Népi festett bútor története: Rad Édua Helén blog

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

Nem vagy belépve

Népi festett bútor története

Népi festett bútor története

A bútor lakásnak, lakószobának berendezésére használt, általában fából készült nagyobb használati, kényelmi berendezés, tárgy, illetve ezek összessége. Más megfogalmazás szerint a bútor épületek elsősorban belső terének többnyire mozgatható, az emberi tartózkodás kényelmét, a helyiség rendeltetését szolgáló berendezés. A bútorok feladatuk szerint lehetnek ülő-, illetve fekvő- (szék, ágy); az ingóságok elhelyezésére szolgáló (láda, szekrény); a munka és az étkezés céljára használt (asztal, pult) bútorok. Szerkezetük szerint az állványok (ágy, asztal, szék) és a tárolóbútorok (láda, szekrény) csoportjai ismeretesek. A bútor anyaga fa, ritkábban kő, fém és nád, újabban műanyag, valamint (főleg az ülőbútoroké) bőr és textíliák. A bútor történetét az egyes típusok kialakulása és formáinak változása határozta meg, amely párhuzamosan haladt a művelődés- és művészettörténet korszakaival. Az első egyiptomi bútorok (karosszék, láda, ágy nyaktámasztóval) a Kr. e. 2. évezred sírleleteiből kerültek elő. Használták az asztalt, de a szekrény még nem ismerték. A késői római császárkorban jelent meg először az ajtókkal, polcokkal felszerelt szekrény. A bizánci bútorművészet a görögöt és a rómait követte, de felvette a keleti jellegzetességeket. A kora középkorból kevés bútor maradt fenn, ezek főleg egyházi, templomi bútorok, berendezések. A középkori bútorokat kezdetben tömör deszkákból, durván ácsolták és dísszé kiképzett vasalások, tartották össze. A sima bútorfelületeket a romantika idején festéssel, a gótikában faragással is díszítették. Az itáliai reneszánsz új bútorfajtákat hozott létre: kabinetszekrény, okmányszekrény, könyvszekrény, ruhaszekrény, ékszerszekrény, fegyverszekrény. A 16. században Itáliából kiindulva Európa-szerte elterjedt az antik motívumokkal díszített bútorok használata. A 17. század végére a Hanza-városokban jelent meg a nagyméretű kétajtós szekrény, amely a polgári bútorzat jellegzetes darabja lett.
A 17. század második fele az iparművészet fejlődésének ígéretes korszaka Erdélyben. Maga a fogalom hatalmas területet fog át, nehezen is körvonalazható. Művelőik – a faragó-, festőmesterek, fazekasok, lakatos- és vasműves mesterek, bőrmívesek – többnyire a névtelenség homályába vesztek. Az erdélyi asztalosok bútorait a 17. század második felében könnyű, játékos formák jellemzik. A századfordulóra általánosan elterjedt a németalföldi eredetű, lágy, puhán hajló aszimmetrikus díszítőalakzatairól fülkagylósnak evezett stílus. A fülkagylós ornamentika festett képekkel párosul. A stílus legszebb, sajátosan magyarított darabja Bethlen Kata, II. Apafi Mihály erdélyi fejedelem feleségének menyasszonyi ládája. A kor erdélyi mesterei főleg a német városokban tanultak.

KÉPALKOTÓ MŰVÉSZET

A templomok belső terét sík famennyezettel fedték. A kazettás mennyezet, a karzat és a padok festése helyi mesterek munkáját dicséri. Általános európai motívumok az ember-állat figuráknak virágformákkal való vegyítései: tulipán-láb, kehely-száj, virágszárként hajló derék, virágszirom-szakáll. Ez a stílus Erdélyben hozta a legtökéletesebb megoldásokat.

