Tom Jones a Budapest Arénában - Öreg róka, nem vén róka, avagy a tisztes őszes halánték…

Nyolc év után újra ellátogatott hozzánk november 11-én a zengő hangjáról és délceg fizimiskájáról híres walesi énekes és elhozta legújabb albumának, a „24 Hours”-nek anyagát a többi jól ismert dalával egyetemben. Csendes-ülős koncertnek indult, de amikor berobbantotta a táncos lábúaknak szánt dalait, a közönség lelkesebb – és fiatalabb – része talpra pattant és harsányan éltette a slágereket és főként azok előadóját.

// <![CDATA[ var ord=Math.round(Math.random()*100000000); document.write('<sc'+'ript type="text/javascript" src="http://ad.adverticum.net/js.prm?zona=43562&ord='+ord+'"><\/scr'+'ipt>'); // ]]> <a href="http://ad.adverticum.net/click.prm?zona=43562&nah=!ie" target="_blank" title="Hirdetés"><img border="0" src="http://ad.adverticum.net/img.prm?zona=43562&nah=!ie" alt="Kattintson a hirdetésre!" /></a>

A nagyik muzsikája?

Kevés olyan előadót ismerek, aki több generáció tagjait is képes bevonzani a koncertjére és jól szórakoztatni. Sir Tom Jones ilyen, ezt tudtam, mégis meglepődtem, hogy mennyi 60+-os néző is ücsörgött a nézőtéren. Az első dalok főként az új albumról szóltak, ezalatt még inkább a nap eseményei jártak az fejemben, nem kapott el túlzottan a bulizós hangulat… egyenlőre. A Sugar Daddy nyitotta az estet, melyet egy együttiszogatós este után írt Tomnak Bono és The Edge a U2-ból – árulta el a művész a nyitó blokk után. Ekkor még úgy tűnt, valamelyest megértettem, hogy miért is ülős koncertet szerveztek, bizonyára a korosztálynak kívántak kedvezni.

Pop, soul, country

Mr Jones természetesen nem hagyta ki a ’60-as évek óta töretlenül népszerű slágereit, szólt a Delilah, az It’s Not Unusual, meg a What’s New Pussycat? Ilyen időtálló zenét hallgatva sokszor azon tűnődöm, hogy Britney és társai most toplistás számai vajon ugyanennyire sikeresek lesznek 40 év múlva is? Persze Tom ismertségéhez is jócskán hozzájárultak a feldolgozások és a duettek, ezek közül Otis Redding egyik abszolút klasszikus soul slágerét hozta el nekünk, a Hard to Handle-t, és a korábban a Cardigans-szel énekelt (eredetileg Talking Heads) nótát, a Burning Down the House-t.

Aztán megint visszatértünk az új albumhoz és újra belső információt osztott meg velünk a művész, mégpedig hogy a Never című dal szövege nem is egy nőről szól, ahogy azt gondolhatnánk, hanem a saját hangjáról írta. Annyira gyönyörűen szólt az aktuális album és a turné címadó dala, a 24 Hours, hogy borsózott a hátam. Zenei stílusgyakorlatunk következő állomásaként a country dalok jöttek, úgy, „ahogy azt a walesi kocsmákban szoktuk húzni” – mondta Jons – és jött pl. a Green, green Grass of Home.

Talpra, magyar!

Még alig hagytuk el a koncert felét, amikor már maga az énekes is buzdította csápolókat, hogy nyugodtan álljanak fel, jöjjenek előre, és mivel így már tömegesen belelkesültek a rajongók, ezúttal a biztonságiak sem tudták megfékezni az előreszaladókat.

Ahogy az a jó koncerteken lenni szokott, a vége felé egyre emelkedik a hangulat, így Sir Tom is lazábbra vette a figurát, a You Can Leave Your Hat On alatt lekerült a fényes anyagból készült, elegáns, sötét zakó, ropta mindenki a színpadon és előtte is, aki csak bírta (itt a közönség átlagéletkorára utalok ismét). Előbújt a „kisördög”, a legendásan híres szőrös mellkason túl egy pillanatra megvillantotta a formás, barnára sült pocakját is. Az volt az érzésem, hogy a most 69 éves énekes dalról dalra fiatalodik, a zenei hangzás egyre modernebb lett. Nagy ováció fogadta az If I Only New-t, na meg persze a Sex Bomb-ot.

Ráadás következett a ráadásra, jött a Kiss, amire már én sem emlékszem, hogy melyiket szerettem előbb, az eredeti Prince dalt, vagy ezt az Art Of Noise-os változatot. A Take Me Back To Party alatt bemutatta a zenekart, és a nagyon színpatikus „A legközelebbi viszontlátásig!” felkiáltással köszönt el tőlünk. Ha ő bírja, én még újabb nyolc év elteltével is viszonylag fiatalnak fogok számítani a közönségben, tehát biztosan ott leszek!