Az Internetet böngészgetve, a szemem megakadt az egyik linkben látható szarvasbogár fotón. Erről jutott eszembe az alábbiakban leírt, -velünk régebben megtörtént- kis eset.

      Az egyik nyáron, kirándultunk az Igenemmel a Szép Juhásznét övező erdőkben, élvezve a jó levegőt, a csendet, az üdítő zöldet. Ezt a csöndet törte meg hirtelen valami zümmögés féle. Sok éves tapasztalatom szerint ilyenkor valamilyen nehézsúlyú bogárfélére –cserebogár, rózsabogár- számíthat az emberfia. Valahogy úgy alakult az életem, hogy nem szerettem az ilyen, -egyébként is káros- találkozásokat a nyakamba venni. Talán hozzájárult ehhez az a  gyerekkori élményem is, amikor vidéki nyaraláson voltam és egy reggel kiugorva az ágyból, magamra kaptam a klottgatyámat  –akkor még az volt a divatos, nem a farmer- és ijedten éreztem, hogy elég kényes helyen, már „viseli” valaki a nadrágomat. Sokkal gyorsabban, mint ahogy felvettem, ledobtam magamról a ruhadarabot, mondhatnám úgy is, hogy villámgyorsan. A heves mozdulat napfényre hozta a kéretlen társbérlőt is, egy nagy cserebogarat. Még észlelhette a szemébe sütő, reggeli, felkelő nap fényét, aztán véget ért kalandos, de rövid élete a talpam alatt.

     Visszatérve a bevezetőben említettekre, behúzva a nyakamat hátranéztem, és láttam, hogy egy hím szarvasbogár közeledik felénk a levegőben. Közismerten jó reflexemmel egy gyors csapással a földre kényszeríttettem őt. Már volt gyakorlatom az ilyesmiben, mert egyszer –igaz söprűvel- kikergettem a szobánkból egy –a nyári melegben kinyitott ablakon- berepülő denevért is.

      Csodálatosan szép, nagyra nőtt példány volt, akkora szarvakkal, hogyha lett volna ilyen –mint a szarvasoknál- trófeamérés, biztos rekorder lehetett volna. Mindjárt elhatároztuk, ezt látni kell az akkor hétéves unokának is. Óvatosan beletettük egy üres kekszesdobozba, és elindultunk hazafelé. Útközben még egy-két nagy falevéllel meg is ágyaztunk neki, nehogy megviseljék őt az utazás fáradalmai.

      Hazatérésünk után mindjárt átmentünk a lányomékhoz, hogy eljuttassuk rendeltetési helyére az állatot. Az unokám éppen a fölöttük lakó, nála két évvel idősebb fiúcskával játszott. Örömmel fogadták az új jövevényt, és miután kioktattam őket, hogy a bogarat a derekánál kell a tor és a potroh között megfogni, -így elkerülhető a szarvak nem kis erejű szorítása-, nagy és gondtalan játszásba kezdtek. Ez addig tartott, amíg az apa be nem nézett a gyerekszobába. Meglátva a szarvasbogarat, azonnal átalakult rögtönítélő bírósággá, és halálra ítélte a szerencsétlent. A játszópajtás azonban kegyelmet kért számára, amit a bogár meg is kapott, egy feltétellel: 1 percen belül el kell hagynia a lakást.

     Megnyugodva vettünk tudomást a dolgok ilyenként való alakulásáról, és lassan készülődni kezdtünk hazafelé. A mikor a kapun kiléptünk, az esti szürkületben láttuk, amint a kis játszópajtás az apjával beszáll a ház előtt álló kocsijukba. Az autó elindult, majd pár méter megtétele után hirtelen fékezett. Föltűnt, hogy a kocsi nem indul, és hangos, dühödt veszekedés hangja szűrődik ki a kocsiból. Kisvártatva felpattant a vezetőülés felőli ajtó, kiugrott az ős belőle, és nagy ívben elhajított valamilyen ismeretlen eredetű tárgyat, majd visszaülve indított, és gavallérrajttal továbbhajtott. A sötét valami hirtelenül felszállt, és tovarepült az esti félhomályba. Mondanom se kell, ő volt a mi kis szarvasbogarunk. További sorsáról semmit nem tudunk. Mert ahogy a klasszikus viccben van, azóta nem írt, nem üzent semmit.