Amondabeli csak egyetlen egyszer énekel életében, de akkorszebben, mint a föld bármely más teremtménye. Ahogy elhagyja fészkét,egy tövises fát keres, és nem nyugszik, amíg rá nem talál. Akkor azádáz ágak között rázendít dalára, és felnyársalja magát a leghosszabb,leghegyesebb tövisre. Haldokolva fölébe emelkedik önmaga szenvedésének,hogy túltrillázza még a pacsirtát, a csalogányt is. Egyetlen csodálatosdal, az élete árán. De akkor az egész világ elnémul, őt hallgatja, ésIsten mosolyog az égben. Mert a legeslegjobbnak mindig fájdalom az ára. /Colleen McCullough/

Müller Péter - Boldog lelkek tánca

Hol van igazi szeretet?

Jártam az országot, gyüjtöttem a tapasztalatokat. Mit élnek meg akisgyermekek, az anyák, nagymamák, a szerelmesek s az elvált házasok?Mit gondolnak a különféle vallások hívei, s az ateisták?
Nem elméletekre voltam kíváncsi, hanem amit valóban élünk.
Mi jut eszedbe a legelső pillanatban, ha kimondod: szeretet?
Hol élted meg igazán?
Mikor villant föld benned: ez az?!
Magamat is kédeztem szüntelenül.
És hát ott vannak az emlékeim. Ha a babakoromat is számítom (mert ott kezdődik a szeretet), közel hetven év.
Megkérdeztem például magamat, hol láttam életem során a legtöbb valódi, mély és forró szeretetet.
A válaszon magam is meglepődtem.
A temetőben.
Igen.
A ravatalozóban. És a sírnál.
Utólag döbbenünk rá, hogy szeretünk.
Ott, a vesztés pillanatában szeretünk igazán, amikor szembesülünk azzal, hogy "nincs".
Jönnek az emlékek: a közönyös hétköznapok, a szürke reggelek, a fáradtfölkelések, morgások, veszekedések, a kellemetlen esték, amikor nemtörtént semmi, csak ültünk egymás mellett, bosszúsan, üresen -visszanézve, a hiány fojtogató érzésével hirtelen villámfényben látod amúltadat, s azt kiáltod:
- Milyen hülye voltam! Nem láttam, milyen kincset veszítek el mindenpercben s órában! Bár akkor tudtam volna, amit most tudok: hogy ajándékvolt vele az élet! Bár visszatérhetne, akárcsak egyetlen percre!Másképp szólnék hozzá, másképp látnám, másképp ölelném!...És elmondanámneki, hogy... Mit is?... Amit nem lehet elmondani.
Látod, ilyen "cikis" mondatokat írok - mert igazak.
Hogy mit jelent szeretni valakit, akkor tudjuk meg, ha elveszítjük.
Amikor van, észre sem vesszük, mert "természetes".
Mi történik ilyenkor velünk?
Miért látunk hirtelen másképp?
Először is most, amikor már késő, meg tudjuk végre valósítani az igaziszeretet titkát: nem a hibáit látjuk valakinek. Hanem azt, aholszeretetre méltó.
"Bárcsak veszekednénk! - gondoljuk.
Bárcsak éjfélkor jönne a kocsmából, és még durva is lehetne és hangos és rendetlen - csak éljen!
Csak legyen itt mellettem!
Akárhogy: Minden elviselhetetlen hibájával, zűrjével, őrületével,rosszkedvével. Amitől valaha a plafonon voltam, s úgy éreztem: én eztnem bírom tovább! - most észre sem venném.
Csak legyen itt!
Még azt is elnézném...igen...még azt is, hogy hébe-hóba megcsal.
Csak legyen újra itt.
Csak éljen, és maradjon velem".
Amikor az ember a szív szemével néz, így lát: messze-messze túllát amásik hibáin és gyengeségein, s mindent nemcsak megbocsát - nem isveszi észre!
Ha valakit szeretünk, ilyenkor jövünk rá - utólag, sajnos -, hogy mennyi jó volt benne.
A szeretet mindent elmos, felold, átfesti hirtelen a másik képét, és retusálja is.
Ahhoz azonban, hogy ehhez a látáshoz eljussunk, nem elég a jó szándék, a szimpátia, a megértés - mindez kevés.
Katarzis kell hozzá.
Sajnos.
Az kell, hogy egész lényünk megrendüljön. Hogy összeomoljon alelkünkben minden előítélet, megszokás, önzés, minden elválasztó fal -minden ami nem szeretet.
Ehhez a nagy fölébredéshez alapjaiban kell megrázkódnunk, összeomláskell, széttépettség. Sajnos, ez legtöbbször a halál, mert ezek a falakroppant kemények és vastagok, s csak az elviselhetetlen fájdalomroppantja szét.
Ott, amikor a ravatalnál zokogunk, jövünk rá, hogy szeretünk.
A színdarab végén, amikor már nem lehet elölről kezdeni s újraírni és játszani az egészet.
Csak most, a mese végén értem meg, hogy miről szólt ez az egész!
Hogy ki volt az ember, akivel éltem!
Most, hogy eljátszotta a szerepét, és végleg kiment a színről, utánanézek, és ahogy eltűnik, hirtelen megértem őt.
Utólag látom, hogy mennyire nem ismertem. Nem tudtam, mit jelent nekem.
Alakja hirtelen nőni kezd a szememben.
És megszépül.
Megnemesedik.
És a lassan emlékké váló alakja szívszorítóan közel kerül.
Nem is az a lényeg, hogyan hal meg valaki, hanem hogy avisszahozhatatlan múltba - vagyis életünk valóságába ilyenkor hirtelenbelelátunk. Utólag szeretünk igazán.
De más is történik a nagy csapás pillanatában.
Lelkünk meghasad, s többé-kevésbé láthatóvá válunk.
És nemcsak másképp látjuk a múltat, hanem túllátunk a síron, és ahalálon, egy más szemmel, egy érzékeny és látó tekintettelmegpillantjuk, hogy miről is kellett volna szólnia az egész életünknek.
Ilyenkor kezdünk igazán szeretni.

Későn.