Keresztényüldözések

Akiket gyűlöl e világ

Soha nem volt még annyira erőteljes és barátságos közeledés a zsidóság és a kereszténység között, mint ma. Pedig elmond­hatjuk, hogy az emberiség történelmének legmélyebb és leg­fájdalmasabb szakadéka egyértelműen Istennek e két népe között nyílt meg az elmúlt kétezer évben. Annál meglepőbb és felemelőbb, hogy kezük kölcsönösen egymást keresi napjainkban.

 

 

E kialakulóban lévő szövetségnek részint világpolitikai okai vannak: a nyugati civilizáció e két fő forrása csak együttes erővel tudja megvédeni legnagyobb közös értékeit a keleti és főként a muszlim kultúra térhódításával szemben; de ennél fontosabb és mélyebb szellemtörténeti események és folyamatok is ebbe az irányba hatnak, elég, ha a holokausztnak, a qumráni tekercsek megtalálásának vagy Izrael Állam újjászületésének következményeire gondolunk. Ezek a drámai események mindkét közösségben sokakat arra indítottak, hogy az alapoktól felülvizsgálja értékrendjét és a másikhoz való viszonyát. A kereszténységben megkezdődött a teológiai antijudaizmus és antiszemitizmus gyökeres felülvizsgálata, a zsidóságban pedig Jézus személyének fokozatos rehabilitációja.

Az első keresztényüldözés

Közel kétezer évvel ezelőtt a keresztényüldözések története nem egy zsidók és keresztények közötti viszállyal, hanem egy zsidó belüggyel kezdődött. Azzal a mély konfliktussal, amely Jézus és tanítványai, valamint a politikai és vallási hatalmat birtokoló farizeus és szadduceus felekezetek között zajlott le. Ennek az összeütközésnek minden szereplője zsidó volt, mégpedig Istenben hívő zsidó.

A rómaiak, miközben erős kézzel fenntartották uralmukat Júdea és a környező bábállamok fölött, a nép számukra érdektelenebb belügyeinek igazgatását a jeruzsálemi Szanhedrinre, a Nagytanácsra bízták, amelyben szinte kizárólag két párt/felekezet tagjai, a főpapokhoz kötődő szadduceusok, valamint a farizeusok voltak csak jelen. Az összes rendelkezésünkre álló írott forrás (Josephus Flavius, qumráni tekercsek, Újszövetség, rabbinikus iratok stb.) teljesen egybehangzóan tanúsítja, hogy az erős római kontroll alatt működő Szanhedrin és a hozzá kötődő pártok ebben az időszakban nagyon mélyen korrumpálódtak.

A szintén főpapok által vezetett qumráni közösség tagjai rettenetes szigorúsággal a „gödör fiainak" nevezték őket, azaz menthetetlenül elkárhozottaknak; Josephus személyes élményei között írja le, hogy egy ízben a Szanhedrin valamennyi tagját sikerült megvesztegetni ajándékokkal egy inkorrekt döntés meghozatala érdekében; a főpapok pedig ellopták a többi pap járandóságát, ami miatt nyilvános verekedések törtek ki közöttük a Templom-hegyen, kövekkel és husángokkal. Mindezt még a Talmud is megerősíti, amely pedig a farizeusok kései tanítványainak kezei által íródott, és beszámol arról, hogy ebben az időszakban a korrupció teljesen elhatalmasodott az ország vezetésében, a törvényhozást és a bíróságok működését a jogtalanság hatotta át, a főpapok intrikái és kizsákmányolása miatt emberek sorsa ment tönkre, és még személyesen a Szanhedrin elnöke is törvénytelenségek okozójává vált. (E korrupció egyik fő oka persze a rómaiak ügyes kontrollja és bomlasztó tevékenysége volt: immáron évtizedek óta a rómaiak nevezték ki a főpapokat, illetve váltották le őket, vagyis eleve csak többé-kevésbé kollaboránsok kerülhettek a hatalomba.)

