Kis türelmet...
Kis türelmet...
A mérleg
A jómódú gazda, és a szegényember üzletet kötött. A gazda minden héten ad két kiló túrót a szegényembernek, aki pedig viszonzásul két kiló összegyűjtött mézet ad.
Ment az üzlet rendben jó ideig, amíg egyszer csak a gazda arra gondolt, hogy bizony nem minden ember tisztességes, és meg kellene mérni, amit kap. Úgyhogy mikor legközelebb vitte a túrót, és néhány perc múlva megkapta a mézet, azt hazavitte, és a pontos mérlegén megmérte - hát csak másfél kiló volt!
Felháborodva ment a szegény emberhez és indulatosan a szemére vetette, hogy becsapta őt.
A szegény ember lehajtotta fejét és így szólt:
- Nagyon sajnálom, hogy így történt, de én nagyon szegény ember vagyok. Egy kétserpenyős mérleget még tudtam szerezni, de súlyokra már nem volt pénzem. Így hát amikor megkaptam tőled a túrót és kivittem a kamrába, rátettem a mérleg serpenyőjére, és a másik serpenyőbe kimértem az azonos súlyú mézet.
A gazda roppant módon elszégyellte magát és hazament.
Vigasztalás
Egy leányka hazajött a szomszédasszonytól, akinek nyolcéves kislánya nem régen tragikus körülmények között halt meg.
- Mit keresel ilyenkor a szomszédasszonynál, van annak elég baja, Te nem hiányzol neki!
- Azért mentem át, hogy megvigasztaljam a nénit.
- Hát, gyerek létedre, hogyan tudod megvigasztalini a bánatos asszonyt?
- Az ölébe ültem és együtt sírtam vele.
Egy nemes ember hagyatéka
Egy bizonyos hegyi faluban évszázadokkal ezelőtt egy nemesember azon gondolkodott, hogy milyen örökséget hagyjon a falu lakóinak. Végül eldöntötte, hogy templomot épít hagyatékként.
A templomépítés tervét titokban tartotta egészen a befejezésig. Amikor az emberek összegyűltek, csodálkoztak a templom szépségén és tökéletességén. Sok dicsérő megjegyzés után egy jó megfigyelő megkérdezte:
"De hol vannak a lámpák? Miként világítják meg a templomot?"
Anélkül, hogy válaszolt volna, a nemes rámutatott a falon lévő lámpatartókra, aztán minden egyes családnak adott egy lámpát, hogy vigyék magukkal az istentiszteletre és függesszék fel a falra:
"Valahányszor itt vagytok, az a hely, ahol ültök, világos lesz" - felelte a nemesember." Amikor pedig nem lesztek itt, az a hely sötét lesz. Amikor távol maradtok a templomtól, Isten házának bizonyos része sötéten marad."
Vajon a mi lámpásunk meg van gyújtva? Azon a helyen világítunk, ahová Isten helyezett minket?
Ha a megfelelő helyen világít életünk, akkor igazi a mi Krisztus várásunk.
Vass Albert:Előhang
Volt egyszer egy ember, aki az ő háza udvarán oszlopot épített az ő Istenének. De az oszlopot nem márványból faragta, nem kőből építette, hanem ezer, meg ezer apró csillámló homok-szemcséből, és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.
És az emberek, akik arra járva látták, nevettek rajta és azt mondták: bolond.
De az oszlop csak épült, egyre épült, mert az ember hittel a szívében építette az ő Istenének.
És amikor az oszlop készen állott, az emberek még mindig nevettek és azt mondták: majd a legelső szél összedönti.
És jött az első szél: és nem döntötte össze.
És jött a második szél: és az sem döntötte össze.
És akárhány szél jött, egyik sem döntötte össze, hanem mindegyik szépen kikerülte az oszlopot, amely hittel épült.
És az emberek, akik ezt látták, csodálkozva összesúgtak és azt mondták: varázsló. És egy napon berohantak az udvarára. és ledöntötték az ő oszlopát.
És az ember nem szitkozódott és nem sírt, hanem kiment megint az ő udvarára és hittel a szívében kezdett új oszlopot építeni az ő Istenének.
És az oszlopot most sem faragta márványból, sem nem építette kőből, hanem megint sok-sok apró homok-szemcséből és a homok-szemcséket köddel kötötte össze.
Egyik éjjel kis fecske repült át a városon. Társai már hat hete Egyiptomba költöztek. Maga azonban ittmaradt, mert szerelmes volt a gyönyörűséges nádkisasszonyba. Koratavasszal ismerte meg. Nagy sárga molylepkét kergetett s úgy megtetszett neki a karcsú nád, hogy beszédbe ereszkedett vele.
Szeresselek? Kezdte mindjárt az öregén a fecske. A Nádkisasszony mélyen meghajolt. A kis fecske körülröpdöste, szárnyával ezüstfodrokat hímzett a vízen. Igy udvarolt a nádkisasszonynak egész nyáron.
Nevetséges szerelem, ficsergett a többi fecske. Pénze nincsen, de annál több a rokona. Csakugyan, a folyó végesvégig tele volt náddal.
Összel aztán elröpültek.
A kis fecske árvának érezte magát, szerelmesét is unni kezdte már. Nem ért a társalgáshoz, még hozzá kacér is, lám örökösen a széllel cikázik.
Csakugyan: nádkisasszony minden fuvalomra kecsesen hajlongott. Lehet, hogy házias, folytatta magában a fecske, de én szeretek utazni, a feleségemtől is elvárhatom ugyanezt.
Akarsz-e velem jönni? kérdezte végül. De a nád csak a fejét rázta, mert egészen hozzánőtt az otthonához.
Csak játszottál velem, kiáltott a fecske. Én délnek szállok, Isten veled - s elrepült.
Naphosszat repült, estére a városba ért. Hol is szálljak meg? Remélem készült ez a város a fogadásomra. Akkor meglátta a Boldogherceg szobrát a magas oszlopon.
Ide telepszem, kiáltott. Jó kilátás, jó levegő. S leült Boldogherceg lábához. Aranyból van a hálószobám, szólt mikor körülnézett, aztán alváshoz készülődött. Hát ahogy a fejét a szárnya alá dugná, egy nagy vízcsepp esik ám rá. No, ez furcsa dolog, gondolta. Szem felhő nincs az égen, a csillagok fényesen ragyognak, aztán lám mégis - esik. Borzasztó ez az európai időjárás! Nádszálkisasszony szerette ugyan a vizet, dehát az önző volt. S akkor még egy csepp hullott rá.
Mit ér a szobor, ha nem véd meg az esőtől? Ugy látszik, mégis csak egy böcsületes kéményt kell keresnem, s elhatárosta, hogy tovaszáll. De mielőtt szárnyra kelt volna, rákoppant a harmadik csepp. Felnéz, hát - uramfia - mit lát? A vízcseppek Boldogherceg szeméből peregtek aranyorcáján végig. Gyönyörű volt a holdfényben, a kis fecskének megesett a szíve rajta.
Kicsoda vagy?, kérdezte.
Boldogherceg.
Akkor miért sírsz?, egészen megáztattál.
Amikor még éltem és emberi szívem volt, felelt a szobor, nem tudtam könnyekről, gondűző palotámba nem eresztették be a bánatot. Nappal játszottam, este táncoltam. Magas fal zárta el a kertünket, és nem érdekelt, ami azon kívül van: körülöttem minden gyönyörű volt. Udvarnokaim Boldoghercegnek hívtak, s ha a gyönyör boldogság, akkor boldog is voltam csakugyan. Igy telt az életem. Halálom után aztán idetettek. Innét a magasból a város minden rútságát és nyomorúságát láthatom. Bár a szívem ólomból van, csak sírni tudok.
De hiszen akkor nem is tiszta arany, - gondolta magában a fecske. Sokkal udvariasabb volt, semhogy hangosan tett volna sértő megjegyzést.
Messze, messze, folytatta mély, zengő hangon a szobor, messze innét eldugott utcában van egy nyomortanya. Nyitva az ablaka: egy asszony ül az asztalnál. Arca sovány és elgyötört. Keze durva és vörös, csupa tűszúrás, mert varrónő. A királyné legkedvesebb kisasszonyának ruháját hímzi a közelgő udvari bálra. A sarokban betegen fekszik a varrónő kisfia. Lázas és narancsért könyörög. Az anyjának semmije sincs, csak patakvizet tud neki adni, ezért sirdogál. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem vinnéd el neki kardom rubintját?! Lábam az oszlophoz köt, nem mozdulhatok.
Engem várnak Egyiptomban, szólt a fecske. Pajtásaim a Níluson röpködnek s nagy lótuszvirágokkal csivitelnek. Hamarosan aludni térnek a nagy király sírboltjába. Festett koporsóban fekszik ott maga a király. Sárga vászon a pólyája, fűszerekkel balzsamozták. Nyakán halványzöld drágalőfüzér s kezei mint aszott falevelek. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem maradnál itt még egy éjszakára s nem lennél a követem? Az a fiú igen szomjas, édesanyja szomorú.
Nem igen szeretem a fiúkat, felelt a fecske. Tavaly is a folyónál a molnár két vásott fia örökösen kővel dobált. El nem találtak ugyan, - mi fecskék értünk a repüléshez, én meg amúgy is híres repülő családból származom, de amit tettek, mégis csak tiszteletlenség jele volt.
