Marton Mária: Tájképre nincs idő

 

Az eltaszítás és befogadás nagy metaforái keretezik ezt a komor művet, és a háromszori újrakezdés. Mint a mesében, de itt ez nem mese, hanem a Kádár-korszak maga. A regény leány főszereplője a narratíva szerint 1957-ben született, akárcsak én, ezért minden mondatát hangosan visszhangozni vélem a műben. Ráadásul a saját életemet is elhelyeztem olvasás közben a regényben, és mindent másképp kezdtem látni, mint ahogy átéltem.

Anna szabad akaratából nem megy szüleivel az USA-ba. Elhagyottként éli meg életét, depressziójára utal, hogy telefonját is lemondja, ami a Kádár rendszerben kitüntetés volt. Én még emlékszem, hogy a rendszerváltás előtt, tehát még akkor, mikor Rosszik Gábor evangelikus lelkész beadványt küldött az országgyűlésnek, hogy országgyűlési képviselőjüket, Cservenkánét visszahívhassák, a magyar parlamentben egy ember azt kérte, hogy a telefonigénylés legyen örökölhető, apáról fiúra szállandó, így elképzelhető, hogy néhány emberöltő alatt a család telefonvonalhoz jusson. Ezt persze a mai mobiltelefon-korszakban már nem érteni. Bemegy az ember a boltba, kiperkálja a kütyüt és telefonálhat.

Anna küzd a hivatásáért. Szakfelügyelői állását majdnem iskolai beosztásra cseréli egy vidéki városban, amikor Pestre kerül újságíró-gyakornoknak, de még csak egy riportja készül el, már meg is szűnik a lap. De a regény végén újabb lehetőséget kap a lány, aki diákévei alatt novellákat írt.

Szerelmek, rokonok, ismerős arcok, jellemek keretezik életútját. A boldogságot egy idősebb ember mellet találja meg, aki szinte azonnal meghal. Sörök, borok, unikumok, és hirtelen szerelmek keresztezik útját abban a korszakban, amikor csakis a karrier számított. Anna öntörvényűsége miatt többször kerül lehetetlen helyzetbe, de mindig kilábal belőle. Az utolsó nagy csalódás után-meg kell tudnia anyjáról a szomorú igazságot, hogy miért is halt meg az apja az USA- ban, és miért él most egy lengyel férfival-talán minden örökölt problémahalmazból kiszabadulva önállóan járhatja be életútját.

Kiábrándító, keserű, de mélyen igaz történetet kapunk,amit mindenkinek ajánlok

Kerekes Tamás

   

Bevezető:

Nem igaz, hogy 45 - 49 után mindenben az határozta meg az emberek életét, hogy ki szerette a kommunistákat és ki nem.

 Nem igaz, hogy az egyiknek azért volt jó a másiknak meg azért rossz az élete. A diktatúrában is mindenki boldog szeretett volna lenni. Magam, - mondta a műsort vezető Rózsa Péter - merthogy mégiscsak életem nagyobbik részét voltam kénytelen a Kádári korban tölteni, mindig azzal vigasztaltam barátaimat: legalább egy dolog maradt, amibe a diktatúra nem teheti be piszkos lábát, a szerelem. Az emberek legalább az ágyban szabadon önmagukat adhatták.

 Itt van ez fantasztikus regény, Marton Mária: Istentelen század című családregénye. Szereplői - még a gonosz figurák is olvasás után velünk maradnak. A kor, amiben éltek gyűlöletes, az emberek azonban szerethetőek. Mégha ezen a történeten is végig érezni lehet Csermanek csókját... Ja, hogy ki az a Csermanek? A fiatalabbak kedvéért: Kádár eredeti neve, Csermanek János.

A Kultúrházban az Istentelen század és írója Marton Mária valamint az irodalmi szerkesztő: Marton Éva

Kultúrház

  Szocialista lányregény„ Két régi barát beszélget: Képzeld, elveszett a kutyám! Adj fel egy hirdetést! Kár a pénzért. Nem tud olvasni.” 

Mindössze ennyi derűt találtam Márton Mária Tájképre nincs idő c. kötetében (kukkanto.hu).