Ha valaki elolvassa mindezeket a beszámolókat, szinte barátságosnak és enyhének érzi Keresztelő János és Jézus, a két zsidó próféta szigorú megnyilatkozásait a szadduceusok és farizeusok irányában. A Názáreti egyre többször konfrontált velük nyíltan, a nép amúgy is gyenge lábakon álló lojalitását feléjük destabilizálta, s mindez az evangéliumok beszámolói szerint végül tűrhetetlenné vált a hatalom birtokosai számára, akik szabálytalanul lebonyolított koncepciós perben ítélték halálra, majd átadták a római hatóságnak, amely - szintén hatalomféltéstől vezettetve, Jézus ártatlanságának tudatában - kivégezte.

Bár Jézust magát a szó teljes értelmében nem nevezhetjük „keresztény"-nek, hiszen ez a benne mint Messiásban hívők elnevezése lett később, mégis ez az esemény tekinthető a keresztényüldözés első megnyilvánulásának a történelemben, amely akkor még egy a zsidóságon belüli, zsidók közötti belső vallási és politikai vita végkifejlete volt; melyben nem a zsidó nép konfrontálódott valamilyen külső, idegen elemmel, hanem egyazon népen belül a politikai hatalom birtokosai hallgattatták el egy politikai hatalommal nem rendelkező testvérüket.

Az apostolok elleni vádak

A Názáreti tanítványai azonban néhány héttel később hirdetni kezdték a nép között, hogy mesterük föltámadt a halálból - ami jogi értelemben azt is jelentette, hogy Isten csodával bírálta felül a Szanhedrin által meghozott halálos ítéletet (vagyis az téves döntés volt). Péter ennek ellenére először nyilvánosan békejobbot nyújtott a legfelsőbb bíróság tagjainak, hangsúlyozva, hogy a Messiás halála a próféták által előre jelzett szükségszerűség volt, ők maguk pedig tudatlanságból ítélték halálra, ami a zsidó jogban felmentő körülménynek számított. Válaszul azonban a súlyos presztízsveszteségtől tartó Szanhedrin bebörtönzi az apostolokat, majd megtiltja nekik a Jézusról szóló igehirdetést. Ők ennek ellenére folytatják ezt, aminek újabb letartóztatás az eredménye, majd halálbüntetést akarnak kiszabni rájuk.

Ezt végül csak a Szanhedrin akkori elnöke, I. Rabban Gamaliél akadályozza meg lelkiismereti okokból, így aztán a Nagytanácsnak való engedetlenségüket csak az enyhébb büntetésnek számító ostorozással szankcionálják, majd szabadon engedik őket. A korabeli zsidó jogban az ostorozás annak elismerését fejezte ki, hogy az apostolok nem hágtak át isteni eredetű törvényt, csak a rabbik határozatát; ezért, jóllehet ezek után is folytatták igehirdetésüket, méghozzá a Templom-hegyen, néhány száz méterre a Szanhedrin üléstermétől, hosszabb ideig nem érte őket üldöztetés: hallgatólagosan, bár nem örömmel, tudomásul vették tevékenységüket.

Az első vértanúk

Nem sokkal később azonban hamis tanúk léptek föl az egyik hellenista (görög kultúrájú) zsidókereszténnyel, Istvánnal szemben, akit tévtanítás vádjával szintén a Szanhedrin elé állítottak. Védőbeszédében István Jézushoz hasonló szenvedélyes szigorral bírálta a Nagytanács tagjait, akik végül halálra ítélik, bár a beszámoló szerint inkább lincselés történt, semmint szabályosan meghozott és végrehajtott ítélet. Az Apostolok cselekedetei szerint ekkor általános üldözés tör ki a Jézusban hívő zsidók ellen népükön belül, ami miatt nagy többségük átmenetileg elhagyja Jeruzsálemet, és az ország távolabbi vidékeire kénytelen költözni; ez azonban üzenetük még szélesebb körben való elterjedését eredményezi.

Ennek az ismét kemény hatalmi eszközökkel történő üldöztetésnek egyik főszereplője az ifjú farizeus, Saul - a későbbi Pál apostol -, akinek a beszámolójából tudjuk, hogy ennek során többeket megöltek, másokat börtönbe vetettek, megverettek, illetve megfélemlítéssel, zsarolással hitük megtagadására próbáltak kényszeríteni. Saul a főpaptól és a Szanhedrintől kap hivatalos felhatalmazást e tevékenységre, még a Szentföldön kívüli területekre is - majd eközben látomásban találkozik Jézussal, és üldözőből az egyik leghatékonyabb hirdetőjévé válik.