De a herceg olyan szomorúan nézett, hogy a kis fecske megsajnálta. Igen hideg van, de azért egy éjszakára még itt maradok és követed leszek.
Köszönöm kis fecske, szólt Boldogherceg.
A fecske aztán lecsípte Boldogherceg kardjáról a nagy rubintot s csőrbevéve elrepült vele aváros tetői felett. Elrepült a templom márványoszlopos tornya mellett, aztán a palotához ért s tánczenét hallott.
Egy gyönyörű kisasszony lépett vőlegényével az erkélyre. O, de csodaszépek a csillagok, szólt a vőlegény s milyen csodaszép a szerelem!
Remélem, elkészül új ruhám az udvari bálra, felelt a leány. Remek virágokat hímeztek rá, de ezek a varrónő-félék lusták. A fecske átrepült a folyón. A hajó árbócán lámpák égtek. Zsidókat látott, amint alkudoztak, s rézmérlegen mérték a pénzt. Végre odaért a kicsi házhoz, és benézett. A fiúcska lázasan hánykolódott az ágyon, anyja meg fáradságában elaludt.
Beröppent s a nagy rubintot az asszony gyűszűje mellé tette az asztalra. Aztán puhán körülrepülte az ágyat, meglegyezve szárnyával a kisfiú homlokát. Milyen finom hűset érzek, mondta a fiú, - mostmár biztosan jobban leszek és jótékony álomba merült. A fecske meg visszarepült Boldogherceghez és beszámolt neki. Milyen furcsa, jegyezte meg, egészen melegem van, pedig hideg van.
Azért mert jót tettél, mondta Boldogherceg. Erre a kis fecske gondolkodni kezdett s nyomban elaludt. A gondolkodás mindig elálmosította.
Reggel leszállt a vízre és nagy fürdést csapott. Minő figyelemre méltó jelenség, mondta a madártan professzora, amint a hídról meglátta. S hosszú cikket írt róla a helybeli újságba. Tele volt érthetetlen szavakkal, - idézték is széltében.
Ma éjjel indulok Egyiptomba, gondolta a fecske és repesett a gondolatra.
Végiglátogatta a középületeket és hosszasan üldögélt a templomtornyon. Röptében mindenfelé verebek csiripelték egymásnak: nini, milyen előkelő idegen. S ezt a fecske igen élvezte.
Holdkeltekor visszaszállt Boldogherceghez. Mit üzensz Egyiptomba, kiáltott, mert indulok.
Fecském, fecském, kicsi fecském, szólt Boldogherceg, nem maradnál itt még egy éjszakára?
Várnak Egyiptomban, felelt a fecske. Pajtásaim holnap repülnek a második vízeséshez, ahol a sás között víziló hempereg és nagy gránit-trónján ül Memnon-bálvány. Egész éjjel a csillagokat figyeli, s mikor a hajnalcsillag felkel, rikkant egyet örömében, aztán elhallgat. Délben sárga oroszlánok járnak inni a vízpartra. Szemük, mint nagy, zöld drágakő, s bömbölésük hangosabb a vízesésnél.
Fecském, fecském, kicsi fecském, szólt Boldogherceg, túl a városon szegény diákfiút látok padlásszobában. Könyvére hajol, mellette hervadt ibolyacsokor. Barna haja göndör, ajka piros eper, nagy szemében szép álmok. Tanulni szeretne, de nem tud a hidegtől, meg az éhségtől.
Itt maradok még egy éjszakára, mondta a jószívű fecske. Megint rubintot vigyek?
Sajnos, rubintom már nincsen, szólt a herceg, csak a szemeim maradtak meg. Ritka zafírkő mindegyik. Ezeréve hozták Indiából. Vájd ki az egyiket és vidd el neki. Eladja majd az ékszerésznek, vesz ennivalót, tüzelőt, s befejezi a tanulmányait.
Drága hercegem, szólt a fecske, ezt nem tudom megtenni. Sírva fakadt.
Fecském, fecském, kicsi fecském, szólt a herceg, tedd, amit parancsoltam.
A kis fecske erre kivette Boldogherceg félszemét, s elrepült vele a diák padlástanyájára. Könnyű volt bejutni, lyukas volt a teteje. A fiú tenyerébe hajtotta fejét, nem hallhatta a szárnysuhogást. Később találta meg a gyönyörű követ a hervadt csokron.
Lám, kezdik észrevenni tehetségemet, ujjongott, valamelyik imádómtól származik. Mostmár nincs baj - s boldog volt. Másnap a fecske leszállt a kikötőbe. Egy nagy hajó árbócára ült s figyelte a rakodó matrózokat.
Hó-rukk, kiáltották, amint egy-egy ládát emeltek. Egyiptomba mennek, szólt a fecske, de senki se hederített rá, s mikor a hold feljött, visszaszállt Boldogherceghez.
Búcsúzni jöttem - szólt.
Fecském, fecském, kicsi fecském, maradj még egy éjszakára.
Tél van már, válaszolt a fecske. Nemsokára megjön a hóesés. Egyiptomban meleg napsugár fürdeti a zöld pálmafákat, s lusta krokodilok pislognak a langyos iszapban. Pajtásaim rakják már a fészket a templomoszlopok között. Turbékoló rózsaszínű, meg fehér galambol figyelik őket. Drága herceg, meg kell válnom tőled, de sose felejtlek el. Tavasszal hozok neked két gyönyörű drágakövet, azok helyett, amelyeket odaadtál. A rubint pirosabb lesz a piros rózsánál, a zafír meg kék, mint a nagy tengerek.
Lenn a réten , szólt Boldogherceg, álldogáll egy gyufaárus kisleány. Tönkrement a gyufája, pocsolyába ejtette. Sír szegény, mert megveeri az apja, ha pénz nélkül megy haza. Se cipője, se harisnyája, se fejrevalója. Vedd ki a másik szememet, add neki, hogy ki ne kapjon.
Itt maradok még egy éjszakára, mondta a fecske, de szemedet hogyan venném ki? Hiszen akkor egészen megvakulnál!
Fecském, fecském, kicsi fecském, szólt a herceg, tedd amit parancsolok.
A kicsi fecske erre kivete Boldogherceg másik szemét is, aztán elröpült. A gyufaárus kisleányhoz libbent, s a drágakövet tenyerébe csúsztatta. De gyönyörű üvegdarab!, lelkendezett a kislány, s kacagva hazaszaladt.
A fecske visszaszállt Boldogherceghez. Vak lettél, szólt, nem is hagylak el most már sohasem.
Nem úgy, kicsi fecském, szólt szegény Boldogherceg. Egyiptomba kell menned.
De bizony mindig veled maradok, mondotta a fecske, s elaludt a herceg lábainál.
Másnap reggeltől estig Buldogherceg vállán kuporgott, s elmesélte mi-mindent látott idegen országokban. Mesélt neki piros ibiszekről: hosszú rajban ácsorognak a Nílus partján, s csőrükkel el-elcsípnek egy-egy aranyhalat. Mesélt a Szfinkszről: olyan vén az, mint maga a világ, sivatagban lakik, s mindentudó. Mesélt a kereskedőkről, akik csendesen bandukolnak tevéik mellett. Mesélt Hold-hegyek királyáról, aki ébenfekete, s egy nagy kristályt imád. Mesélt nagy zöld kígyóról, aki a pálmafán alszik, s húsz inasa eteti mézes kaláccsal. A törpékről is mesélt, akik egy nagy tavon óriás faleveleken vitorláznak, s örökösen pillangókkal hadakoznak.
Drága kicsi fecském, szólt a herceg, csodálatos dolgokat mesélsz, de mindegyiknél csodálatosabb az emberi szenvedés. A legnagyobb titokzatosság, - bizony a nyomorúság! Szálld be városomat, kicsi fecském, s mmondd el, amit látsz.
A kicsi fecske erre körülrepülte a várost.
A gazdagok palotáikban mulatoztak, a koldusok a kapukban kuporogtak. Berepült sötét sikátorokba, s látta koplaló kisgyermekek sápadt orcáját, amint érzéketlenül bámulták a fekete utcákat. A híd alatt két fiúcska feküdt összeölelkezve, hogy melengessék egymást. Jaj, de éhesek vagyunk, mondták. Nem tudjátok, hogy itt tilos feküdni? - ripakodott rájuk az őr, s a két gyermek kivánszorgott az esőbe.
Aztán visszarepült a herceghez és elmondta, amit látott. Finom aranylemezekből van a ruhám, mondta a herceg, szedd le egyenként, hogy szegényeimnek adhasd. Szerencsétlen emberek: örökké azt hiszik, hogy az arany boldogíthatja őket. Egyik aranylemezt a másik után csipkedte le a kis fecske. Utoljára Boldogherceg egészen csupasz és szürke lett. A finom aranylapok egymás után vándoroltak a szegényekhez. A gyermekarcok pedig rózsásabbak lettek, megtanultak nevetni, vígan játszottak az utcán. Van kenyerünk, van kenyerünk - kiabálták.
Aztán megjött a hó, s utána a fagy. Az utca ragyogott, mintha ezüstből öntötték volna. Hosszú jégdérdék meredeztek a házereszeken, mindenki bundában járt, s a gyermekek prémsapkában korcsolyáztak.
