Lukács László: Lányomnak

Majd ha karjaid közt fogsz tartani engem
Te, akit most én emelek,
babusgatni fogsz, gyenge vénembert,
ahogy én téged, pehely gyereket,

ha majd elkapsz utolsó estemben,
mint dőlni készülő botot
s már alig ragadó öreg szívem
friss lányszívedhez tapasztgatod,

s állok, karodban, nem moccanva,
s titkon, szárny nélkül is, röpülök,
bárhogy szorítasz, sebesen szököm már,
halovány, messzi csillagok között:

akkor érzed majd, milyen meleg voltam
szétfoszló kendőd ha már nem leszek.
Két üres karod felém tétovázik:
s mackód üvegszeméből könny pereg.