Lassul a szívverés néha ide bent,
halkuló üteme ködfoszlányon ring.
Tört percű életem végleg búcsút int,
sokszor lázadva, ha múltján elmereng.

Hová tart a lélek merre az idő,
mely a nyárból elűz, tél havába rejt.
Hová lesz a mosoly, mikor könnyet ejt,
az erősnek vélt páncéltörő erő.

Vén lett már az élet, hangja elakad,
zokogásba fúl a sápadt ifjúság.
Dermedő kristályként ráncokra tapad,

a reménybe ájult bódult pillanat,
mely szárnyát veszi az eltűnő sorsnak,
és tovarepül majd, mint a gondolat.

Vers:Kun Magdolna

Fotó:Veress Gyula