A szegény kis fecske egyre jobban fázott, de nem akarta elhagyni Boldogherceget, mert igen szerette. Morzsát csipegetett a pékműhely ajtajában, mikor a mester nem látta, s szárnyait lebbegette, hogy melege legyen.
Végül azonban rájött, hogy meg kell halnia. Csak annyi ereje volt már, hogy utoljára felrepült Boldogherceg vállára.
Isten veled, kedves herceg, suttogta, megengeded, hogy kezet csókoljak?
Örülök, hogy végre elindulsz Egyiptomba, szólt a herceg. Megkéstél a kedvemért, csókold meg az ajkamat, szeretlek. Nem Egyiptom az, ahova én megyek, szólt a fecske. Halálországba megyek. Ugye a halál az álom testvére?!
Ajkon csókolta Boldogherceget, s holtan bukott a lábához. Abban a pillanatban furcsa reccsenés hallatszott a szoborban, mint amikor elreped valami. Csakugyan: Boldogherceg ólomszíve egyszerre meghasadt. Mégis csak szörnyű hideg lehetett. - Másnap reggel arrafelé sétált tanácsosaival a polgármester. Amint az oszlophoz értek, felnézett a szoborra. Ejnye, de megvedlett ez a Boldogherceg, - mondotta.
Azám, milyen vedlett, visszhangozták a tanácsosok, mert mindig egy véleményen voltak a polgármesterrel.
A rubint leesett kardjáról, odavan a szeme, nem is aranyos már, folytatta a polgármester. Alábbvaló a koldusnál.
Alábbvaló a koldusnál, mondták a tanácsosok.
Nicsak, a lábánál meg egy döglött fecske van, folytatta a polgármester. Azonnal kiáltványt kell közzétenni, hogy ezen a helyen tilos a madaraknak megdögleni. A városi jegyző már jegyezte is az indítványt.
Boldogherceg szobrát aztán ledöntötték. Már nem szép, tehát - haszna sincs, állapította meg az egyetem művészeti tanára.
A szobrot kemencében megolvasztották, a polgármester pedig közgyűlést tartott, hogy mi történjék az érccel.
Természetesen újra szobor lesz belőle, hozta meg a határozatot a polgármester, és pedig az - enyém!
Az enyém, az enyém, mondta mindegyik tanácsos és összevesztek. Mikor utoljára hallottam róluk, még mindig veszekedtek. -
Milyen furcsa, szólt a kohófőnök, ez a hasadt ólomszív nem akar a kemencében megolvadni. El kell dobni. Kihajították a szemétdombra a halott fecske mellé. -
Szólt Isten az egyik angyalának: hozd el nekem ebből a városból a két legértékesebbet. S az angyal elhozta az ólomszívet, meg a halott madarat.
Jól választottál, szólott Isten. Ez a kicsi madár paradicsomkertem örök dalosa lesz. Boldogherceg pedig aranyvárosomban dicsőít majd vég nélkül engemet!
Wilde Oszkár meséje
Egy üzletember téves számításai
Weöres Sándor - Tán nem te vagy? !
Sok kereskedôt ismerek, akiknek üzleti számításaiba nagy tévedések estek, sôt olyant is ismerek, akinek a tévedése millió pengôkbe került.
Azonban az az üzletember, akirôl most szó lesz, olyan hibát követett el, amit nem lehet pénzzel pótolni, mert az az ô saját lelkébe került. Ha valaki azt hiszi, hogy életében minden felértékelhetô pénzzel, az nagyon téved. Vajon az édesanya szeretetét, vagy egy jó barát hűségét ki lehet-e fejezni pénzben?
Az Ur Jézus azt mondotta, nmit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt vall. És vajon mit adhat az ember váltságul az ô lelkéért? Más szóval: Lelked értékével mi egyenértékű? A mennyet és poklot átkutathatod, elmehetsz a földnek legvégsô határáig és semmit sem találsz ami a lelkeddel egyenértékű. E világ kérkedése, e világ népszerűsége, egy filmcsillag vagy sporember hírneve, egy diktátor hatalma, egy király méltósága, Európa minden bűne és jómódja nem képes megváltani senkinek a lelkét. Isten számára sokkal nehezebb egy lelket a pokoltól megváltani mint volt az egész világot megteremteni. Tudjuk a Bibliából, hogy Júdás 30 ezüst pénzen adta el az Ur Jézust ellenségeinek. Mikor tudatára ébredt cselekedetének, eldobta a pénzt a templomban és így kiáltott fel: Vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért! Oh, mily bolond voltál Júdás! Csupán 30 ezüstpénzre értékelted Jézust?
De vajon te, kedves lélek, nem vagy-e nagyobb bolond Júdásnál? Te mennyiért adod el a lelkedet? 30 ezüst pénzen? Mert igenis, eladod a lelkedet a bűn gyönyöreiért. Eladod Krisztust a népszerűségért, a pénzért, a társadalmi állásodért. A te oktalanságod nagyobb mint Júdásé.
Mi hasznod van, vagy lehet abból, hogy e világnak minden népszerűségét, gyönyörét, jómódját megnyered, de lelkedet elveszíted?
Skóciában történt egy evangélizáló összejövetelen, hogy egy fiatal leány nagyon meg volt indulva és egész idô alatt könnyezett. Amikor az óra végén felszólítottuk a hallgatóságot, hogy aki szívét át akarja adni Krisztusnak, az maradjon vissza az összejövetel után, ez a lány is tusakodott magával és ezt forgatta elméjében: bárcsak ne kellene holnap este táncmulatságba mennem, én is megtenném. De most mit tegyek?
Megígértem, hogy elmegyek s be kell tartanom az ígéretemet. Nem, ma még nem! Majd a mulatság után! Isten szava mellett a sátán is szólt hozzá. S ô ezutóbbira hallgatott. Elment a mulatságra, ahonnan csak a reggeli órákban tért haza. Hideg, esôs éjszaka volt. Fázott. Otthon lefeküdt és nagyon rosszul érezte magát. Hozzátartozói csak délfelé vették észre rosszullétét és azt, hogy már haldoklik, amikor hangos kiáltást hallottak szobájából. Édesanyja beszaladt hozzá és megkérdezte mi a kívánsága? A leány egy kalapácsot kért anyjától, aki értelmetlenül bámult leányára, hogy mit akar a kalapáccsal? Azt hitte láza van és félrebeszél. De a leány megismételte kérését, sôt egy szeget is kért hozzá. Édesanyja összetört szívvel teljesítette leánya kívánságát, aki azt is kérte, hogy a szeget üsse be ágya mellett a falba és táncruháját akassza reá. Édesanyja azt hitte, csupán látni akarja azt a ruhát, melyben élete utolsó estéjén mulatott, de amikor minden készen volt, a leány így szólt: "Anyám, ez a ruha az én lelkemnek az ára!" Azután meghalt.
Oh, mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkében pedig kárt vall!
Az az üzletember, akirôl történetem szól, Palesztína legjobb hírű és legtöbb sikert elért kereskedôje volt. Amihez hozzányúlt, arannyá lett a kezében. És amikor ez az ember élt, Keresztelô János a Jordán mellékén evangélizáló összejöveteleket tartott. Feltételezem, hogy ezt az üzletembert is meghívták az összejövetelekre s ô talán azt kérdezte, mirôl fog János beszélni? S azt a feleletet kapta: Az eljövendô Krisztus evangéliumáról! Erre ô elutasította a meghívást: ez engem nem érdekel, én üzleti ügyeimmel nagyon el vagyok foglalva és nincs idôm ilyesmire. -
Szegény oktalan ember, meghalni majd lesz idôd! - Én nem hiszek ebben a vallásos nyugtalankodásban, gondolta ô; ez az evangélium is csak olyan szenzáció, mint a többi: 3 napig tart! Azon persze nem ütközött meg az üzletember, ha a politikai vagy gazdasági kérdés körül volt nyugtalanság. És csak az üzletért való elragadtatást szerette. Igen, azt, ha a pénz csak úgy ömlött a pénztárcába! Egy napon ez az üzletember körüljárta gyönyörű palotáját; a nap csodálatosan tűzött le az égbôl s boldog volt jómódjának tudatában. Mintegy önmagához intézte szavait: Palesztina legjobb módú üzletembere vagyok, nézzétek csodálatosan szép otthonomat, feleségemet és gyermekeimet s mily hatalmas gazdagság birtokossa vagyok. Azután megszemlélte gazdasági épületeit: itt valami változtatásra van szükség - mondotta. Ezt az épületet majd lerontatom és egy sokkal hatalmasabbat építtetek a helyébe. Elhívatta építészét és egy délutáni tea mellett megbeszélték, hogy milyen tervek alapján építhetik fel Palesztína legnagyobb épületeit. Este családjának csodákat beszélt terveirôl és a leendô új gazdagságról. Családja késôbb lefeküdt, ôt azonban az éjfél is ott találta íróasztala mellett, amint a terveket szemlélte, melyek alapján az új gazdagság felépül.