 

Korábbi regényéről már hírt adtam:

http://216.239.59.104/search?q=cache:O7jgEcHMYB4J:www.virtus.hu/index.php%3Fid%3Ddetailed_article%26aid%3D24600+M%C3%A1rton+M%C3%A1ria+Kerekes+Tam%C3%A1s&hl=hu&ct=clnk&cd=25&gl=hu

   

Szocialista lányregény? Nocsak… De mielőtt még bárki legyintene vagy megmosolyogná, érdemes belelapoznia a könyvbe, majd végigolvasnia Marton Mária új regényét. A Tájképre nincs idő ugyanis nem akarja áltatni olvasóját: szó sincs benne a szocializmus védelmezéséről, mint ahogy távol áll szándékától e korszak utólagos, dühös leleplezése is. K.u.K. Kiadó - az ünnepi könyvhétre jelenik meg.

Sőt, jótékonyan nélkülözi a visszatekintő elbeszélések feledékenységét és édes-keserű fűszerét, a nosztalgiát. Akkor hát mit akar ez a regény? kérdezhetnénk joggal. Talán nem többet, de nem is kevesebbet: úgy nézzen vissza egy korra amit jobb híján szocializmusnak nevezünk, hogy éltek, szenvedtek és szerettek itt emberek, akik… Nos, hogyan is? Ez derül ki a regényből, fájdalmasan és szomorúan, derűvel, és ha tetszik, a lányregények érzelmi sorsfordulataival, amelyek viszont soha nem jutnak el az érzelgősségig. Ettől megóv a regény elbeszélőjének önmegértő tárgyilagossága és részvéte. „Szemedben éles fény legyen a részvét…” talán e híres verssor lehetne a regény mottója: hangsúly az „éles fény”-en.

Mészáros Sándor

irodalomkritikus

Részlet a regényből:

  A felmérésekben nem hitt. A gyerekek tudása, a ta-nárok stílusa nem változott, csak az évek múltak és afelmérések halmozódtak. Nem örült, hogy olyat csi-nál, amiben nem hisz. Mégsem ment máshova. Nem keresett rosszul, nem szakadt meg a munkában. Hanapközben el akart intézni valamit, megtehette. Sen-ki nem ellenőrizte, hova megy.Éva irigyelte az értelmiségi munkáért. Anna meg Évát irigyelte: egy maszek gombosnak dol-gozott. Napi ezer gomb kilyukasztásáért komoly pénzt kapott. Anna szerint ennek a munkának legalább van értelme. A gomb, lyukak nélkül nem gomb. Jobban keresett, mint ő. Éva kifakadt, ha a pénzét emlegették.– Csináld te! Minden nap gombot lyukasztani, meg számolni! Néha azt hiszem, becsavarodom. Egygomb két lyuk, két gomb, két lyuk, három gomb két lyuk. Mindig mondom magamban. Mire végigmon-dom, kilyukasztja a gép. Persze néha eltévesztem.Akkor őrjöngök, mert a végén ismét meg kell szá-molni. Egyszer véletlenül tízzel kevesebbet adtam,és az a mocskos tulaj levont a pénzemből. Dühöng-tem, o akartam hagyni. Csináld te utánam!Csináld utánam, visszhangzott Anna fülében. Egyteszt egy nap, két teszt két nap, három teszt háromnap, és a lyukak o maradnak a gyerekek fejében.Boldoggá te e az érzés, hogy még nem kell be-mennie. Szabadnak érezte magát. Azt csinál, amihez kedve van. Ha úgy tartja a kedve, napestig i állhat hálóingben az ablak elő.Apja jutott eszébe. Ő mondta mindig: „– Szaba-don kell élni! A szabadság a legfontosabb. Mindigazt tedd, amihez kedved van, akkor érsz célt!” Ő hű volt az elvéhez.Amerikából hazalátogatott egy koncentrációs tá-borbeli barátja. Náluk szállt meg. Lenyűgözte, hogyapja valamikor koncentrációs táborban szenvedett. Sokat kérdezgette, milyen is volt o az „élet”. Apjaminden esetben kikerülte az őszinte válaszadást.– Keménynek kell lenni. Aki kemény volt, ki-bírta – mondta apja.Anna sosem fogta fel, hogyan lehet keményneklenni a koncentrációs táborban. Könyvekből, filmek-ből ismerte azt az időszakot. Borzalommal töltötte el.George, azaz Gyuri bácsi, i léte során többet mesélt:– Tudod, lányom, olyan svájcisapka-szerűségbenjártunk. Aki csak úgy a fejére csapta, tudtuk, hogymeghal. Aki gondosan, divatosan rakta a fejére,tudtuk, még bírja erővel. Apád fején mindig szépenállt a sapka. Nehogy azt hidd, gyerekes divatozásvolt! Emberként akartunk kinézni, nem akartunk állatokká válni. Élni akartunk. Egyszer apád ült a Szocialista lányregény? Nocsak… De mielőtt még bárki legyinte-ne vagy megmosolyogná, érdemes belelapoznia a könyvbe, majdvégigolvasnia Marton Mária új regényét. A Tájképre nincs időugyanis nem akarja áltatni olvasóját: szó sincs benne a szocia-lizmus védelmezéséről, mint ahogy távol áll szándékától e kor-szak utólagos, dühös leleplezése is. Sőt, jótékonyan nélkülözi a visszatekintő elbeszélések feledékenységét és édes-keserű fűsze-rét, a nosztalgiát. Akkor hát mit akar ez a regény? kérdezhetnénk joggal. Talán nem többet, de nem is kevesebbet: úgy nézzen visz-sza egy korra, amit jobb híján szocializmusnak nevezünk, hogy éltek, szenvedtek és szere ek i emberek, akik… Nos, hogyan is?Ez derül ki a regényből, fájdalmasan és szomorúan, derűvel, ésha tetszik, a lányregények érzelmi sorsfordulataival, amelyek viszont soha nem jutnak el az érzelgősségig. Ettől megóv a regényelbeszélőjének önmegértő tárgyilagossága és részvéte. „Szemed-ben éles fény legyen a részvét…” talán e híres verssor lehetne a regény mottója: hangsúly az „éles fény”-en. Mészáros SándorirodalomkritikusMarton MáriaTájképre nincs idõ(részlet)A könyv megjelent a K.u.K. Kiadó gondozásában 2008-ban.5728 Page 2barakk lépcsőjén. Csendben fütyörészett. Mindig fü-työrészett . Kérdeztem is tőle: „– Mi az istent fütyö-részel örökké, mitől van ilyen fene jó