NÉPÉLET ÉS NÉPMŰVÉSZET: MAGYAROK, ROMÁNOK, SZÁSZOK

Magyar jobbágyok, székely falvak, román pásztorok és szász parasztok művészetét a technika, a szokásrend és az életritmus alakította. Az általában a régi típusba tartozónak nevezett erdélyi népművészet, hasonlóan minden józan nép művészetéhez, magába építette korának elemeit. Hagyományőrzés és korszerűsítés kettős tendenciája jellemezte. Hegyvidék és síkföld, folyóvölgyek és havasok között, a gazdaságföldrajzi adottságok szerint annyira megosztott országban természetszerűleg élénk volt a vándorkereskedelem. Olyan hagyományos világ mellett, mint a havasi pásztorok, a majorok népe, a királyföldi falvak és a Székelyföld, kialakult a monokultúrás területek jellegzetes parasztpolgári kultúrája. A népi iparosok maguk előtt látták a reneszánsz udvarházakat, kastélyokat, a templomok díszítését. mezőgazdasági munka ritmusa még az ősi, szakrális hagyományokat őrző néprajzi év szerint megszabott, de már nélkülözhetetlen a kalendárium. A különböző etnikumok természetes együttélése a otívumkincs cseréjével jár. A nemzeti sajátosságok természetes kölcsönhatásban formálódnak és alakulnak. A falvakban élő értelmiségiek – tanítók, papok, pópák, prédikátorok, kántorok –, tudatosan vagy öntudatlanul, az államhatalom vagy kisebb-nagyobb uralkodó csoportok érdekei szerint szólnak bele alakítóan a népéletbe, s beavatkozásuk helyenként már a népszokások rendjén is észrevehető

Az emberek mindig kedvelték a szépet, és ma is, a szép az ember ízlésvilágának elmaradhatatlan esztétikai kategóriája. Így a mindennapi életben a használati tárgyak a díszítés hozzáadásával kettős szerepet kaptak, ezek azok a tények, amelyek igazolják a népi díszítőművészet, a bútorfestést. Továbbá a Székelyudvarhelyi általam festett bútorokat, mint népművészeti műfajt szeretném bemutatni.

A Székelyudvarhelyi bútorfestésről az első írott dokumentáció Malonyay Dezső: A magyar népművészete I., Budapest 1909-ben tesz említést a Székelyudvarhelyi Vízhányó Sándor asztalos mester munkáiról, aki az 1800-as években tevékenykedett Székelyudvarhelyen. Bútorai égszínkékek voltak, amelyeket piros kinyílt és bimbós tulipánok, fehér gyöngyvirágos virágzat, szegfű, rózsa és fehér galambok díszítették. Követője az 1900-as években Haáz Rezső és Márton Mária volt. Márton Mária volt az, aki kiegészítette kőrózsával, bazsarózsával (Pünkösdirózsa), csillagvirággal, jázminnal a kompozíció motívumait.

Készítés szempontjából a paraszt házban előbb ácsolt bútor került, amit faragással, fúrással állítottak össze. Az ácsolt parasztbútorok sok időn át függetlenül attól, hogy szaktudással rendelkező asztalosok készítették vagy sem megőrizték archaikus vonalaikat és teljes funkción alításukat. Minimális eltérés köztük csak a megrendelő ízlése, igénye és anyagi lehetősége volt.

Az 1800-as évek elején, gazdasági fellendülés következtében kialakul egy jellegzetes paraszti lakáskultúra.

Az úgynevezett tiszta szóbába bekerülnek új típusú festett szobaberendezések, mint az állószekrény, kelengyés – hozományos láda, a kontyos és kabalás magas hátú székek. A konyhában megjelenik a polc, fali téka (amibe a bibliát, a pálinkát és búbos szenes kemencében káposztalapin sült pityókás, verthajú házikenyér), a konyhaszekrény, tálas, bokály tartó, vízpad, falra szerelhető sótartó, kanáltartó, kendőszeg, fásláda, szekeres láda, kamaraasztal. Mint érdekesség feltétlenül megemlítendő a festett ablakkeret. A ház történeti, gazdasági, társadalmi hovatartozását ezeknek a cifrázott bútoroknak a jelenléte tükrözte. Malonyai Dezső „ A magyar nép művészete” című munkájában a következőket írja:

„ A kicsi ház az öregek és unokák tanyája. Itt a kancsók a fogason, de kevesebb dísz rajtuk. Az asztal nincs a ház közepén, hanem az egyik szögletben, a két ablak között. Mellette két oldalt, a falhoz téve karos fedeles pad. A virágosan festett karos pad alsó része hosszú láda, abban a konyhafelszerelés egyes darabjai: laska-serítő, a fakanalak, a kislapító, a kovászos tál, stb., meg a só, puliszkaliszt és néhol a kenyér is. A ház belső szegletében egymás vétkiben két egyszerű rongypokróccal letakart ágy. Semmi különös rajtuk, ha csak az nem, hogy nem igen látni be az ágyak alá, mert karikán járó kicsi ágy van alattuk a gyerekek vagy az unokák számára. Az ágyak végén, szögletben a kis szöglettálas. Ez is festett bútor, benne a naponkint szükséges edény, pohár. Mellette a falon, szögre akasztva, a nagy lapító, kis lapító, három-négy db. , szép sima fenyőfadeszkából. A nagy lapítón serítik a laskát, a kicsikén a petrőzselymet, hagymát, húst s mi egyebeket vágnak. Szombatonként kőporral hófehérre súrolják ezeket, meg amott a cserepes mellett a kártyapadon álló vizes kártyákat is.”

Az elhelyezés szempontjából a paraszti bútorok jellemzője, hogy egy részük a falra, más részük a fal mellé készültek. Ebből következtethetjük, hogy a falusi lakás tágassága nagyon fontos szempont volt, talán a család népességéből fakadóan. A népi festett bútorok tömör fenyőfából készültek, hagyományos módszerekkel. A festett bútorok olajfestékkel vannak festve, mely időtálló, könnyen tisztítható. Érdekességként a szobaberendezéskor gondot fordítottak arra is, hogy a kifejező szerepű bútorok, mint pl. a családfő széke, hozományos láda, díszes fali téka, főhelyekre kerüljenek. A fent említettekben a bútorkészítésben követett célszerű szempont volt a díszítés is. A bútorokat fűrészeléssel, faragással, színes virágozással díszítették. Minél több köcsögös egy darab annál értékesebb. Az én munkáim 14 köcsögösek (kék, barna, fehér, sárga, narancssárga, rózsaszín, piros, szürke, és öt féle zöld.)

A festett bútorok virágos ornamentikája:

A legtöbb bútorfestő hagyatéka arra utal, hogy a reneszánsz művészete népi formanyelven a legtökéletesebben a bútorfestésben nyilvánul meg. A bútor szabad felületének elosztása és díszítése, a keretezések, a kompozíciók, a virágcsokrok szimmetriája és a kiegyensúlyozott felépítése, a színek kiválasztása és alkalmazása, szinte a tökéletesség példája.

Leggyakoribb alkalmazott virágmotívumok Székelyudvarhelyen: a tulipán, szegfű, margaréta, gyöngyvirág, rózsa, csillagvirág, kőrózsa, jázmin, bazsarózsa (Pünkösdirózsa).

A polgári ízlésből kölcsönözték a szívet, korsót (olaszkorsó), és madarak közül a galambot, szalagot, fát.

Motívumok jelentései:

Tulipán: Ősi női szimbólum, a fény jelképe, szerelem és az érzékiség jelképe.

Szegfű: A szerelem, életöröm jelképe.

Margaréta: Finomság, őszinteség, hűség, számíthatóság jelképe. (Sors jelkép, Szent Katalin virága).

Gyöngyvirág: Tisztaság, szerénység szimbóluma (Szűz Mária könnyei).

Rózsa: Férfi szimbóluma, élet –halál, megújulás, termékenység örökfejlődés jelképe vagy a szerelem virága, a tiszta, boldog szerelem szimbóluma is.

Csillagvirág: Az újjá születés jelképe.

Jázmin: Női szimbólum, az erény megtestesítője, a kedvesség virága.

Bazsarózsa (Pünkösdi rózsa): Paradicsombeli ártatlanság jele, Szűz Mária tövisnélküli rózsája.

Szív: A lélek székhelye, cselekedetek irányítója, ösztönös tudás szimbóluma.

Korsó: Élet víztartó, az életerő forrását képezi.

Galamb: A lélek, a harmónia, az anyaság szimbóluma, szellemi beteljesülés jelképe.

Életfa (Világfa, Kozmikus fa): Az örök életet szimbolizálja

Általánosan a virágok a növekedést, a szépséget, szerelmet a múlandóságot is jelképezik, attól függően, hogy a kompozíciókban hogyan vannak elhelyezve. A kompozíciók általában a bútor tulajdonos életét írja le egy bizonyos idővonalon.

(Forrás munka: Rad Édua Helén bútorfestő, Székelyudvarhely)

network.hu