Az óra hangos ütése belecsendül az éjszakába: 1,2,3, ..... 12. Éjfél ... Hirtelen idegen érzés fogta el ôt, remegni kezdett. Mi bajom, kérdezte önmagától? Most valaki hirtelen kopogtat az ajtón. Összerázkódik. Ki jöhet ide éjfélkor? Még egyszer kopogtatnak! És a szobába belép a halál ... Az ember felugrik helyérôl, hátrálni kezd és ijedten kérdezi: Ki vagy? - A halál! - Kicsoda? - A halál! - Mit akarsz? - Érted jöttem! - De hiszen én nem küldtem érted?! - Igaz! Nagyon kevesen küldenek értem.- De én nem vagyok készen! - Oh, nagyon kevesen vannak készen, amikor jövök! - A halál erre odalép az emberhez, de ô rémülten rohan elôle a szoba másik sarkába, hátsó zsebébe nyúl, hogy kivegye onnan duzzadt pénztárcáját s egész tartalmát felajánlja a halálnak: csak egy órát, egyetlen egyet adjon neki, hogy a halálra elkészülhessen. - Bolond, egy órát?! - A halál nevet! - A pénz nekem semmi! Az örökkévalóságban a pénznek semmi értéke nincsen. A mennyországban az üdvözültek arany utcákon járnak! A pokolban pedig multimilliomosok összes vagyona sem elég arra, hogy kínjukat csak egy csepp vízzel is enyhíteni tudják. S ez az okos üzletember rémülten elkiáltotta magát, amikor a halál jeges kezét a vállára tette! A felolvasott Ige azt mondja: "Bolond! ez éjjel elkérik a te lelkedet tetôled!" Milyen sírfeliratod lesz? Bolond? Az emberek azt mondták ez üzletemberrôl, hogy ô Palesztina legokosabb embere, s ô maga is elhitte ezt magáról. De Isten bolondnak nevezi!
Többszáz évvel ezelött Angliában a királyoknak udvari bolondjuk volt. Egyik király annyira meg volt elégedve bolondjával, hogy egy alkalommal aranypálcát ajándékozott neki s azt mondotta, hogy ha talál magánál
bolondabbat, akkor ajándékozza neki a pálcát. Néhány hónappal késöbb a király súlyosan megbetegedett. Halálos ágyán az udvari bolond is meglátogatta. A király beszélgetni kezdett vele s azt mondotta, hogy ô most nagy útra készül. Hová és mennyi idôre? kérdezte a bolond. Egy hétre, vagy egy évre? Nem, felelt a király, az örökkévalóságba vezet az én utam, ahonnan nincs visszatérés! - És el vagy készülve erre az útra? - A király lehajtotta fejét és így szólt: Nem! - Akkor visszaadom az aranypálcát, amit nekem adtál, mert te vagy a legnagyobb bolond!
Én most azért beszélek a halálról, mert az élet legnagyobb valósága a halál! És mert 10 ember közül 9 váratlanul, hirtelen hal meg. Ki a világ legnagyobb legyôzôje? Napoleon? Nagy Sándor? Vagy talán a mai híres államfôk? Nem! A világ legyôzôje a halál! És ezen a világon emberek milliárdjait fűzi rabszolga-láncra! A halál nem ismeretlen és a halál nem tetszetôs. Bizonyos vagyok benne, hogy minden családi életben találkoztak már vele. Nálunk elôször elvitte 5 éves öcsémet. Késöbb ismét bekopogtatott s elvitte édesatyánkat. Oh és mennyit tudnék beszélni összetört szívekrôl, keserves sírásról és vígasztalhatatlan bánatról, ami a halál nyomában következett. És mégis, - amikor vége a temetésnek, vége a sírásnak és búsulásnak, amikor levetettük a fekete gyászruhát, - szakítunk mindennel, ami reá emlékeztet és megfeledkezünk a halál valóságáról. De a halál újra eljön, elviszi valamelyik kedvesünket és ... ismét váratlanul érint! Ezért beszélek a halálról!
Figyeljük meg mi volt a szóbanlévô üzletember legnagyobb tévedése? Az, hogy mindig arról beszélt: mit teszek ÉN? De sohasem kérdezte vajon mit tehetne Isten? Az élet kalkulációjából teljesen kihagyta Istent. Csupán e világnak élt és sohasem gondolt az örökkévalóságra! Elfelejtette, hogy elôször jön a halál, azután az ítélet! Ez volt az ô tévedése! Oh, kedves lélek, szívem mélyébôl kérlek, könyörgök, ne kövesd el ennek az embernek a hibáját!
Bizonyára sokan tiltakoznának az ellen, haatheistának nevezném ôket. És mégis meg kell mondanom: hiszed ugyan, hogy van Isten, de úgy élsz, mintha nem volna! Mindenki önmagáról ad majd számot Istennek, mert tudd meg, hogy jön egy nap, amikor mindnyájunknak meg kell állnunk Isten színe elött! És ezt a napot senki, senki el nem kerüli, akár hisz benne, akár nem! És aztán jön az örökkévalóság!
Ez a bölcs üzletember olyan okos volt, hogy egy pengôt sem engedett kicsalni magától, de nem vette észre, hogy az ördög a lelkét csalja el tôle! Kedves Barátom! Mit használ neked, ha az egész világot megnyered is, de lelkedben kárt vallasz?! Kérlek, ne add el a lelkedet bűnért, népszerűségért, üres, semmitmondó névért, rangért, vagy akár hírnévért!
Ne add el Jézus Krisztus és ne légy Júdáshoz hasonló! Hanem jöjj hozzá még ma és fogadd el Öt, mint lelked megmentôjét és üdvözítôjét!
Végezetül azt szeretném megmondani, hogy én két okból vagyok keresztyén: 1.azért, mert lehet, hogy még ma meghalok és ha Krisztus nélkül halnék meg, akkor Krisztus nélkül lennék a pokolban; 2.azért, mert lehet, hogy nem halok meg hanem élek, s itt sem akarok Nélküle élni, mert a Krisztus nélküli élet teljes, tökéletes üresség! Némelyek azt hiszik, hogy a templomban születtem, bibliával és énekeskönyvvel a kezemben s egy Istent dicsôítô éneket énekeltem. Oh nem, én ismerem az életet s éppen azért lettem hívô keresztyénné, mert megiszmertem a bűnös életet, ezt pedig
Egy gyönyörű nyári reggelen mosolygott a nap egy kis fiucskára, aki éppen akkor született egy nyomorúságos gunyhóban. Számbónak nevezték a kicsit, akinek szülei, de maga is fekete bôrűen látta meg a napvilágot. Pár héttel Számbó születése után, szülei meghaltak. A gyermekrôl senki sem gondoskodott. Egy árvaház vette fel gondját. Közel az árvaházhoz egy nagyon kedves bácsi és néni lakott, akiknek nem volt gyermekük. Mivel nagyon szerették a gyermekeket, elhatározták, hogy egy kisgyermeket fogadnak otthonukba. Az árvaházba mentek ahol sok kedves gyermeket láttak. Amikor a kis Számbó ágyához értek, szemük megakadt rajta és elhatározták, hogy magukkal viszik.
Számbó nagyon kedves gyermek volt. Szülei nagyon szerették. Rövid idôn belül megtanult beszélni és járni. Egy borongós ôszi napon, amikor a kis Számbó anyukája ölében ült, feltűnt neki, hogy anyukája keze, amellyel oly sokszor símogatta már meg, nem fekete hanem fehér. Számbó megkérdezte anyukáját: Anyuka, miért vagy te fehér és én fekete? Ekkor mesélte anyukája elôszôr, hogy hogyan került ô hozzájuk. Ez csak rövid ideig nyugtatta meg Számbót, mert hamarosan megismételte: "Anyuka, miért vagy te fehér, és én fekete?" Anyukája nem tehetett mást, minthogy ismét elmesélte a kis Számbó élettörténetét.
Egy szép napon a kis Számbó iskolába kezdett járni, ahol ô volt az egyetlen fekete fiú, amiért a többiek csúfolták is. Még csúfnevet is adtak neki. "Hógolyó"-nak hívták. Számbónak ez nagyon rosszul esett és sokszor sírva jött haza az iskolából. Minden vágya csak az volt, hogy egyszer ô is olyan fehér lehetne mint a többiek. Éppen szomorkodva jöt hazafelé az iskolából, amikor az egyik üzlet elôtt ezt a reklámot látja: "ALBUS mindent hófehérre mos!" Számbó azonnal arra gondolt, hogy anyukája biztosan rossz szappant használ, és ezért nem lesz ô fehér. Ezért gyorsan vett egy ilyen szappant, amellyel otthon bement a fürdôszobába, beült a kádba és alaposan beszappanozta magát majd keményen dörzsölte és mosta a bôrét. Az azonban csak jobban fénylett, de nem lett fehérebb. Sírva jött ki a fürdôszobából. Másnap a városban újabb reklámot látott, amely azt hirdette: "Ez a szappan egész biztosan fehérre mos." Ebbôl a szappanból is vett egyet. Ezzel is megmosta magát, azonban ettôl sem lett fehér.