Úgy tűnik, az indulatok néhány év alatt újra lassan lecsillapodtak, ugyanis az újszövetségi beszámoló szerint a zsidókeresztény gyülekezet ismét több tízezres létszámmal van jelen a fővárosban, Jeruzsálemben. Sokan a papok és a farizeusok közül is csatlakoznak hozzájuk. Ez végül újra heves reakciót vált ki: Heródes, a nem is tisztán zsidó származású, Róma-bérenc király megöleti a tizenkét apostol egyikét, Jakabot, majd vezetőjüket, Pétert is börtönbe vetteti, és ki akarja végeztetni. Péter csodálatos módon kiszabadul, a király pedig nemsokára meghal - Josephus is beszámol erről, és noha ő nem keresztény, hasonlóan negatívan látja a király szerepét, mint az Újszövetség -, így az üldözés ismét alábbhagy egy időre; hogy aztán újult erővel lángoljon fel, amikor az egyik leghatékonyabb zsidókeresztény igehirdető, az egykori üldöző, Pál apostol érkezik meg a fővárosba. A lincseléstől, majd az orgyilkosságtól épphogy csak megmenekülve, két év börtön után csak úgy tudja elkerülni az újabb koncepciós pert és a Szanhedrin halálos ítéletét, hogy római polgárként a császárhoz fellebbez, s ezért Rómába szállítják.

„Ok nélküli gyűlölet a nép között"

Az Apostolok cselekedetei ugyan véget ér itt, de Josephus Flavius és más történetírók tollából további eseményekről is értesülünk. Josephustól megtudjuk például, hogy a másik Jakabot, Jézus féltestvérét, aki a jeruzsálemi zsidókeresztény gyülekezet vezetője volt, az akkori főpap, Chanin hamis váddal halálra ítélteti a Szanhedrinnel, és ki is végzik. Josephus - aki nem volt keresztény, mi több, előkelő farizeus, papi családból származott, és maga is közeli kapcsolatban állt a politikai hatalommal, így nem vádolható a keresztények iránti elfogultsággal - azt írja, hogy a jeruzsálemi törvénytisztelő lakosság többségét - szintén nem keresztény zsidókat! - annyira fölháborította a főpap nyilvánvaló törvénytelensége, hogy panaszt tettek ellene a császárnál, aki helyt adva ennek, azonnal le is váltatta a főpapot. Ez az esemény is utal - több másikkal együtt - arra, hogy a zsidókeresztényeket elsősorban nem a népük, a zsidóság üldözte, hanem a hatalom korrupt képviselői.

Azonban a gyűlölködés és széthúzás egyáltalán nem csak a Jézusban hívő zsidók irányában nyilvánult meg ekkoriban. Szintén minden történeti forrás egyhangúlag beszámol arról, hogy a zsidóság már kétszáz éve tartó súlyos felekezeti megosztottsága a rendkívül nehéz politikai és társadalmi helyzet miatt egyes csoportoknál fanatikus, szélsőséges megnyilvánulásokhoz vezetett. A zelóták terrorcselekményekkel próbáltak a rómaiak ellen háborút provokálni, és sok esetben orvul megölték azokat a zsidó testvéreiket, akik nem voltak számukra vallásilag eléggé megbízhatók; a qumrániak teljesen kivonultak a társadalomból, megszakítva szinte minden kapcsolatot a többiekkel, de különösen a jeruzsálemi politikai-vallási vezetéssel; a farizeusok a társadalmon belül igyekeztek elkülöníteni magukat mindenkitől, akik nem fogadták el az ő törvény­ér­telmezésüket; és így tovább.

A rabbinikus iratokban később megfogalmazódik: a Templom és a város 70-ben bekövetkező pusztulásának, a zsidóság szétszóratásának spirituális oka az volt, hogy „ok nélküli gyűlölet volt a nép között". Megdöbbentő egybecsengés a Talmud és az Újszövetség között, hogy Jézus is ugyanezt nevezi meg halála okának: „Még ennek az egy írásnak be kell teljesednie rajtam: Ok nélkül gyűlöltek engem." Az összes többi forrás is alátámasztja ezt, a Jeruzsálemi Talmud még a farizeusok két fő csoportja között is fegyveres (!) összetűzésekről számol be. A zsidóságban ekkor dúló vallási-felekezeti ellenségeskedés szélsőséges mértéke tehát bizonyos történelmi ténynek tekinthető. A politikai hatalmat képviselő, korrumpálódott Szanhedrin pedig egyik fő ellenségének a Jézusban hívő zsidókat tekintette.