hangulatod?”Válaszolt. „– Nincs nekem jó kedvem, de az az éndolgom. Nem akarom, hogy ezek a tetves nácik azthiggyék, alá tudnak fűteni a jókedvemnek, hogy el-felejtetik velem, hogyan kell fütyülni.”Mi voltunk tetvesek, nem a nácik. Én az apádnak köszönhetem, hogy élek. Annyi tartás volt benne,hogy nekem is erőt adott. Például, vacsoráztunk.Szörnyű löttyöket toltak elénk. Levest, amiben dög-lött bogarak úszkáltak. Megettük, mert éhesek vol-tunk. Sokan, vacsora közben az anyjuk ételéről ál-modoztak, csirkéről, sült húsról. Apád rájuk szólt:„–Hülyék! Éhen haltok, kínozzátok magatokat! Nincssült csirke! Ezt edd meg!” Minél többet evett valakiképzeletében, annál jobban fogyott , aztán meghalt.Egyik este apád a barakk elő ült. Kérdeztem:„– Mit csinálsz?”Mondta, gyűrűt az asszonynak. Ócska kis vasda-rabból, olyan formás gyűrűt faragott a bicskájával,hogy csak ámultunk.– Hol a gyűrű? – kérdezte Anna.– Ellopták. Valaki ellopta. Tudtuk, ki volt, de nemszóltunk. Én akartam, apád nem engedte. Azt mond-ta: „– Hátha ettől életben marad. Most azzal foglal-kozik, le ne bukjon előttünk, és nem azzal, hogymegölhetik.”Anna az apjára nézett. Elismeréssel. Apja arca pi-ros le . Száját keskenyre húzta. A lány megérte e,miért nem beszélt soha. Még ennyi idő után is sebetejtett rajta a múlt.Anna talán jobban látta kettőjük kapcsolatát, mintők maguk. Gyuri bácsi, apjának nagy tisztelője ma-radt. Ennyi év után is a nagyembert látta benne. Ap-jának ez a tisztelet jól esett . Nem kényeztették el azutóbbi évtizedekben. Főmérnökként helyezkedett elegy nagyvállalatnál. Jó munkaerő volt, ügyes szer-vező. Sok ellensége akadt. Nem tudták elviselni,hogy előre gondolkodik, tervez. Sokat csapkodta azigazgató és a pártitkár asztalát. Az utolsó időbenmár csak otthon csapkodott . Anna anyja szomorúannézte férje harcát.– Mi volt bent? – Ezt a kérdést mindennap felte e.– A sötétfejűek nem értenek meg, nem hagynak dolgozni, nem adnak lehetőséget.Így hívta őket: sötétfejűek. Sosem részletezte,pontosan kikre gondol. A végén már ennyit sem mondott . A melósokkal szeretettt iszogatni. Ritkánrúgott be, akkor sem kötekedett . Egyszer hazajött ,nem szólt semmit. Köszönés nélkül a fáskamrábament. Kipakolta a téli tűzifát, apróra vágta, szintemindet. Módszeresen szabályos aprófát baltázott a rönkökből. Anna és édesanyja a konyhaablakból nézték. Nemszóltak egymáshoz. Apja, mikor elfáradt, eldobta abaltát, kissé támolyogva bement a szobába. Ruhástól az ágyra dőlt.A férfiak nem tudnak sírni, mondta magában alány, és apja helye elrámolta az összevágott fát. Gyuri bácsi rajongó szeretete kirángatta apját a búskomorságából. Gyuri bácsi egy kaliforniai benzinkút tulajdono-sa volt, sok pénzzel, amit nem sajnált szórni. Együjártak szórakozni. Aztán Anna elkopo mellőlük,unta Gyuri bácsi amerikás meséit.Szülei egyik este szóltak Annának, hogy beszél-ni szeretnének vele. A nagy családi beszélgetések a konyhában zajlottak. Anna nyugtalanul nézte őket. Látszott , valami különös eseményre készülnek. Apjakomótosan rágyújtott , mint aki azért húzza az időt, hátha valami megváltozik közben. Felbontott a a whiskyt, amit Gyuri bácsitól kapott . Annának is töl-tött , aki bár tizennyolc éves volt, de nemigen szere-te inni. A férfi a torkát köszörülte, végül édesanyjaszólalt meg.– Na, mondjam én?– Ne! Én. Anyukáddal úgy döntöttünk, hogy ki-megyünk Amerikába, azaz Kaliforniába, Gyuri bácsihoz. Nem nyaralni. Kitelepszünk. Gyuri bácsi egyedül él egy szép nagy ház… – apja belenyúlt mellényzsebébe, előhúzott egy képet. Lánya elé tol-ta. – I élnénk.Anna nézte a képet, a virágok különösen szépekvoltak. Nem tudta, mit mondjon. Végül megszólalt, próbált hűvös maradni, miközben olyan érzése tá-madt, mintha fojtogatná valaki.