Amikor Számbó látta, hogy semmi sem használ, nagyon elkeseredett és elszökött hazulról. Éppen a város széléhez közeledett, mikor az egyik házból gyönyörű zene ütötte meg fülét. Az ajtóhoz lopakodott, s benézett rajta. Nagyon meglepôdött, mert egy csomó gyermeket látott ott, akik szívhezszólóan énekeltek: "fehér mint a hó, fehér mint a hó". Számbó azon törte fejecskéjét, vajon mi lehet az, amirôl a gyermekek énekelnek, amikor kétféle szappan nem tudott fehérre mosni. Beosont a terembe és leült a leghátsó padba. Amikor az ének elhallgatott, egy mosolygós néni felállt, kezében egy könyvvel. Amikor a könyvet kinyitotta, egy arany színű lapra mutatott, mely a mennyrôl beszél. Ennél a lapnál azt mondta, hogy a mennyországba nem mehet be bűn. Azután egy másik lap következett, mely fekete volt. Ennél a lapnál a néni a bűnrôl és a bűnös emberrôl beszélt. Róma 3:25. versben olvassuk: "mert mindnyájan vétkeztünk." De az Ur Jézus azért jött erre a földre és született meg Bethlehemben, hogy magára vegye bűneinket és minden emberért meghaljon a golgothai kereszten. Az Ur Jézus nemcsak a nagyokért, hanem a gyermekekért is meghalt. Az Ö vére a mi szívünket megtisztítja. Ekkor a néni újból fordított egy lapot, mely piros volt. Az Ur Jézus piros vére megtisztít bennünket minden bűntôl. A néni még azt is mondta, hogy az Ur Jézus nemcsak a fehérekért hanem a feketékért is meghalt. Számbó úgy érezte, hogy ez reá vonatkozik. Ezután a néni ismét felmutatott a könyvbôl egy lapot, amely hófehér volt. Azt mondotta, hogy az Ur Jézus piros vére a gyermekek fekete szívét még a hónál is fehérebbre mossa. Csak az mehet a mennyországba, akinek a szívét az Ur Jézus fehérre mosta. Végül a néni felkérte a gyermekeket, hogyha valaki szeretné, hogy az Ur Jézus az ô szívét mossa fehérre, akkor az maradjon vissza és imádkozni fognak ezért a fehér szívért. A gyermekek mind elhagyták a termet egyedül Számbó maradt ülve. Kis idô múlva Számbó a nénihez ment és azt mondta neki: én fekete vagyok, de úgy szeretném, hogy legalább a szívem lenne fehér. A néni Számbóval együtt imádkozott az Ur Jézushoz hogy mossa meg szívét fehérre. Az Ur Jézus meghallgatta kérésüket és Számbó fehér szívvel tért haza szüleihez.
A fiúk csúfolhatták, de ô boldogan mosolygott és azt mondta: Habár a bôröm fekete is, de szívem fehér. Számbó napsugár volt, bárhova is ment, mert az Ur Jézus megfehérítette szívét.
Kedves gyermekek a jó Isten nem azt nézi, hogy fehérek vagytok-e. Isten csakis azt nézi, milyen a szívetek. Azt akarja, hogy legyen fehér. Ha a ti szívetek szennyes, bűnös, akkor ti is jöhettek az Ur Jézushoz, mint Számbó. Megtisztítja, megmossa vérében és fehérek lesztek. Az Ur Jézus nagyon szeret titeket. Egyetlen vágya, hogy ti most ebben a percben jöjjetek hozzá és kérjétek, hogy bocsássa meg bűneiteket és ajándékozzon meg titeket is egy új szívvel. A te bűneidért is meghalt. Tudd meg, hogy csakis tiszta szívvel mehetsz be a mennyországba és láthatod meg az Ur Jézust.
- Brutálisan megölték egy ártatlan embert.
- Egy orvost, aki haldoklókon segített.
- Ítélet nélkül, a legkegyetlenebb kínzóeszközökkel.
- Azért ölték meg, mert állítólag ingyen adta az örök élet vizét.
- Azt is állította, hogy csak õ adja és csak annak, akinek akarja.
- Botrányos, hogy ingyen adja. Az árat õ maga fizette ki. Helyetted. Mert szerinte te nem tudnád kifizetni.
- Gyilkosainak nem tetszett az, hogy egyedül neki van hatalma arra, hogy neked örök életet adjon.
- Örök élet ingyen? Kell?
- Hihetetlen, de igaz.
- Hiszen már meghalt! Hogyan adhatná MA az örök életet?
- Valami csalás van benne!
- Csalás, a javából. Átverte a halált is.
- Teste nem látott rothadást. Feltámadt.
- Azt ígérte, hogy téged is feltámaszt, ha elhiszed. Meg sem kell dolgoznod érte.
- Megszégyenítõen röhejes. Kipróbálod te is?
- Ácsi! Nem ám csak úgy bele a vakvilágba, mindent kipróbálni!
- Meg is ismerheted õt. Leírta, õ milyen valójában.
- Minden felett úr. Az õ kezében van minden. Hajaid szálait számon tartja. Nem eshet bajod.
- Biztonságban lehetsz nála. Tudtad, hogy mindenen át tud vinni téged?
- Nehézségeken? Háborúkon? Katasztrófákon? Halálon? Botrányos, nem? De tudja, mit csinál.
- Mindent felülhaladó békessége megõrzi szívedet, akármi is történjék.
- Mindent neked akar adni! Hiszen önmagát is képes volt odaadni érted.
- Tökéletesen ismer. Szeret. Neki kiteregethetsz mindent. Hibáidat, bûneidet nem rója fel.
- Fordulj hozzá bizalommal. Ha bele is roppansz, õ bekötözi sebeidet.
- A javadat akarja. Nem hagy cserben. Kihúz a bajból, amibe beleestél.
- Senki és semmi sem tud kiszakítani az õ szenvedélyes szeretetébõl, ha õt választod!
- Rád vár az Élet. Rájössz, hogy ki Õ és hogy te ki vagy. Ezért meg akarsz változni! Olyan akarsz lenni, mint amilyen Õ valójában!
- Biztos alapja lesz az életednek. Nem kell futkosnod és igazodnod a mindenkori elvárásoknak. Nem kell önmagadat se igazolnod: Õ igazol téged.
- Elfogad, vezet és átformál. Gúnyolóid megszégyenülnek látva a te igazságodat, amit kaphatsz általa.
- Saját örömét akarja veled megosztani. Megígérte. És véghez is viszi. Ha te is benne vagy. Önmagáért teszi. Mert Isten a szeretet. Szeretné leélni veled az Életet. Az örök életet. Õ az igazság. A feltámadás és az élet. Az út, az ajtó. A jó "pásztor". Az élet kenyere. A hû és igaz tanú. A békesség Istene. Az Úr Jézus, akinek nevére minden térd meghajol. Mert legyõzte a világ gonoszságát.
- Tart még a kegyelem napja. Ne keményítsd meg a szívedet.
- Aki szomjazik, jöjjön és igyon az élet vízbõl ingyen. Még ma! Minek várni
Ha rátekintesz kedvesedre
akit szeretsz: tán nem te vagy?
Ha koldus lép a küszöbödre
akit kivetsz: tán nem te vagy?
Ki orrodért nyúl s orrát fogja
és gúnyolod: tán nem te vagy?
A dal ajkad testtelen foglya
és dúdolod: tán nem te vagy?
Fű, bárány, tigris, féreg, ember,
akit megölsz: tán nem te vagy?
Fű, bárány, tigris, féreg, ember,
aki legyőz: tán nem te vagy?
Bárki megy hóban akadozva
s befedi tél: tán nem te vagy?
Jutsz üdvösségre, kárhozatra,
s aki ítél: tán nem te vagy?
Kányádi Sándor - Vagyunk amíg
vagyunk amíg
lenni hagynak
se kint se bent
mint az ablak
ki-kinyitnakbe-becsuknak
berendeznek
kirakatnak
hol emennek
hol amannak
dicsekedve
mutogatnak
ilyen szörnyek
olyan szörnyek
be-bevernek
ki-kitörnek
kirámolnak
befalaznak
világtalan
vakablaknak
de ha mégis
lenni hagynak
szolgálgatunk
mint az ablak
se kint se bent
rajtunk részeg
tekintettel
általnéznek
Imádság megfáradtaknak
Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
Gyerekeink sem azért vannak,
Hogy tiszteljenek bennünket
S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
Hiszünk az erő jó szándokában.
Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
Akár az égben laksz, akár a tejben,
A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.
Te is tudod, hogyha mi sírunk,
Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
Égi fénynek örökös lakója,
arcod pozsgás nagy pünkösdirózsa.
Irgalomért hozzád menekedve,
rádcsapódok én, fekete lepke.
Mindentudó, tudod mi a vétek:
csíráztatta a te teremtésed.
Tündökletes vagy a Szentirásban,
tündökletes vagyok borivásban.
Kell a tűz, hogy fagyod lebirkózzam,
céltalanul sose dáridóztam.
Drága szíved nincs megbabonázva,
Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
Alkony, barna hajós, zöldszinü ég vizén
Felhőt aki feszítsz tarka vitorlaként,
S úgy lengsz itt a kigyúlt lámpasorok között,
Békén, mint aki révbe tér,
Mit hoztál? Füszeres, dús rakományt? Regés
Partok szűz biborát? Gyantalehű borok
Tömlőit? Puha szél keleti selymeit?
Álmok nagy, kusza szőnyegét?
Ében bút? Vagy ivor-fényü reménykedés...
A Mindenség s a Hiány egyetlen pontként
Lebegett tudat, tudattalan határán,
Ölelve akaratsejtető erőket.
E pont szeretetből dobta széjjel magát
Megszámlálhatatlanul sok részecskére,
A végtelenbe és a pontokon túlra,
A sejtelem-régiókba, a nemlétbe.