Zsidókeresztények a pusztulás után

A Templom, az ország és a főváros pusztulása, a rómaiakkal való rettenetes háború következményei, a nép nagy részének pusztulása vagy szétszóródása, a politikai hatalom teljes elvesztése, a zsidóság elgyötört állapota és a mindezek nyomában járó szellemi-lelki bénultság 70 után a megmaradtak nagyobb alázatát és összetartását eredményezte. A rabbinikus iratokból egyértelműen kiderül, hogy a zsidókeresztények részt vettek a zsidóság mindennapi hitéletében, a közös imádkozásokban, sőt afféle „klubokat" tartottak fenn, ahol összejártak a különböző irányzatok hívei, és immár békésebb hangvételű beszélgetéseket, vitákat folytattak.

A farizeus rabbik, bár politikai hatalom híján most jóval alázatosabbak lettek korábbi mestereiknél, igyekeztek vallási vezető szerepüket megőrizni, de a nyílt konfrontációt kerülték a többi irányzattal, így a zsidókeresztényekkel is. Jó példa erre, hogy a közös napi imába beleszerkesztenek egy rövid átokmondást „az árulók" ellen, de a talmudi háttéranyagból kiderül, hogy ez valójában az „eretnekek" ellen irányul, akiken pedig a szadduceusokat, esszénusokat és a zsidókeresztényeket értették. Ha a közös ima vezetője elrontotta ezt a mondatot, akkor azonnal mást jelöltek ki helyette vezetőnek, mert feltételezték, hogy azért tette, mert maga is valamelyik „eltérő irányzat" képviselője. De ebből az is világosan látható, hogy a közösségi hitéletben, az imákon részt vehettek ők is - az elnyomott, kiszolgáltatott zsidóság már nem engedhette meg magának, hogy radikálisan kiközösítse a Jézust Messiásként elfogadó testvéreit, bár nem is tudta elfogadni őket. Mi több: a legnagyobb tekintélyű írástudók között is akadnak, akik bevallják, hogy szimpatizálnak keresztény tanokkal, vagy olyan állításokat hangoztatnak, mint például az, hogy a mennyben Isten trónja mellett, vele azonos szinten áll a Messiás trónja - mégsem vonják meg tőlük a tiszteletet.

A Talmud beszámol arról, hogy a zsidókeresztények valódi gyógyító csodákat tesznek, és megpróbálja értelmezni, hogy ez hogyan lehetséges. Elhangzanak ugyan szélsőséges ellenvélemények („jobb lett volna, ha meghalt volna, mint hogy így gyógyult meg"), de intézményesített vagy hatalmi eszközökkel zajló kiközösítés ekkoriban nem történik. Kimutatható az is, hogy a farizeusok tanítása - nyilván az elnyomatás keserű tapasztalatai és a hatalom elvesztése nyomán - sok mindenben finomodik, sőt számos jézusi elemet is átvesz, anélkül persze, hogy közben elismerné, hogy ezek tőle származnak. Mi több, a misztikus-teológiai jellegű tanokban az egyetlen Istenben a Szentháromságra emlékeztető „megosztottság" jelenléte, Isten emberként való megjelenésének lehetősége, a Szent Szellem Istennel való egysége, de egyszersmind Istenen belüli különállósága és hasonló elemek bukkannak föl, amelyek számos kutató szerint nem mások, mint a zsidókeresztény teológia hatásai a judaizmuson belül (vagy pedig a kettő eredeti, közös gyökerei).

Újabb nagy törés áll viszont be a 130-as években, amikor a Bar Kochba-felkelés során nagy tekintélyű rabbik is messiásnak kiáltják ki a tehetséges katonai vezetőt. A zsidókeresztények ezt nem fogadják el, és a győzelemben sem bíznak, ezért sokan árulóknak tekintik őket, és a velük szembeni kiközösítés felerősödik valamelyest, de még mindig nem válik véglegessé.

