Con triztezza

Varázsos őszre zord tél hidege támad, a puha pelyheket haragvó felhők űzik, ásítva ébred a nap tavaszkor és halvány arany, amikor tűnik.

A nyár ölel, ruhája színarany, a szél langyosan simít, ha hajamba kap, rőt vörösben érkezik az alkony és lágyan ring a zenitre a Nap.

A világ napról napra egyre változik, a tegnapra folyvást jönnek új napok. Csermelyeket szülnek egyre a hegyek, fordos habjaikból lesznek a tengerek.

Élünk és nem tudjuk, térünk-e még vissza? Létünk, mint foszló párát fújja el a szél, Mi marad belőlünk? Korhadó, süppedt sírfa rajta hervadt rózsa, melyet sírva néz az ég.

Fotó:Veress Gyula