. Én ugyan nem erről a vidékről származom, de mégis szeretném látni, mi várható itt. Ez a terület az én hazámmá vált.”

„Akkor nézz oda!”, mondta Ivánka. És most a Huaylas-völgy vidékét láttuk. A Santa folyó vált láthatóvá titokzatos síkságával és az abban lévő 160 tóval, melyeket a Fehér Kordillerák magas hegyei vettek körül. Szemeink előtt elvonultak a múlt katasztrófái. Az Apun bekövetkezett robbanással kezdődött, aminek sok galaxis létrejötte volt a következménye. Ezután mutatta nekünk a képernyő azokat a változásokat, amelyekre a jövőben ezen a vidéken sor fog kerülni.

Egy óriási lavina, amit a Huascarán-gleccser egyik jégrétegének leválása okozott, maga alá temette Ranrahirca falut. Arra óriási jégtömegeknek egy olyan földcsuszamlása következett, amelyek olvadásnak indultak a megemelkedett hőmérséklet által, és egy halált hozó sárlavinává változtak. Ez magával ragadott köveket, sziklákat és fákat, végighömpölygött szurdokokon, megtöltötte azokat hordalékkal és földdel, és a halál leplével fedte be Yungay városát és annak lakosait. De ezzel a szerencsétlenség még nem ért véget. A Fehér Kordillerákat egy óriási méretű földrengés rázta meg. Jég- és hótömbök zuhantak bele a tavakba, melyek ennek hatására kiöntöttek. Széltében hosszában sár és hordalék öntötte el a lejtőket és völgyeket. Az egykor oly pompás táj lepusztult és szomorú látványt nyújtott. Ahol egykor piacterek, parkok és természeti szépségek voltak láthatóak, ott most sziklák hevertek és új, félelmetesen mély szakadékok keletkeztek. Iszonyú látvány volt, ami szemünk elé tárult.

Megrendülve néztem Zay-ra és megkérdeztem:

„Nem kerülhető el ez a katasztrófa?”

„De. Az emberek becsületes viselkedése által meg lehetne előzni ezt a katasztrófát és a hasonlókat.”

„És hogyan?”

Zay egy kicsit gondolkodott, majd így szólt:

„Evakuálni lehetne az ott található falvak és városok lakosságát. Aztán el kellene olvasztani a hófödte hegyek csúcsait vegyi termékekkel, vagy egyszerűen fel lehetne őket robbantani. És ezután a földcsuszamlást követően meg kellene erősíteni a kár-tavak falait, majd vissza lehetne telepíteni az embereket. Ez természetesen sok fáradtsággal járna, de ez lenne az egyetlen mód, hogy megelőzzük a katasztrófát és nyugodt életet biztosíthassunk néhány ezer évre.”

„Nem tudnátok valahogy megakadályozni ezt a pusztulást, vagy valahogy megálljt parancsolni neki?”

„Ha véletlenül itt járunk a közelben, akkor bizonyára; már több alkalommal beavatkoztunk. De ha épp az űrben tartózkodunk, akkor nem tudunk tenni semmit. Mindenütt, az egész világegyetemben léteznek akadályok. Ezek is, mint minden létező dolog, egy oknak a következményei. Hirtelen és váratlanul jelennek meg, megnyilvánulnak, és valami változást okoznak. Nekünk, akiknek el kell viselnünk ezek negatív hatásait, az a kötelességünk, hogy tudományosan vizsgáljuk őket, hogy ellensúlyozhassuk őket. A természet erői Apun is okoztak szörnyű dolgokat, és még mindig ily események túszai lennénk, ha nem vetettük volna őket alá szigorú tudományos vizsgálatoknak. Bölcsek és tudósok egy csoportja azzal van megbízva, hogy kivizsgálja a negatív jelenségeket és megakadályozza azokat, mert a hatásaik a galaxis Apu körüli részén is érezhetők lennének. Az élet védelme minden atmoszférikus adottság folyamatos ellenőrzését kívánja meg, és különleges intézkedések megtételére kényszerít minket. Fertőtlenítjük az űrt, ellenőrzés alatt tartjuk a fényt és a légköri eseményeket és a sejtek megtermékenyítése által egy kémiai szintézissel hozzájárulunk a fajfenntartáshoz: …”

A nap lassan közeledett a látóhatárhoz, arra törekedve, hogy befejezzen egy újabb napot, amelyen oly sok váratlan dolgot éltem meg és láttam. Tűnődve gondoltam még egyszer végig az átélt jeleneteket, és arra a következtetésre jutottam, hogy az idegenek mégiscsak hipnotizáltak bennünket. Mert azt egyszerűen nem voltam képes elhinni, hogy az ember a ’60-as évek elején a Holdra szállhatna, vagy bármilyen újszerű repülőtesteket gyártana. És hogy az elkövetkezendő évek alatt az átlagpolgárok népeik pozitív vezetőivé váljanak és hogy tragikus módon életükkel kellene, hogy fizessenek - ezt teljesen valószínűtlennek tartottam.