A Talmud és a mai szélsőjobb

Ezen a ponton kell kitérnünk egy pillanatra a mai magyar és mindenkori szélsőjobboldali sajtó rabbinikus részleteket felhasználó propagandájára, amelyben a Talmudban található egyes, valóban szélsőséges megnyilatkozásokat úgy állítják be, mintha azok a hivatalos zsidó álláspontot képviselnék. A történelmi kereszténység antiszemita képviselői azonban sajnos ilyenkor csak saját dogmatikus teológiájuk reflexeit vetítik bele a rabbinikus irodalomba. Ugyanis a Talmud nem dogmatikus mű, amely a judaizmus hivatalosan elfogadott nézeteit tartalmazza, hanem egy olyan gyűjtemény, amely minden témában minden elhangzott véleményt igyekszik összegyűjteni, az egymással ellentéteseket, egymástól teljesen eltérőket is. Maga a „talmud" szó 'tanulás'-t jelent, ez tehát egy könyvtár, amelyben minden lényeges bibliai kérdésről több száz rabbinak minden véleményét igyekeztek rögzíteni. Ezek közül némelyik tekinthető a judaizmus hivatalos álláspontjának, a nagy többség azonban csak vélekedés, amelyet a zsidó olvasó szabadon szelektálhat, maga döntheti el, mit fogad el, mit nem. Az összeset már csak azért sem fogadhatja el, mivel szinte minden véleménynek az ellenkezője is szerepel. A szélsőjobboldali sajtó azonban manipulatív módon csak a számára célszerűeket idézi (például azt a szélsőséges nézetet, mely szerint „a pogányok közül még a legkülönbeket is meg kellene ölni"), de az ellentétüket (jelen esetben: „az a pogány, aki tanulmányozza a Bibliát, egyenrangú a főpappal") már nem; és minden általa idézett mondatot úgy állít be, mintha az hivatalos álláspont lenne, holott nem az.

A Talmud és a kereszténység

A Talmud időben első és legnagyobb tekintélyű rétegében (Misna), amely i. sz. 180 és 220 között keletkezett, egyetlen árva szót sem találunk sem Jézusról, sem a kereszténységről, sem elítélő, sem támogató megnyilatkozást. A hallgatás annak a jele, hogy ekkoriban a zsidókeresztények még a zsidó társadalom szerves részét képezik, és bár Jézusba vetett hitüket sokan nem fogadják el, de nem is akarják kiközösíteni őket, ezért a kérdést a Misna nyitva hagyja.

E rész lezárása után is körülbelül még száz évig hallgatás veszi körül a témát. Az első keresztényellenes megjegyzések kimutathatóan az úgynevezett konstantini fordulat után, majd pedig a kereszténységnek a Római Birodalomban hivatalos államvallássá válása után jelennek meg a rabbinikus szövegekben. Ekkoriban ugyanis a már elpogányosodott kereszténység, bekerülve a birodalmi államvallás pozíciójába, olyan büntető különadókat kezdett kivetni a zsidóságra, amelyek kifejezetten a térítés szándékával születtek: ha egy zsidó keresztény hitre tért, akkor mentesült az adó megfizetése alól. A rabbik erre az államhatalmi akcióra reagáltak azzal, hogy Jézussal és a keresztényekkel szemben nyílt kritikákat kezdtek megfogalmazni, hogy a zsidókat az áttéréstől (mely ekkor már együtt járt zsidó identitásuk kötelező megtagadásával is) visszatartsák.

Ma már bizonyított tény a zsidó vallástudományban, hogy ez a néhány (egészen kevés) szövegrész mind 4. századi, kései keletkezésű, gyakran teljes történelmi képtelenségeket tartalmaznak (pl. Jézust száz évvel korábban élő rabbi tanítványának mondják), kivétel nélkül mindegyik nélkülözi a valóságos történeti alapot, nem beszélve az olyan megnyilatkozásokról, ahol például egy halottidéző pogány túlvilági elbeszélését tolmácsolják Jézusról, miközben a halottidézést a mózesi Törvény halálos bűnnek minősíti (tehát az így szerzett információk eleve hiteltelenek zsidó szempontból).

Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy ekkoriban már a pogánykereszténység van az államhatalom birtokosának pozí­ciójában, és ő gyakorolja az intézményesített üldözést, miközben a zsidóság ezt a lehetőségét elvesztette.