– Mit dolgoznál o , Apa?– Annyit találok o, mint i.– Nem beszélsz angolul…– Anyád jól beszél. – Anyja tanár volt egy gimná-ziumban. – Majd segít, meg hát ugye az élet. Nemakarunk i hagyni. O is tudnál egyetemre menni.Gyuri bácsi segítene. Te is tudsz angolul, hiszen ab-ból akarsz vizsgázni. Nem?– De – válaszolta Anna. Eszébe jutott a gimnáziu-mi kertudvar, ahol először csókolózott életében. Ötkilót fogyott Laci miatt , azt hiszem , ha egy lány sze-relmes, akkor soványnak kell lennie. Eszébe juto a Viola utca, ahol a lányokkal lófrált iskola után.– Nem akarunk elveszíteni. Azt akarjuk, hogy ve-lünk gyere. Csodás, gazdag életet akarunk neked.– szólt közbe Vera, Anna édesanyja. Az asszony keze remegett , szalvétát vettel az asztalról, szórakozottanhajtogatni kezdte.– Azonnal kell felelnem?– Dehogy! – kiáltott apja felszabadultan. Örült,hogy mégsem mondott nemet. – Egy heted van rá, de utána tudnia kell Gyuri bácsinak.– Ha nem megyek veletek, ti akkor is mentek?– Nem gondoltuk, hogy nem jössz – közölte anyja.Azon az estén nemigen tudtak egymással beszél-getni. Anna kint maradt a konyhában. Szülei lefeküd-tek. Tévét néztek. Tudta, hogy nem megy velük. Sze-re e szülővárosát. Fájdalmában gyűlölni kezdte szü-leit. Szívtelen, önző embereknek tartotta őket. Ma már másképpen érez. Pedig még ma is keserűen gondol abúcsúzásra. Vagyis el sem búcsúztak egymástól.Mikor szülei megkapták az érvényes útlevelet, ví-zummal, elutazott barátnőjével a Balatonra. Addig5729 Page 3nem jö haza, míg felvett ék a telefont. Emlékszik azutolsó telefonbeszélgetésre. Barátnőjével borozgat-tak. A kissé hűvös nyárestén jólesett az édes bor a vízparti vendéglő teraszán. Kicsit kapatosan mentektelefonálni. Vera ve e fel a telefont.– Gyere haza, lányom, beszél… – Nincs mit. Ne zavartassátok magatokat. Utazza-tok! Csináljátok meg a szerencséteket!– Most gyűlölködsz, kár. Támogatunk. Küldünk pénzt. Ha meggondolod magad, utánunk jöhetsz. Jót akarunk. Jót… – anyja kiabált. – Holnapután in-dulunk, már nem lehet visszacsinálni. Apád iszik és sír utánad. Ne tedd ezt apáddal!– Ő nevelt szabadságra, hát most élek vele. Sza-bad akaratomból nem megyek. Mondd meg neki, ne igyon, és tegye ő is azt, amit szabadságvágya diktál.– Az utolsó mondatot már sírva mondta. Köszönésnélkül letett e a kagylót.Azóta nem látt a őket, csak egyszer beszélt velüktelefonon. Hazament a Balatonról. Hosszú magya-rázkodó levél várta, s százezer forintos bankbetét.Nem is voltak szegények, gondolta. Megi a a mara-dék whiskyt.Egy hét után felhívták. Nem tudo nekik mitmondani. Bement a postára, és leadta a telefont. Az-óta nincs telefonja.A hálóingben fázni kezdett . Nem volt kedve felöl-tözni. Ténfergett a lakásban. Megkereste a papucsát, belebújt. Arra gondolt, mégiscsak le kéne menni a Dunára. Belepuffant a fotelba. Egy gyufaszállal akörmét piszkálta.Nehezen szokta meg, hogy „nincsenek” szülei.Felve ék a Tanárképző Főiskolára. Tanítaniakart. Csodálatos tervei voltak. Első nap úgy lépte át a Főiskola küszöbét, mintha szent helyre érkezevolna.A magyar tagozaton az öreg Schmidt tanított a. Ala-csony, kicsit púpos ember volt. Az első órán ígykezdte:– Magamról annyit, szigorú vagyok. Nem viselemel a lazaságot. Idejönnek, tanárokat képezünk ma-gukból, aztán eszük ágában sincs tanítani. Öt évigaz állam támogatja magukat. A diploma megszer-zése után olyan helyre mennek dolgozni, ahol soka pénz, kevés a munka. Valaki most, meri vállalni,hogy sosem akar tanítani, és mégis idejár?Az osztályból csak hárman álltak fel, két fiú, egylány.– Már most ki kéne rakni a szűrüket.A fiú, aki felállt, bemutatkozott .– Pintér Gézának hívnak. Bölcsész akartam lenni,de nem vettek fel. Verseket írok, költő akarok lenni – mondta és nyíltan a tanár szemébe nézett . Schmidtetfelbosszantotta.