Beavatottak és szélhámosok

   "A megkülönböztetés jógája magasabb rendű a cselekvés jógájánál." Bhagavad-gítá "A megkülönböztetés jógája" természetesen a szükséges kritikát jelenti, amelyhez még hozzá kell tenni az "Isteni Ének" egy másik fontos tételét: "Ha az igazságért a jogos küzdelmet nem veszed fel, elmulasztod Dharmádat, kötelességedet, elvész becsületed, a bűnbe jutsz." E könyv zárófejezetét fontos figyelmeztetésként nyújtom át olvasóimnak.

       Beteg földünk gazdasági, ökológiai körülményei, bolygónk "rossz közérzete", nyugtalanító perspektívája, illetve annak hiánya – a tisztességes, értelmes kutatók, futurológusok, világunk felderítetlen titkait elismerő tudósok, filozófusok, művészek, pszichológusok mellett – felszínre hozta a csalók, öncsinálta próféták, a szorongó emberek hiszékenységét jó pénzért alaposan kihasználó sarlatánok tömegét is. Igyekszem pontosan megfogalmazni, mire figyeljenek, hogyan válasszák el a tiszta eszmék gyógyító Arkánumától a dudvát, a hamisat, a félrevezető, mérgező, önmagát valósnak feltüntető valótlant.

   Önpusztító indulatoktól, gazdasági gondoktól terhes Földet hagyunk örökül gyermekeinknek. Félelmetes dolgok történnek velünk már ma és még nehezebb feladatokkal kell majd utódainknak megbirkózniuk az uránikusan gyorsuló időben, ijesztően hamar a hiteles statisztikák bizonysága alapján.

   Nem engedhetjük meg sem magunknak, sem nekik, hogy összetévesszük a lelkiismeretlen csalót, a dogmatikus fantasztát, az ájtatos jelmezt viselő gyilkos gazságokat szent szavakba rejtő sarlatánt az igazi beavatottal, aki érti, szánja, szereti és akár élete feláldozásával is menteni próbálja embertársait. A sarlatánok története évezredek óta sötét árnyékként követi a szellemi fény történetét. Ez az árnyék a maga réveteg, fantomarányaiban, néha szinte hatalmasabbnak tűnik az Igazság ragyogásánál is, mivel a sarlatánok megszámlálhatatlanul sokan voltak mindig, s az Adeptusok igen kevesen. A sarlatánok a kirakatban ágáltak, síppal-dobbal árulva kétes portékájukat, az Adeptusok csendben, a háttérben maradtak valahol Indiában, Tibetben, bár Európában is felbukkant egy-egy a századok folyamán néhány történelmi pillanatra az alkimisták, hermetikus tudósok között; de legtöbbje névtelenül bocsátotta közre eredményeit. Ez teljesen érthető. Aki előtérbe lépett és a személyiségét hangsúlyozta, már nem volt Adeptus.

    A sarlatánok ereje az emberek nagy többségének gyöngeségében, tudatlanságában, hiszékenységében és bálványépítő fanatizmusában rejlik. A sarlatán mindig a szellemi és erkölcsi igazság, a mágikus hatalom jelmezét ölti fel. Szavai nem sokban különböznek az Adeptusétól. Úgyszólván mindarra hivatkozik, amire ő. Szájából kenet, rejtélyes utalások ömlenek; s gyakran a szeretet zengő igéivel tereli híveit mágikus csapdákba, anyagi csődbe, vagy lelki összeomlásba.

       Napjainkat a Vízöntő-korszak uralja, a mérhetetlen szenvedés és halál misztériumának véres színjátéka után, amelynek mindannyian főszereplői voltunk. Még égetőbbé váltak a transzcendens kérdések, mint valaha. A matéria uralma megingott. Ami biztosnak, áthatolhatatlannak, gőgös bázisnak tűnt, köddé vált egyszerre. S a lelki talajvesztettség érzetét, a borzalmak tépte sebeket nem enyhítheti semmiféle materiális ígéret. Az ember a pusztulás meztelen arcába nézett. Kedvesei a szeme előtt haltak kínhalált. Javait elvesztette. Becsvágya, emberi méltósága semmivé lett. Ezen a benső csődön, névtelen szorongáson és támpont nélkül való bizonytalanságon nem segíthet már a bölcsőtől a sírig terjedő sorsának esetleges anyagi lefedezése, a remény, hogy az emberi hús, a fizikum, amely a szeme előtt zúzódott össze törékeny cserépedényként – a jövőben majd kedvezőbb feltételek közé kerül.

    Nem. Itt másról van szó. Egy lázító titokról, óriási ellentmondásról: arról, hogy miért született? Miért szenved? Miért tekint önmaga rejtélyes fókuszából a mérhetetlen messzeségbe, magasságba, mélységbe, ha a gondolatai, vágyai, szomjúsága teljében meg kell halnia?

      Ezekre a kérdésekre felelnek ugyan az ősi kinyilatkoztatások, vallások, különféle filozófiai rendszerek, de különös törvény az, hogy hiába ömlik évezredek sokféle kútjából az egylényegű forrás, az emberben mindig csak egyetlen kút vize válik életelixírré, amelyet sajátosan az övének érez, s míg rá nem talál, mindaddig csak nyugtalan átutazó minden eszmében, vallásban, vagy tagadásban. Ez a törvény hajszolja ki a lelket a nyájból, hogy megjárja a hosszú, magányos utat a hiszékenységtől a kételkedésen, majd a tudáson át a teljes megismerésig, a külső vallástól a belső vallásig.