Kék rezgések, értelemszerű zsongások
Remegtetnek puha, vörös találkozást
I. Olvadás
Óriás langyos száj
lenyelte a holdat,
csobogva cseng a hó,
csobogva, csengve olvad.
Fehér az éjszaka,
meleg lehelet járja,
fújja egy óriás
holddal derengő szája.
Alszik dunnák megett,
fújja a kását, fújja,
csobogva cseng a hó,
csengve csobog, míg megunja.
II. Olvad? Reggel?
Piliu, piliu, piliuliú!
kiált egy víg rigófiú:
A téli tücsökágy diólevél.
Jól szigetel, nem fújja szét a szél,
és illatos, meleg álmot sugall
nyáremlékű árnyék-zugaival.
Lapul az élet lágy avar alatt.
Csírát óvnak a réteges havak.
Hosszú a tél: türelmünk, mint a jég,
a nap forró kezét óhajtja rég,
és zene kell! Hé, tücskök, madarak!
Rozsda rágja hangszálaitokat;
Aranyeső,
aranyeső,
fehér szélben
lengedező
aranyeső,
aranyeső.
Lám, tetőtől
talpig tűz vagy,
ámulok, oly
gyönyörű vagy,
gyönyörű vagy.
A kedvedért
kilenc dombot
túrt köréd egy
kis vakondok,
kilenc dombot.
Ágad inog,
hadonászgat,
fagy se hűti
sárgalázad,
sárgalázad.
Kicsi, konok
virágodban
kikeleti
hatalom van,
hatalom van.
Zöld nyárson tányér sárgaréz
mérlegén fekszem mályva-ég
paradicsomföld közt lemért
lélek a súlyom semmiség
mint darázs szárnyán milligramm
virágpor megragadt arany
sugár gombostűhegye csak
de békességem súlyosabb
a mező zöld tonnáinál
mit dörgő gulya kerge nyáj
traktor nyom s leszálló madár
Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel:
búzaföldekkel, fellegekkel.
Topogásod muzsikás romlás,
falam ellened örök omlás,
düledék-árnyán ringatózom,
leheletedbe burkolózom.
Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e,
látlak, hallak és énekellek,
Istennek tégedet felellek.
citrom színű naplobogás.
egy marék föld.
kínálkozás.
kínálkozása a szélnek.
felkapja,én maradok.
egy szál lélek.
mely a kelő nappal ébred.
s sugarak elalvásával veszti esszenciáját.
addig a lehetetlenbe szerelmes.
itt állok most az esőben fázva,
lelkemet veszítve.
hanyatlok e szenvedélyben,
olykor felébredek,s nem bírok e fájdalommal.
Minden megingott, mikor az utolsó
napon csók nélkül elhagytál: üres
szalma lett kezeimben a kalász,
lepkéim elszálltak s a hegyen is
értelmetlenül felelt s otthagyott
barátom, a szél… Ellenségesen
hallgat ég s föld… Valaki kellene…
Nincs semmi kedvem egyedűl csodálni
a várakozásteljes alkonyat
mozdulatlan szépségét, s nem tudom,
Most, amikor éjfélekig
kell dolgozom gönyedt-hajolva,
hogy nincsen percnyi pihenés:
most van szükségem mosolyodra.
Most, amikor zúgó fülem
szavak olvadt érceit issza:
most van szükségem nagyon
simogató-lágy szavaidra.
Most, amikor fáradt kezem
törött szárnyú madárként rebben:
most kell, ha csak egy percre is,
hogy megpihenjen a kezedben.
Örökkétartó pillanat!
Vad szívverésem alig győzi csöndjét,
csak nagysokára, akkor is alig
rebben egyet a meglepett öröklét.
Majd újra vár, latolva mozdulatlan,
vadállati figyelme ezt meg azt,
majd az egészet egyből átkutatja,
nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt.
Egy házat próbál végre messze-messze,
méternyire a semmiség előtt
Köd borítja a hajnali várost,
tompa morajjá csitítva
az utcák ébredő zaját.
A parkban még alszik egy hamuszín
lódenkabát - két ujja közt
vánkosról álmodik a nyomor.
Körötte loncsos kutya kóborol -
mint ki szagot fogott, úgy
vizslatja a hortyogót.
A magány szagát vitte felé a szél,
s ezt a sűrű, hidegkék ködöt,
mi a házak közé költözött,
Sötéten loccsantja az éjjel,
hajnallá faragott életét,
miként az ősi szózat hangja
zeng tova templomaink rejtekén.
A múlt hangja lebben vissza
riadtan, az élet,
a fák nyújtotta, tavaszi
újhegyén!
Sötét a bánya,
De égnek benne mécsek.
Sötét az éj,
De égnek benne csillagok.
Sötét az ember kebele,
S nincs benne mécs, nincs benne csillag,
Csak egy kis hamvadó sugár sincs.
Nyomoru ész,
Ki fénynek hirdeted magad,
Vezess, ha fény vagy,
Vezess csak egy lépésnyire!
Nem kérlek én, hogy átvilágíts
A másvilágnak fátyolán,
A szemfedőn.
Pogányok üdve: érlelő nyár,
Nyüzsgő világ, por és salak -
Én, bús faun, karom kitárom
És áldalak, megáldalak.
Sugáros útjaid bejárom,
Ha sugár nincsen is velem:
Én vagyok a legvígabb koldus
Aki dalol - az útfelen...
Pán ébred. E fáradt világra
Egy új világ reszketve készül,
Egy új világ karját kitárja
S mi meghalunk ez öleléstül.
Kerested erdőn, bérceken,
fiatalságtól részegen.
Álmodtad és tudtad, hogy él,
különb madár a többinél:
elorzott minden drága színt,
smaragdot, türkizt és rubint,
szikrázóbb, mint a gyurgyalag,
begytollán bíboros szalag,
a kékcsókánál kékje szebb,
a jégmadárnál ékesebb.
Véredben él, álmodban ég,
egyetlenegy gyönyörüség.
Minden szótag mögé
farkcsóválva érkezett
a csend.
Pisszegett, ha csilingeltél bennem,
bár suttogtam neved,
kérges tenyerét szómra nyomta.
*
Leszakított gombjaim között,
tű nélkül élek,
eljátszom naponta
rapszódiáját a kéknek…
A meséhez mennyi unalom kell,
hogy a boszorkányos madarak
röppenjenek izgatott seregben
s aprót-nagyot mulattassanak.
A meséhez mennyi szánalom kell,
mennyi gyűlölet és sérelem,
hogy a gonosz mind pokolba vesszék,
a jó végül győzelmes legyen.
A meséhez mennyi bizalom kell,
hogy kavics-mód sok legyen a kincs,
és a mondott rózsa illatozzék,
Mint halk csapatban szürke nyest,
A hegyre kúszik már az est,
S a bokrok alján meglapul:
Itt-ott egy-egy halk fény kigyúl,
S a vak bozóton átremeg:
Lámpák vagy bús állatszellemek?
Kék fák közé most jer velem,
Hol minden árny és rejtelem,
És minden mély törzs mély csoda,
Nézd! gesztenyefa-pagoda!
Lombja mélyén egész sereg
Zeg-zug, mint száz szentély-üreg,
A parti fészkibe dalolva hivja-e
A párját kis madár?
A tóban lappanó-lassan hullámzik-e
A lusta, hűvös ár?
Sirálymadár kacagva száll-e fölötte el,
Mikor a nádi népnek a felszél énekel
S a napsugár elől felhők sietnek el?
Felelnek az erdők a szél zengésinek,
Nevetnek a szellők, a locscsanó vizek;
Itt alszik el halandók szenvedélye,
Hoztalak
háborún át
forradalmakon át
Erdély szenvedésein át
betegségen át
nyomorúságon át
családi gondon át
a hivatal idegőrlő malmain át.
Sokszor azt hittem, elveszítelek.
Nem alkudtam és nem csorbitottalak.
Elrejtettelek és elhallgattattalak.
De hoztalak. Érleltelek. Életem értelme vagy.
Az Öröm illan, ints neki,
Még visszavillan szép szeme,
Lágy hangja halkuló zene,
S lebbennek szőke tincsei.
Itt volt hát? jaj, nem is hiszem,
Már oly kusza a tünde rajz.
Mint visszafénylő, kedves arc
Szétrezgő képe vad vizen.
Mint lázálomkép, lenge árny,
Cikázó galambsziluett
Lánggal égő város felett:
Füst közt vonagló gyenge szárny.
Fogad között fakó panasz,
magányosság vacog,
lakatlan partokat kutatsz,
üres minden tagod,
lezárt vagy, mint a kárhozat,
a homlokod mögött
csak pőre sikoltás maradt
vigasznak, semmi több!
Nem óv a hűtlen értelem,
nem fogja szűk szegély,
csillagcsoportokat terel
a partalan szeszély
elámuló szivedre: állsz
tünődve és hagyod,
S így lassan mégis elmaradtam
És gombjaim is leszakadnak.
Poros és kócos rendbe raktam
Emlékét a régi szavaknak.
Lehet, hogy egy hibát csináltam,
Üzentek, s éppen lusta voltam.
Autóztam tán, vagy udvaroltam,
Cikket írtam, vagy nem tudom mit.
Vagy nem mentem a telefonhoz
S lehet, hogy Isten hívott éppen.