– Ebben az országban minden ötödik ember, köl-tő. Magyar, a költészet népe. Irkafirkáltok, azt hi-szitek, zsenik vagytok, miközben az állam pénzénélősködtök. – Én a gimnáziumot csak úgy tudtam elvégezni, hogy hajnalban újságot hordtam ki. A szüleim kis-pénzű emberek. Sokszor elaludtam tanulás közben.Idén nyáron, míg a többiek nyaraltak, egy maszek ki-főzdében mosogattam. Napi tizenkét órát dolgoztam.– Hát aztán, mennyit kerestél, mondd csak meg!– Annyit, hogy egy darabig nem kell a szüleim-től kérni. Nem vagyok élősdi. Zseninek sem érzem magam. Az irodalmat szeretem, de a tanítást nem.Idegbajt kapnék a magamfajtától.Társai kuncogtak. Az öreg Schmidt szó nélkülment a katedrához, elkezdte az órát. Pintér Gézát akkor szere e meg az osztály. Megmerte mondani, amit gondolt. Schmidt e ől a naptólkezdve állandóan felelte e a fiút.Anna vonzódott Gézához. Sokat beszélge ek abüfé elő , ahol mindig hosszú sor állt. Többnyirelinzert ettek, hideg tejjel. Géza a hétköznapjairól me-sélt. Faggatta Annát, mit csinál otthon, mik az álmai.A lányból áradt a szó. Egyszer azt kérdezte:– Hívő vagy?– Hívő, hogyhogy hívő?– Hívő vagy, vagy nem vagy hívő? – Géza ismétfeltte e a kérdést.– Nagymamám elvi a templomba, titokban, apá-mék tudta nélkül megkereszteltette , római katoli-kusra…– Nem azt kérdeztem, mi a vallásod, hanem hívő vagy, vagy sem?– Hívő – vágta rá Anna.– Én is. Tudod, ki vagyok én? – A fiúnak csillogoa szeme.– Ki?– Az Isten. – Harsányan nevete … – Azt hiszed,őrült vagyok?– Nem, te vagy az Isten…– Te is Isten lehetsz.– Nem. Egy Isten van, az te.– A jóság gyümölcsének ízét ritkán kívánjuk meg,talán csak akkor, ha azt akarjuk, hogy hozzánk isjók legyenek. – A mondat végén indulatosan bekap-ta az utolsó linzerdarabot.– Sokat csalódtál?– Nem. Szeretem az embereket. Tudok olyan em-bert szeretni, aki utál engem. I van például az öreg Schmidt. Ki nem állhat, mert szembeszálltam vele. Én szeretem, vagy legalábbis próbálom megérteni. Csalódott ember, aki másokban keresi a hibát. Neki is lehettek álmai erről a társadalomról, az iskoláról,önmagáról. Az álmai nem valósultak meg. Mások-ban keresi a hibát, bennem, a maszekokban, az újgenerációban. Ő az elkeseredett öreg tanár, akivelkibabrált az élet.– Állítólag, tíz évvel ezelőtt ő volt a legjobb tanár aFőiskolán. – Még halkan hozzátte e – Szerintem mais az.– Ma már nem. Nem hisz. Valami elfogyott ben-ne…– Mindannyinkból elfogy valami az idők során.Te most Istennek érzed magad, de tíz év múlva, egy-5730 Page 45731szerű Pintér Géza leszel, és a verseidet, lehet, csakkevesen olvassák, mert nem te kellesz. Nem a te ál-maidra lesz szükség. – érvelt Anna, s arra gondolt, hogy ő abban hisz, törékeny az ember, törékenysé-gében rejlik minden rosszaságának kezdete.– Nem érte él meg. – A fiú arca megkeményedett .Aznap nem beszéltek többet.Felállt a fotelból, kávét melegített magának. Gézáragondolt. Azt hallotta, újságírónak szegődött egy laphoz. Néha megjelentek versei is. Kedve le vol-na most beszélgetni vele. Gondolataiban megjelent elő e szerencsétlenül, közepes versekkel, olyannaklá a az arcát, mint az öreg Schmidtét. Utálta ma-gát. Miért nem tudja Gézát úgy látni, hogy benne lakik az Isten, és jóízűen linzert majszol. Talán, hai maradt volna ebben a városban, még ma is talál-koznának. Szinte hallotta Géza búcsúszavát: „– Ma-gammal viszlek a szívemben. Nem szakadok el tő-led soha.”Idegesen szívott a cigarettájába. Mit ér vele, haegyedül van? Persze, ha a fiú i ülne vele szemben, akkor is egyedül érezné magát.Karcsi juto eszébe. Egyik este csöngeek, röviden,szaggatottan. Már feküdni készült. Kinézett az abla-kon, a sötétben egy ázott alakot látott . Nem ismertemeg. Fejére kapta anyja régi pongyoláját, kirohant.Karcsi állt o, csuromvizesen, dideregve.