Ennek ellenére tény, hogy ez a folyamat végleg megpecsételi a zsidókereszténység sorsát. Saját nemzeti közösségük, ha nem is államhatalmi eszközökkel, de fokozatosan kiközösíti őket; az ekkor már javában antijudaista-antiszemita pogánykeresztény egyház viszont már csak akkor fogadja be őket, ha zsidó identitásukat is megtagadják. Úgy tűnik, a zsidókeresztények némelyike ezt az utat választotta, és néhány nemzedéken belül asszimilálódott, felszívódott az egyház pogány közegében; vagy titokban gyakorolta tovább zsidóságát. Mások a zsidóságon belül maradtak, és a Jézusba vetett hitüket gyakorolták titokban. Az ő hatásuk a rabbinikus misztika és teológia alakulására jól kitapintható a 4-10. században. Ismét mások pedig feladták Jézusba vetett hitüket, és teljesen visszaintegrálódtak a judaizmusba.

Boldogok a békét teremtők...

Ettől kezdve a középkorra általánosságban az jellemző, hogy az államhatalmat birtokoló történelmi kereszténység intézményes eszközökkel újra meg újra súlyos fizikai üldözéseket robbant ki a zsidósággal szemben, amelyre a zsidó nép - hatalmi eszközök híján - a tanításban, prédikálásban, bibliaértelmezésben megnyilvánuló radikális verbális elutasítással, elhatárolódással és a zsidó származású keresztények kiközösítésével válaszol (ami természetesen nem mérhető össze a másik oldalról megnyilvánuló fizikai megsemmisítéssel). Ez az örökség végigvonul az egész európai történelmen, a felvilágosodás utáni szekularizált antiszemitizmus különböző formái mögött is ugyanez a háttér húzódik meg mindmáig.

Ugyanakkor a 17. századtól mindkét oldalon megjelennek a kibékülés lehetőségét hordozó csírák. A kereszténység egyes protestáns irányzataiban megjelenik a keresztény antijudaizmus, antiszemitizmus és a zsidóság jövőbeni nemzeti helyreállítását tagadó teológiák kritikája, felülvizsgálata. Megszületik a filoszemita keresztény cionizmus, amely az első pillanattól fogva támogatja a zsidó nép hazatérését, és konfrontál a kereszténységen belül az ezt ellenzőkkel. Ezzel egyidejűleg a zsidóság egyes képviselői is kezüket nyújtják. Az európai hírű és tekintélyű Jakov Emden rabbi például már 1757-ben megvédi a kereszténységet, és az Újszövetséget a zsidó hagyomány részének tekinti (!), azt állítva, hogy „Jézus, és különösen Pál eredeti szándéka az volt, hogy a pogányokat Noé hét erkölcsi törvényéhez térítsék, a zsidók pedig továbbra is kövessék a mózesi Törvényt - ami megmagyarázza a látszólagos ellentmondásokat az Újszövetségben Mózes törvényeivel és a szombattal kapcsolatosan". A 19-20. századra azután már számos zsidó tudós fogalmaz hasonlóan. Csak néhány példa. Martin Buber A hit két fajtája című művében Jézust már a zsidóság hittörténete egyik kimagasló képviselőjének mondja, akinek hite és erkölcsisége sok tekintetben felülmúlja még a prófétákét is. Joseph Klausner kimutatja, hogy a Jézust elítélő rabbinikus szövegrészek későiek és történetileg nem hitelesek; David ben Gurion, Izrael Állam első miniszterelnöke pedig felkéri Chaim Cohent, a Legfelsőbb Bíróság elnökét, hogy Jézus rehabilitálása céljából vizsgálja újra felül perének lefolyását.

Az utóbbi évtizedekben mindkét oldalon sokan nyújtották ki tehát kezüket egymás felé. Természetesen ugyanígy mindkét oldalon vannak, akik ellenzik ezt a közeledést, mert a hagyományos megosztottság fenntartásában érdekeltek. Ők összeütközésbe kerülnek saját hittestvéreikkel is, akik a közös értékek mentén abban reménykednek, hogy egyszer majd kiderül: az egyetlen Istennek végső soron a népe is egy, és nem kettő - akkor is, ha ma ezt még nem láthatjuk világosan. (A szerző teológus, a zsidó vallástudomány doktora)

Forrás: Hetek