VALLOMÁS

I.                   

„Isten abban mutatta meg szeretetét, hogy Krisztus már akkor is meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk" (Róma 5, 8                                                                                                                                                                     

            Kívülem még egyetlen élő sem mozdult a végtelen ürességben, már reád gondoltam. Még sem ég sem föld nem volt formálva, szívem már szeretettel telve sorsodat formálta. Számomra nincs idő, öröktől fogva voltam, és örökkön örökké leszek. De öröktől való életem gondja kezdettől fogva te voltál.

         Érted határoztam el a teremtést. Angyalok milliói népesedtek körém, de csak azért formáltam őket, hogy legyenek, akiket hozzád küldhessek. Szolgáló lelkekké tettem őket teérted.

        Elgondoltam, a mindenség kitöltését. Óriási bolygók szédítő méreteit rajzoltam ki egy szempillantás alatt, hogy benne utat szabhassak egy parányi csillagocskának, s rajta otthont készítsek neked!

        Éretted alkottam a földet. Éretted feszítetem ki hatalmam szavával az égboltozatot, töltöttem be gyógyító meleg fénnyel a Napot, hogy ne legyen hideg a földi Otthonod.

        Amikor a tengerek mély öblét formáltam, gondoltam: habjai fölött visz utad, belemeríted evezőidet, hálával köszönöd meg kegyelmemet, amely mélyebb a tengernél. s ahogy sorra emelték csúcsok, - újra reád gondoltam – mint fogod majd elérni a legmerészebb hegyormot is, és felém tárva karjaidat énekli szíved: „Az Úr kegyelme, hűsége magasabb a hegyek csúcsánál, és égig ér szerelme, kegyelmével telve a föld.”

        Uralmad alá rendeltem mindent. Urrá tettelek kezeim munkáin. Féltő szerelemem helyezett el az Éden-be, és vett körül minden jóval, hogy csak a kezedet keljen kinyújtanod, verítéked ne hulljon.

        Öröktől azzal telt meg a szívem: hogyan árasszalak el majd szeretetemmel, és hogyan viszonozod te azt.

        Ez elég öröm volt nekem, és a Mindenséget alkotni megérte a fáradtságot, hogy benne az enyém leszel.

        De neked nem volt elég az, amit adtam.

        Hűtlen szíved megcsalt engem. Azzal vádoltál, hogy nem adtam meg mindent, - és a tiltott fáról szakítottál. Azóta is szakítasz mindenünnen, ahonnan féltve tiltalak.

        Bár haragomban akkor kiűztelek az Éden-ből, de Szabadítót ígértem neked, Aki újra visszahelyezzen a szentségem közelébe, s békével töltse meg szívedet.

        Te ezt az ígéretemet is épp úgy neveted, mint Igém minden szavát, s taposod sárba intéseimnek egész sorát.

        Ellenségem lettél! Nem így akartam, és most sem így akarom!

        Várlak vissza! Hiányzol! Hiába szolgál, nekem kívüled minden, amíg te nem leszel az enyém, minden kevés nekem”

(Néhai Zimányi József Református Lelkipásztor „Vallomás” című kiskönyvének első része)