Ilyenkor már csak a felleg kövér, meg az eső, mely bő kontyát kibontja, ám apad a víz a rakpart kövén, s a hegyek és fák sorvadnak naponta. Fogy az erdő, a színét váltja, bágyadt sovány a város, olyan egyszerű lett: nyurgább a kémény, horpaszak a házak, hajnal s alkony közt a rés egyre szűkebb. A tömör levegő is lefogyott, keskeny, hasít és hajlik, mint a penge, a szenvedély nem tombol, csak morog, vackot keres, megbúvik a szívekbe. A vidék is sovány. Diója csörren, a mustja csorran, mégis ösztövér. Benned nézem magam már, mint tükörben, s oly mindegy, én sovány vagyok, kövér. Köd birkózik az ideges szelekkel; meddő az írás. Mégse voltam meddő. Csörög a vers. A termésem kinek kell? Te gyűjtöd be s a kékszemű jövendő. Mit feleljek, ha megkérdez az ősz? Kopár a hegy, vetkőzik a faág. A visszhang sem volt sosem ismerős, mért volna ismerős a némaság?
A felhasználói élmény fokozása érdekében már mi is használunk cookie-kat a Network.hu oldalon.
Az oldal használatával beleegyezel a cookie-k alkalmazásába. További információ: itt.
Kommentáld!