– Gyere be – fogta meg a fiú kezét. Gyöngéden kí-sérte be.A fiú zavartan állt az előszobában. Próbálta elrej-teni a kezét.– Véres a kezed?! Menj, mosakodj! – mutatt a meg a fürdőszobát.Anna kapkodo . Kifuto a konyhába, teát te fel.Szíve szaporán vert. Gondolta, kisebb verekedésbe keveredett . Hozzá jött . Maga is megdöbbent, meny-nyire izgatott . Örömöt érzett .– O van apám köntöse, bújj bele! – kiabált be azajtón.Előve e a bárszekrényből az utolsó üveg whiskyt. Karcsi piros képpel jö ki a fürdőszobából.– Hangulatos a szobád – mondta. Már megnyugo-do . Megsimog tta a lány arcát.– Nézz csak körül, ne szégyelld magad! Szeretemezt a házat, ezt a szobát. Mikor apámék elutaztak,átrendeztem a saját ízlésem szerint.Karcsi sétálgatni kezdett . Esetlenül mozgott . Aköntös lógott rajta. Anna, a fiú mezítelen, szőrös lá-bát nézte. Elmosolyodott , majd elnevette magát.– Hülyén nézhetek ki… – vigyorgott .– Nem, csak szőrös a lábad, attól… – nevetett to-vább.– Férfi vagyok, vagy mi a fene! – kihúzta magátdaliásra, amitől még viccesebben néze ki.– Uram, whiskyt, teát?– Óh, micsoda választék. Mind a keőt… – A teátkezdte inni.– Nem kell magyarázkodnod. – Okos lány vagy. Nem öltem embert, csak meg-vertem. Megvertem az öcsémet. Még sosem ütö em meg embert. Tudod… – elhallgatott. Töltött a whis-kyből, két pohárba. – Bántotta az anyámat. Csúnyán.Anna kíváncsi volt a részletekre, de nem kérde-zett . Ha akarja, úgyis elmondja.– Miért hozzám jött él?– Csak. Te jutottál eszembe. Eszembe jutott azöreg, ráncos arc…– Én nem vagyok öreg, belül sem. Nem magamról beszéltem, hanem ötletet adtam a képhez. – Zavartaa lányt a „csak” kifejezés, de nem te e szóvá.– A te ötleted volt.– Ez igaz.– Nekem is van ötletem.– Mi? A fiú megcsókolta. A lány hagyta. Először gyor-san, kapkodóan szeretkeztek, majd lassan, hosszan. Hajnalra elfogyott a whisky. Anna kissé részegen a szeretetről beszélt. Feküdt az ágyban, hadonászott a kezével. Azt mondta, a világ legjobb ötlete a Télapó.– Egy kedves részeg, holdkóros vagy – mondtaa fiú, miközben simogatta a lány gyönyörű vállát.Olyan hangon szólalt meg, mintha ő többet tudnaa világról.– A Télapó az enyém. Te mesélj a húsevő állatokról,kérlek, mesélj róluk! Én egy részeg gyerek vagyok,csak mese melle tudok elaludni – gügyögő Anna.A fiú viccesen vicsorgó , a lány torkát harapdál-ta, majd egymásba fonódtak. Délig aludtak. Nem sokat beszélgettek. Karcsinak fájt a feje. Annának nem volt kedve felkelni, az ágyban maradt. Mikor afiú elment, felidézte az éjszaka minden mozzanatát. – Az ágyban jó – szögezte le magában. – Ágyban,asztal melle és mindörökké. Van ilyen? Félt magá-tól. Olyan érzése támadt, mintha filmek és regényeknagyhelyzeteiben tudná csak magát elképzelni.Cselekedeteiben az egyszerűségre törekedett , mégissokan mondták neki, hogy bonyolult lélek. Valóban hóbortos lenne?Karcsi sokszor állított be váratlanul. Anna nemtágított , továbbra se volt telefonja. A lány rájött ,hogy Karcsi a saját gondolataiba szerelmes. Nem za-varta. Jött, szeretkeztek. Elment, nyomtalanul. Majdmegint jött , nem nyitott ajtót. Jött másnap, akkorbeengedte. Nem érzett szerelmet. Egyik este az ágy-ban feküdtek, cigarettáztak és beszélgettek.– Gyereket szeretnék – mondta Karcsi.– Miért?– Akarok egy fiút, aki a nevemet viseli, akiveljókat bunyózhatok, akinek átadhatom a gondolata-imat. Egy fiút, aki megérti az apját. Apa és fiú barát-sága csodálatos lehet. Az én apám négyéves korom-ban meghalt. Csak az anyai szeretetet ismerem.– Csak?– Csak.– Nem akarok gyereket. Papagájra vágyom.Dühösen ugrott ki az ágyból. Akar gyereket, akiaz ő gondolatai szerint kell, hogy éljen, hogy meg-értse őt. Csak őt kell megérteni, végighallgatni.