„Az emberek jellemük szerint lesznek olyanok, amilyenek, de tetteik szerint lesznek szerencsések vagy ellenkezőleg.”

                                                                               /Arisztotelész/

Sajnos könnyebb ezt elmondani, mint tenni ellene. Sorsunk már születésünk előtt kezd alakulni. Nagyon sokat számít egy embrió fejlődésében, hogy amíg pocaklakó, addig mit érzékel a környezetében.

Az ifjú anya gondtalan, mindig jókedvű, sokat nevetgél, vagy mérgelődik, problémákon rágódik, hatással van a kis jövevényre. Nem mindegy, mit eszik, mit iszik, mindez hatással van fejlődésére.

Születése után kialakítjuk a kezdeti szokásokat, időben való étkezés, fürdetés, altatás, majd tisztálkodás, fogmosás, stb..

Elhalmozzuk ajándékokkal, hamar megengedjük a kütyükön való játékot. Tesszük mindezt a legjobb szándékkal és nem is gondoljuk, mekkora merényletet követünk el a későbbi élete ellen.

Mindent készen kap, nincs olyan pillanat, amikor magától kell kitalálnia valamit, hogy ne unatkozzon. Azok a gyerekek, akik alig kapnak játékokat, azok megalkotnak maguknak egy képzeletvilágot, képesek az ujjaikkal, vagy akár haszontalannak tűnő tárggyal játszani és beleképzelni valamit, amit csak ők látnak, „hallanak”, akár „éreznek”. Gazdag képzeletviláguk lesz, ami megmarad felnőtt korukra is.

Féltjük gyermekeinket, ezért rájuk szólunk, ne csináld ezt, vagy azt, maradj csendben, ne beszélgess óra alatt, menj a szobádba, játssz a játékaiddal, itt a felnőttek beszélgetnek.

Szép lassan elvesszük tőlük a nyitottságot, a kreativitást, ha fantáziál, képesek vagyunk azt mondani, „ne hazudj!”

Nem tanulja meg felismerni a kockázatokat, nem tanulja meg kezelni azokat.

Gondoljuk meg, hogy kialakítjuk-e gyermekünkben a döntés szokását, szabadságát?

Tud-e majd dönteni, vagy megszokja, hogy valaki majd dönt helyette?

Mert ezzel meghatározzuk későbbi életének színvonalát is.

Miért mondom mindezt? Mivel én 1953-ban születtem, végig éltem azt a korszakot, amikor még az Állam is „gondoskodott” rólunk. Mindig megmondta, hogyan gondolkodjunk, mi a jó, vagy a rossz nekünk. Mikor kinek örüljünk, mikor legyünk felháborodva. Megszoktuk, hogy ne legyenek önálló gondolataink, hogy nem kell gondoskodni magunkról, mert ezt valaki úgyis megteszi.

Sajnos az én korosztályom így élte le életét és – tisztelet a kivételnek – így tanítja gyermekeit, unokáit.

Ez is közrejátszott abban, hogy oly sokan adósodtak el.

Bekövetkezett, a bekövetkeztethetetlen, de szokásaink miatt nem hittük el.

Most azon múlik a sorsunk, hogy képesek vagyunk-e megváltoztatni szokásainkat.

Pazarló módon élünk továbbra is, vagy megtakarítunk?

          Tóth György

Vezető Pénzügyi Stratéga