A magány töri ketté szobámban a levegőt.
Emlékszel? Ott álltunk az ablak ellőtt,
Önfeledten simogattam kezed és néztem sugárzó szemed.
Állunk ma is. Szívünk vasban.
Lehajtott fejjel lépek az előszobába,
Remegő karom arcodat alig leli,
Testemet az utca lassan elnyeli.
Édességem!Százszorszépem!
Engedd, hogy a fény felemeljen.
A szerelmem nehéz súly,mit szíved őriz rabul.
Nekem csak egy tengerem van, a te bájos szemed,
Amit tekintetem el nem enged.
Fölöttem szerelmed lángol nap gyanánt,
És ha pihenésre vágyom, felnézek rád.
Engedd, hogy csókjaimat terítsem lépteid alá,
Engedd, hogy veled álljak a fény alá,
Veled köszöntsem a felkelő napot,
Ölelve nézzük a csillagot,
Veled élni a mát, a holnapot,
Veled tudni a tegnapot,
Tudni és látni a jövőt, látni az utat,
Melynek végén átöleljük a gyönyörű múltat.
hj
A felhasználói élmény fokozása érdekében már mi is használunk cookie-kat a Network.hu oldalon.
Az oldal használatával beleegyezel a cookie-k alkalmazásába. További információ: itt.
Kommentáld!