Talán kártyáztam egy szobában
Kizökkent az idő: felemás, rendhagyó, hiteltelen.
Átmeneti. Olyan, amikor semmi sem látszik végleges-
nek, amikor nem is illik, nem is szokás véglegeset
tenni. Azt mondja ilyenkor az ember: "Járok-kelek,
beszélek, csinálom ezt-azt, de csak azért, mert élek.
Mégis úgy, hogy szavaim és cselekedeteim se okok
se következmények ne legyenek."
Hunyorgva néz felém mint szürke, ébredő szem,
A messze, nyirkos ablak; dereng a vállas ágyvég;
Ajkam álombeli, szelíd csókoktól lágy még,
S még szunnyad tarka ingem, petyhüdten és redősen.
Ó, van-e még dolog ily bús, mint fáradt törzsem,
Amint elferdült árnya a hűs padlatra dűl?...
Vén, robotos ruhám a széken feketül,
Látod, édesem, a csónakba ültünk,
mely mienk egyedül. Az íves ágak
sátra vízre hajol s a tiszta harmat
kéklő cseppjeivel szitál be minket.
Fecskék csapnak a víz szelíd színére,
napsütött füzesek smaragdja csillog
s távol szürke hegyek hajlása bókol.
Élet ez: tehenek, vén sárga falvak,
tornyok, emberek és havas karámok
halnak messze a halk, lilás lapályba.
Az út, amelyen itt oromra értem,
nem pázsit volt, csak vulkán-lökte kő.
A szirt, mely durván megsebezte térdem,
nem nyugtató hely: villámos tető.
Most is vihar jön. Ködben áll a lábam,
suhognak lenn a vén fenyő-sorok.
Hallom, heregnek Isten pitvarában
a lázadó felhő-komondorok.
Lelkem kibontom a szabad rohamnak,
szél tépi össze kurjantó szavam.
Áprily Lajos - Ismét viharban
suhognak lenn a vén fenyő-sorok.
Hallom, heregnek Isten pitvarában
a lázadó felhő-komondorok.
Lelkem kibontom a szabad rohamnak,
szél tépi össze kurjantó szavam.
A ködben nagy, szabad szárnyak suhannak,
s a szélnek is szabadság-szagja van.
Hegyet, vihart, villámot fogva szemmel,
itt állok, mint egy régi bujdosó,
s lihegve érzem táguló szivemmel:
mily szent a szent Petőfi-ízü szó!
Hadd zúgjon már a fellegek csapatja,
sziklák echója zengje rá a tust:
a hegy zenéje még egyszer fogadja
a búcsuzó, szilaj romantikust.
Leszállni? Messze lenn, amerre jöttem,
egy foltra még az Isten fénye süt.
Állok, míg megzúdul a menny fölöttem
s arany dárdával egy villám leüt!
Köszönöm, hogy zörgethetünk
Köszönöm, hogy zörgethetünk,
Atyánk veled beszélhetünk,
Mehet hozzád, szegény, árva,
Ajtód sosincsen bezárva.
Zörgessetek, Megnyittatik,
Szavad ott meghallgattatik.
Válasz jön rá megfelelő,
Nem felejt el, semmit sem Ő.
Zörgessetek, ajtót nyitnak,
Téged küszöbön nem hagynak.
Csak mikor Ő zörget, enged be az Urat,
Aki a sötétben, még mindig fényt gyújthat.
Semmit magunkból,
mindent Belőled
Ó, a keserű fájdalom és bánat,
Ami valaha csak volt a múltban,
Akkor büszkén mondtam Jézusnak:
"Semmit se Veled,
Mindent csak önmagam által."
Ő mégis megtalált engem; s megláttam Őt,
Ahogy vérzett a fán, amelyet megátkoztak,
így szólt szomorúan sóvárgó szívem:
"Egy kis részt Belőled,
A másik részt általam."
Napról-napra, gyengéd irgalommal
Gyógyítva, szabadságot adva segített, hogy
Egyre lejjebb szálljak, miközben súgtam halkan:
"Többet Belőled
És kevesebbet magam által."
Szereteted magasabb, mint a legmagasabb hegyek,
És mélyebb, mint a legmélyebb tengerek.
Uram, ez győzött bennem!
"Semmit sem magamból,
Mindent csak Belőled!"
Semmit magunkból,
mindent Belőled
Ó, a keserű fájdalom és bánat,
Ami valaha csak volt a múltban,
Akkor büszkén mondtam Jézusnak:
"Semmit se Veled,
Mindent csak önmagam által."
Ő mégis megtalált engem; s megláttam Őt,
Ahogy vérzett a fán, amelyet megátkoztak,
így szólt szomorúan sóvárgó szívem:
"Egy kis részt Belőled,
A másik részt általam."
Napról-napra, gyengéd irgalommal
Gyógyítva, szabadságot adva segített, hogy
Egyre lejjebb szálljak, miközben súgtam halkan:
"Többet Belőled
És kevesebbet magam által."
Szereteted magasabb, mint a legmagasabb hegyek,
És mélyebb, mint a legmélyebb tengerek.
Uram, ez győzött bennem!
"Semmit sem magamból,
Mindent csak Belőled!"
Kérdez a gyermek
"Ott fenn lakott a csillagok felett,
de amikor karácsony este lett,
Lejött a földre, mint kicsiny gyerek.
És ó, a hidegszívű emberek!
Kis istállóban kellett hálnia.
Szalmán feküdt ő, az Isten Fia.
Elhagyta érettünk az egeket.
Ugye-e, apukám, nagyon szereted?"
Az apa nem szól. Olyan hallgatag.
De a kis kedvenc nem vár szavakat,
Odaszorítja vállára meleg,
kipirult arcát, s tovább csicsereg.
"Kicsiny gyermek lett, gyenge és szegény,
és ott aludt az állatok helyén,
szűk istállóban. Nem is érthetem.
Milyen meleg ágyacskám van nekem,
pedig csak a te kis lányod vagyok.
S ő, Isten Fia, ő, a legnagyobb,
szalmán feküdt, amikor született.
Ugy-e, apukám, nagyon szereted?"
Kint csillagfényes hideg este... tél...
Bent apja ölén kis leány beszél.
"Ott se nyughatott szalma-fekhelyén.
Futniuk kellett éjnek-éjjelén.
Halálra keresték a katonák.
Menekültek a pusztaságon át.
Milyen keserves útjuk lehetett.
Ugy-e, apukám, nagyon szereted?"
Az apa leteszi a gyermeket.
"Ugy-e, szereted? Ugye, szereted?"
Nem bírja már, el kell rohannia.
A jászolban fekvő Isten Fia
karácsonyesti képe kergeti.
Feledte és most nem feledheti.
Most a szeméből könnyre-könny fakad.
Most vádakat hall, kínzó vádakat.
Elmenekülne még, de nem lehet.
Most utolérte az a szeretet.
S míg a szívébe égi béke tér,
mintha körül a hólepett, fehér
tetők, utak felett távol zene,
angyalok tiszta hangja zengene
szívet szólongató, szép éneke:
"Szegény lett érted. Ugy-e, szereted?"
Túrmezei Erzsébet : KRISZTUSRA VÁRUNK
Nem tudjuk, mi jön: titok a holnap.
Némák a titkok. Nem válaszolnak.
Rejtõ ködükbe szemünk nem láthat…
De elültetjük kis almafánkat,
Bízva, hogy kihajt, gyümölcsöt terem.
Titok a jövõ. Sürget a jelen.
Nem tudjuk, mi jön: titok a holnap.
Némák a titkok. Nem válaszolnak.
De a ma int, hogy híven szolgáljunk,
Mert tudjuk, Ki jön:
Krisztusra várunk.
Ha hirtelen jön, ha észrevétlen,
Munkában leljen, ne resten, tétlen!
Testvérek terhét vállalja vállunk!
Mert tudjuk, ki jön:
Krisztusra várunk.
Láttam, Uram!
Láttam Uram!
Egyik béna volt, a másik aszott sárga...
Vagy nem volt lába...
De a Te fényed hullt a betegágyra!
Hitükkel elrejtőztek nálad,
és úgy hordozták mázsás terhüket,
a Te erőddel, mint szalmaszálat.
És láttam szalmaszál alatt roskadozókat,
mert mázsás teher könnyű,
mint a kis szalmaszál Veled,
de nélküled a szalmaszál is mázsás súly lehet.
Új évbe indulok, és nem tudom, mi vár rám.
Csak azt tudom, velem vagy, nem hagysz árván.
Csak azt tudom - utam már kijelölted,
mint bízó gyermek járhatok előtted.
Te mérsz bút, örömet, munkát, terhet,
s irgalmad mindegyikbe áldást rejtett.
Csak egyet adj, hogy célirányt haladjak,
hogy szalmaszálak alatt ne roskadjak!
És ha szereteted mázsás teherrel
tenné próbára ezt a gyenge vállat,
segíts úgy vinni mázsás terhemet,
a Te erőddel, mint szalmaszálat!
Láttam Uram!
Egyik béna volt, a másik aszott sárga...
Vagy nem volt lába...
De a Te fényed hullt a betegágyra!
Hitükkel elrejtőztek nálad,
és úgy hordozták mázsás terhüket,
a Te erőddel, mint szalmaszálat.