   Minden olyan kísérlet fiaskóval végződött eddig, amely félelemkeltéssel, szuggesztióval, vagy erőszakkal meg akarta fosztani az embert isteni jogától, hogy az egyetlen igazságot a maga módján keresse meg. Az átmenet mulandó önmagunktól örök önmagunkig a veszélyek ideje, a nagy, ingoványos dzsungel: a sarlatán vadászterülete.

      Minél félénkebb, megalkuvóbb, kényelmesebb egy ember, annál inkább behúzódik hierarchiák, vagy erősebb egyéniségek szárnyai alá, és zsibbadt jóérzéssel tűri, hogy szellemi táplálékát mások rágják elő neki. Azt gondolja: Isten messze, rajta kívül van, s a meredek, borzasztó út, amelyen a Messiás, a próféták és a szentek haladtak, gyenge embernek nem járható. Megkeresi tehát a széles, lassan emelkedő – ha ugyan emelkedő – szerpentinek pihenőkkel, szórakozásokkal, langyos lelki szendergésekkel tűzdelt ösvényét. E népes, önáltató zarándokúton a sarlatánoknak van a legnagyobb sikerük. Ők azok, akik készséggel leveszik jámbor áldozatuk válláról az erőfeszítés, a töprengés, a saját, transzcendens gondok terhét, s mint kitűnő összeköttetésekkel rendelkező mennyországi kijárók, biztosra ígérik a földi boldogság, s utána a halhatatlanság aktájának kedvező elintézését az illetékeseknél.

      Cserébe mindössze hitet kívánnak. Minden átkos, bűnös kételytől mentes, feltétlen hitet. Magyarul: vakhitet. S a vakon hívők tömege minden vásári kikiáltó: zugjósnő, álpróféta, vadjógi, csodamédium, címbitorló grafológus, sötétszándékú tisztánlátó, önimádó szektaalapító és reklámmágus köré. Az itt bemutatott alakok persze egytől egyig ellentétei, szomorú paródiái a különféle spirituális irányok valódi képviselőinek, saját területük hűséges tolmácsainak, nagy gondolatok tehetséges és tisztességes előadóinak, akik ezalatt maguk szorgalmasan tanulnak, gyakorolnak, szerzett javaikat készségesen megosztják rászoruló, szomjazó útitársaikkal. Az Adeptusok és a sarlatánok, a végső magasság és a sötét mélység állomásai között e tanító tanítványok, személytelen, de aktív, áldozatkész szamaritánusok végzik a legszebb, legfontosabb munkát.

   Ez a fejezet azért állítja kifejezetten a két végletet szembe egymással, mert a sarlatán sohasem úton lévőnek, törekvő, de még meg nem érkezett neofitának tünteti fel magát, hanem Adeptusnak. A spirituális eszme becsületes hirdetőinek, az igazi misztikusnak, jóginak, tisztánlátónak, inspiráltnak és karakterológusnak értékes szerepe és jelentősége tehát minden kétségen felül áll itt. Sőt.

   Talán senkinek nincs annyi oka és joga rá, hogy ebben a zűrzavarban rendet teremtsen végre, mint éppen a komoly okkultistának. Nemcsak azért, mert ha kirobban egy botrány, lelepleznek egy csaló médiumot, vagy elképesztő szexuális és kriminális üzelmek közepette tetten érnek valami sarlatánt, az egész okkultizmust elmarasztalják miatta. Nem. Ez az ősi tudomány minden vihart, változást, minden támadást kibírt és túlél, mert szellemi tartalma igaz és örök értékű.

   Emberek gyanútlan, jóhiszemű, egyre növekvő tömegéről, kérdező, szomjas, gazdátlan lelkekről van szó. Ezeket, amennyire lehet, kötelességünk megmenteni a lelkiismeretlen vagy tudatlan asztrálragadozóktól!

    Kényes téma ez, tudom. Mesterséges köd takarja s rengeteg álszempont védi – de higgyék el, a tiszta, egészséges, igaz dolgok elbírják a legélesebb világosságot is. Az emberek általában hajlamosak rá, hogy összetévesszék az építő, szükséges kritikát a kegyeletsértéssel. Pedig Krisztus azt mondta: "...legyetek szelídek, mint a galamb és okosak, mint a kígyó". S a Bhagavad-gítá, a keleti bölcsesség ősi szent könyve arról beszél, hogy a megkülönböztetés jógája magasabb rendű a cselekvés jógájánál. Hogyan is lehetne másképp, amikor egyedül a megkülönböztetés, az elemzés, a mérlegelés határozhatja meg a cselekvés helyes irányát.

  A végső léttitok megértéséhez már kétségtelenül valami kauzalitáson túl lévő, misztikus képesség szükséges, amelyet intuíciónak, vagy szintetikus látásnak nevezhetünk. De ez a mentális képesség, ez a transzcendens állapot túl van a logikán... nem pedig innen rajta, valahol a téveteg, homályos tudattalanban, az ösztönök alvilági mélyvízében.

     Ebben a veszélyes érzelemingoványban, ahol a vallásos rajongás szenvedélybe, a szenvedély fanatizmusba, a fanatizmus a legvadabb indulatokba csap át gáttalanul – a kritika az a kontrollszerv, amely megvilágítja a szakadékokat, sötétben lapuló ösztöncsapdákat; nevet ad nekik, és ezzel leleplezi, megfékezi őket.

Szepes Mária
forrás: VNTV