Ugyanilyen kizártnak tűnt számomra Huascarán katasztrófája. Az egyszerűen nem volt lehetséges, hogy egy eddig nem ismert méretű lavina végighömpölyögne a magas hegyeken, hogy néhány másodperc múlva maga alá temessen egy olyan várost, mint Yungay. Senki sem hinne ilyen utópikus képeknek és elképzeléseknek!

Egy csodálkozásból és ijedségből álló komplex érzés hatott át. Kacérkodtam magamban azzal a lehetőséggel, hogy egy könyv alakjában rögzítsem ezeket az élményeket, egy csodákkal telt álomra való emlékezésként. Zay mosolygott, és szelíden szólt:

„Ha valóban akarod, írhatsz könyveket és beszámolókat.”

Hangosan felnevettem. Ez a válasz olyan hihetetlennek tűnt számomra, mint minden egyéb, amit az imént hallottam. Hisz már az is nehezemre esett, hogy egy levelet írjak a rokonaimnak. Ugyan hogy lennék képes ilyen körülmények között arra, hogy egy egész könyvet írjak!

Amikor elbúcsúztam Quispétől, egyszer csak arra éreztem indíttatást, hogy egy füzetet vásároljak és egy ceruzát. Meglepett, hogy ilyen írási szándék bontakozott ki bennem. Alighogy beértem a városba, beszereztem a következő üzletben egy ceruzát és egy vastag, 200 oldalas füzetet. Otthon pedig elkezdtem valamit leírni abból, amit délután láttam. A feleségem úgy hitte, hogy a munkámhoz jegyzetelgetek valamit, és úgy vélte, hogy ideje lenne lefeküdni.

„Gondolkozz már, Mila”, mondtam neki, ennek itt semmi köze a munkámhoz.”

„Hát akkor ugyan mihez van köze?”

„Elhatároztam, hogy írok egy könyvet, és ez az eleje.”

Elkezdett vihogni, majd végül mind a ketten nevettünk. A történtekről nem mondtam neki semmit, mégis egy megmagyarázhatatlan kívánságot éreztem, hogy írjak. Másnap kezdtem komolyan belegondolni a Huaylas-völgy jövőképeibe, abba, ami Yungay városára várna. Hirtelen készen állt az elhatározásom, hogy odautazok és mindenről értesítem az illetékes hatóságot. Augusztus 25-én, hétfőn volt egy szabad napom. Kora reggel felkeltem, elindultam, és dél körül elértem Yungay-t. A rendőrőrsön megérdeklődtem, hogy hol van egy bírói iroda, mert azon a véleményen voltam, hogy az lenne az alkalmas szerv, aminek minden polgár engedelmeskedik. A bíró tudná bevezetni a szükséges lépéseket, amelyek egy esetleges evakuáláshoz kellene, hogy vezessenek.

***************************

....

Időközben pedig megérkeztem Osorio bíró irodájához. Kopogás nélkül léptem be a nyitott ajtón. A berendezés két íróasztalból és négy székből állt. A bíró ott ült szembe az ajtóval az egyik íróasztal mellett. A falon néhány bekeretezett diplomája lógott, meg egy Jézus-kép. Egy vastag könyvben lapozott, időszakonként pedig jegyzetelt valamit egy füzetbe. Amikor beléptem, egy pillanatra felkapta a fejét és üzleti stílusban csak annyit mondott:

„Kérem, foglaljon helyet”. Vele szemben ültem le. Egy idő után újra felemelte a fejét, unottan rám nézett és türelmetlenül annyit szólt:

„Mit szeretne?”

„Bocsásson meg, Osorio bíró úrral szeretnék beszélni.”

„Az én vagyok. Mi hozta ide?”

Tudósítottam őt arról, amit a képernyőn láttam. Kezdetben a bíró alig figyelt rám, aztán abbahagyta a lapozást, és látszólag ideges lett, mintha egy vadállat támadásától kellett volna tartania. Ebben a leselkedő állásban maradt egészen addig, amíg be nem fejeztem a mondókámat. A tudósításom megszakította a munkáját, ezért én egy kicsit kellemetlenül éreztem magam. Ezt akarta aztán szeretetteljes hangjával áthidalni:

„Figyeljen már jól ide. A Huascarán és Yungay városa között található egy több száz méter magas hegy, és e hegy és a Huascarán között pedig egy szakadéknyi mély szurdok. 5 akkora hegy, mint a Huascarán nem lenne elegendő kövekkel, földdel, hordalékkal és jéggel együtt, hogy feltöltse azt. Még sokkal kevésbé tudnának a heggyel együtt egy földtömeget képezni, ami képes lenne Yungay elárasztására. Az lenne a legjobb, ha most szépen hazamenne, holnapig kipihenné magát, és akkor meglátjuk, hogyan tovább.”

Azt hiszem, a bíró arcán egy leheletnyi gúnyt fedeztem fel, és biztos részegnek tartott engem. Mivel nem akartam mélyebben a lelkivilágába hatolni, csak röviden köszöntem, és elmentem.

Bár sürgős volt, hogy újra Huallancában legyek, mégis Yungay-ban éjszakáztam. Másnap újra megpróbáltam meggyőzni a bírót a közelgő veszélyről.

Ő ismét személyesen fogadott, és jókedvében volt.

„Tegnap mesélt nekem arról a vészről, ami Yungay városára leselkedne. Emlékszik még erre egyáltalán?”, mondta nevetve.

„Sose fogom elfelejteni, amit tegnap mondtam el önnek. Ellenkezőképp, még részletesebben szeretném azt elmondani. Képzelje el, hogy egyszer tényleg bekövetkezne. Emberek ezrei élnek itt, és ők mind meghalnának. Tegyen kérem valamit, hogy megmentse az életüket!”

Meglepetten nézett rám, majd hallgatott egy pillanatig. Megragadott egy ceruzát és játékosan forgatta az ujjai között.

„Kedves Vich úr, vagy hogy is hívják magát. Beszélt már pszichiáterrel Yungay ilyen elpusztulásáról?”

„Nem”, feleltem, és kitaláltam a szándékát.

„Akkor kérem, keressen fel egyet ezekben a napokban, én tudok magának néhányat ajánlani, akik állítólag nagyon jók. Néha jót tesz, ha kibeszéljük magunkat, és a legtöbbjük nagy megértéssel viszonyul az ilyesmihez.”

Megértettem, hogy ez a bíró is csendben mulatott rajtam. Biztos pszichikailag sérültnek tartott engem. Ezért tovább nem kísérleteztem azzal, hogy meggyőzzem őt az ügyről.

De abban a pillanatban újra megjelent a szemeim előtt a szerencsétlenségnek az a szörnyű jelenete, amit néhány nappal azelőtt a képernyőn láttam. Láttam, ahogy a sárlavina mindenkit magával ragadott, és betemette a köveket, a fákat, az asszonyokat, a gyerekeket és férfiakat. A kétségbeesett segélykiáltások hasították a fülemet. És semmi sem nyomaszt egy embert jobban, mint ha valakit vészhelyzetben lát, és nem tud segíteni. Pánikba estem. Legszívesebben rákiabáltam volna erre az emberre, de ő érthetően egyáltalán nem reagált volna erre. Dühösen haraptam össze a fogaimat, szorítottam ökölbe a kezeimet, és próbáltam megnyugtatni idegeimet, hogy elkerüljek egy botrányt. Teljesen világossá vált számomra, hogy ez az ember egy agyrémnek tartotta a tudósításomat, és nem hitt neki. Így felálltam, és még egyszer utoljára hozzá fordultam:

„Reméljük, hogy soha se lesz oka arra, hogy visszagondoljon erre az idióta részegemberre. Nagyon kívánom, hogy soha ne történjen meg, de attól félek, hogy ez elkerülhetetlen. Bocsásson meg, hogy ilyen sokáig igénybe vettem az idejét.”

„Viszontlátásra, és ne felejtse el a pszichiátert. Tényleg el kellene mennie hozzá, komolyan gondolom.”

*********************

ZÁRSZÓ

Az idő haladt előre, teltek a hetek és hónapok. Az idegenekkel szerzett élményeim hihetetlen emlékekké váltak, amiket sok lapon és jegyzetfüzetben jegyeztem fel. Senkivel sem beszélhettem ezekről anélkül, hogy nevetségessé ne tettem volna magamat vagy azt ne kockáztattam volna meg, hogy bolonddá nyilvánítanak. Még én magam sem voltam biztos abban, hogy mindaz, amit láttam, a földönkívüliek műve volt-e, talán hipnózis által művelve – vagy valóban egy földi nemzet hihetetlen fejlettsége volt-e. És mialatt állandóan azon voltam, hogy a végére járjak a dolognak, és megfejtsem a titkot, bekövetkezett a szörnyű katasztrófa, ami gyökerestül megváltoztatta a véleményemet.

1962.január 10-én, 1 évvel az apuiakkal történt utolsó találkozásom után egy sárlavina betemette Ranrahirca falut, és halált és szenvedést hintett szét a vidéken. És én emlékeztem arra, hogy láttam ezt a szerencsétlenséget az idő képernyőjén a földönkívüliek űrhajójában. A rádió és televízió tudósított erről az eseményről. És minden úgy zajlott le, ahogy azt 1 évvel korábban láttam.

1963-ban volt egy hasonló szerencsétlenség, ami megmozgatta az egész emberiséget. Azt is láttam korábban az idő képernyőjén. És 1969-ben az ember első alkalommal rálépett a Hold felszínére, pontosan úgy, ahogy azt majdnem 10 évvel korábban a különös űrhajókban láttam. Majd az 1970-es esztendőben tragikus katasztrófa érte Yungay városát és lakosait …