És láttam szalmaszál alatt roskadozókat,
mert mázsás teher könnyű,
mint a kis szalmaszál Veled,
de nélküled a szalmaszál is mázsás súly lehet.
Új évbe indulok, és nem tudom, mi vár rám.
Csak azt tudom, velem vagy, nem hagysz árván.
Csak azt tudom - utam már kijelölted,
mint bízó gyermek járhatok előtted.
Te mérsz bút, örömet, munkát, terhet,
s irgalmad mindegyikbe áldást rejtett.
Csak egyet adj, hogy célirányt haladjak,
hogy szalmaszálak alatt ne roskadjak!
És ha szereteted mázsás teherrel
tenné próbára ezt a gyenge vállat,
segíts úgy vinni mázsás terhemet,
a Te erőddel, mint szalmaszálat!
Még a szív is kevés
MÉG A SZÍV IS KEVÉS
Ha megszólalok, ha beszélek,
sohase hangozzanak
mitseérõ, mitsesejtõ,
mitsesegitõ, üres szavak !
Legyen ott a szívem a szóban!
Egész szívem !
De még a szív is kevés,
Krisztusom, tégy csodát velem !
Szívemben is,
szavamban is
Te légy jelen !
S akármit teszek, a parányi tettek,
mozdulatok is áldássá lehetnek,
csak semmit ne végezzek sohasem
gépiesen !
Legyen ott minden tettben a szívem !
Egész szívem !
De még a szív is kevés.
Krisztusom, tégy csodát velem !
Szívemben is,
tettemben is
Te légy jelen !
Mérlegen
Túrmezei Erzsébet: MÉRLEGEN
Isteni mérlegére tette
egész életem:
szolgálatom, szeretetem,
bizonyságtételem...
és megremegtetett a félelem,
arcom fakóra vált...
mert az én Uram engem
"megmért, és könnyûnek talált"...
"megmért, és könnyûnek talált".
Aztán - egy vércsepp hullt a serpenyõbe,
és az egyensúly helyreállt.
Ítéletet vártam, halált,
s kegyelmet kaptam, életet!
Megváltóm, azt az értem hullott,
csodatévõ, drága vércseppet
hogyan köszönjem meg neked?!
(1984.)
Nem mondott fel nekem
Túrmezezi Erzsébet: Nem mondott fel nekem
Szolgálatára angyalok sietnek,
Parancsol viharoknak és szeleknek.
Megérteni, felfogni nem lehet,
Hogy meglátott, parányi porszemet,
És szolgálatába vett.
Szívemben ujjongva dalol a hála.
Kerek világon nincs jobb gazda Nála!
Mikor szolgálatába fogadott,
Nem csak munkát, drága feladatot,
Erõt is Õ adott.
Szentlelkét adta, segítsen, vezessen,
Sürgessen: soha ne idõzzek resten.
Tekintete rajtam volt szüntelen,
Mindenre elég volt a kegyelem.
Õ maga járt velem!
Talált volna annyi hûségesebbet,
Parancsainak engedelmesebbet
Csodairgalmát áldja énekem,
Hogy szolgálhattam hosszú éveken,
És nem mondott fel nekem.
Pedig annyiszor megtehette volna!
S én szegény, gyenge, engedetlen szolga
Türelmét, irgalmát dicsérhetem
Mert ezután sem mond fel
sohasem!
Övé az életem!
Órámra pillantok: sietni kell.
Vár a vonat, a busz , a munkahely,
várnak a feladatok, küldetések...
És Mesteremre gondolok.
Neki nem volt órája, mégse késett.
Soha egy percet se késett.
Mesteremre, aki gyalog járt.
Megállt betegek és virágok mellett.
Mégis odaért vonat, autó, repülõ nélkül
mindenhova, amikor kellett.
Mesteremre, aki nem ismert
rohanást, hajszát, idõzavart.
Csak egy láthatatlan órát figyelt,
egy láthatatlan vezérlõ kezet...
s mindent elvégezett.
*
Élõ Mesterem, irgalmazz! Segíts!
Szent titkodra taníts meg engem is!
Tovább imádkozunk
TOVÁBB IMÁDKOZUNK
Távol gyülekezet imádkozik.
Csillagos afrikai égbolt
borul egyszerü templomukra.
Énekük, imádságuk áthatol
a sötétségen, az éjszaka csendjén.
Át pásztoruk kis hajlékáig,
ahol a halállal vívódik
órák óta a drága segítõtárs,
a kedves feleség.
Messze a kórház és messze az orvos.
De a gyülekezet imádkozik.
- Milyen erõ a hordozó imádság!
Harcban pajzsunk, viharban sátorunk! -
Néha benéz egy fehérhajú, tisztes
presbiter a betegszobába.
Látja, hogy a válság egyre tart,
és csak annyit mond csendesen:
"Akkor - tovább imádkozunk!"
Ez ismétlõdik óráról órára.
Küzd a halállal a beteg.
Küzd az imádkozó gyülekezet.
S az elsõ hajnali sugárral
megérkezik a felelet:
a láz alábbszáll hirtelen.
Megérkezik az igen és az ámen,
az élet és a gyõzelem.
Ilyen erõ a hordozó imádság!
Harcban pajzsunk, viharban sátorunk!
S bár a felelet néha késni látszik,
és mi lankadunk és roskadozunk,
mondjuk ki mégis csüggedetlen hittel,
mondjuk mi is távol testvéreinkkel:
"Akkor - tovább imádkozunk!"
Utolsó idő
Utolsó Idõ
Utolsó idõ! Történelmi kor!
Néha, mint gyermekek színes kockájuk,
e súlyos szavakat játszva dobáljuk,
pedig egy is mi mindent eltipor!
Hiszen elbibelõdni még lehet
kicsi magunkal! Mi fontosabb nálunk?
Ha szalmaszál az útban, már megállunk.
S évek suhannak el fejünk felett.
Nem érjük fel az óriás napok
titkát: kisgyerek a koránkapott
kincsét... csak vesztegetjük tékozolva!
Nem halljuk, hogy ezekben a napokban
az Eljövendõ súlyos lépte dobban.
Pedig még annyi megbízása volna.
Úton van feléd (részlet)
Túrmezei Erzsébet: Úton van feléd (részlet)
"Egy csoda úton van feléd!"
- írta valaki messzirõl
bátorító levélben neked.
De hadd írjak most én is levelet,
s beszélgessek benne veled.
Örömmel, bátran, bizonyosan
hadd írjam meg, hogy tévedés:
egy csoda kevés!
Nem egy, hanem száz és számtalan,
minden nap új csoda
van úton feléd!
Hogy letörölje könnyed,
hogy kútja legyen erõnek, örömnek,
szolgálatnak, bizakodásnak,
teherbírásnak,
megbocsátásnak,
megoldhatatlan kérdéseidre
váratlan megoldásnak!
Jézus Krisztusban
minden nap új csodák földje
nyílik eléd!
Száz és számtalan,
minden nap új csoda
van úton feléd!
Bár hittel hinnéd,
és soha, soha
ne felejtenéd!
A szeretet terhe
A szeretet terhe
A szeretet nem könnyû jószág,
mély és nehéz az üdv, mit ad.
Erõ kell hozzá, tûz, bátorság
s látás, mely tiszta és szabad.
A szeretet nem édes álom,
éber szívet kíván nagyon.
Bármennyi szent örömmel járjon,
van benne égõ fájdalom.
Kinek az Úr szívébe adta,
arra gazdag tehert vetett.
Az élet titkát megragadta,
ki igazán s mélyen szeret.
S ki szeretetet hordoz szívébe`,
bármily nehéz is terhe itt,
nincs kincs, melyért adná cserébe
a szeretetnek terheit.
Németbõl Vargha Gyuláné
A szegény asszony könyve (részlet)
Vörösmarty Mihály:
A SZEGÉNY ASSZONY KÖNYVE
(részlet)
Egy szegény nö, Isten látja,
Nincs a földön egy barátja,
Agg, szegény és gyámolatlan,
Ül magán a csendes lakban...
Hajh azóta csak bút látott,
Hogy a gazda sírba szállott:
Gyermekei szétfutottak
Napkeletnek, napnyugotnak,
S a szegény nö elhagyatva
Úgy maradt, mint a szedett fa...
Most ott ül az asztal mellett,
Imakönyvében keresget...
Régi, jó, de kopott jószág,
Melyet még csak a barátság
S egypár ernyedt szál tart össze,
Oly igen meg van viselve.
S ím kopognak, és köhentve
Az öreg jó Sára lép be:
"Isten áldja meg, nagyasszony!
Most ugyan csak legjobb itthon.
Jó, hogy ilyenkor ki nem jár,
Majd elvesztem, oly nagy a sár."
'Hát mi jót hoz, Sára néni?'
"Istenem! bár tudnék hozni.
Egy kéréssel jöttem volna,
Ha miatta meg nem szólna.
Oly nehéz most a szegénynek,
Tán jobb volna, ha nem élnek.
Imádságos könyvet kérnék,
Higgye meg, most oly jólesnék.
Mert hiszen ha már az ember
Szépszerint jóllakni sem mer,
Már ha szüken él kenyérrel,
Éljen Isten Igéjével,
Így legalább árva lelkünk
Az imádság tartja bennünk.
Itt, tudom, van heveröben:
Adjon az Isten nevében."
'Jó asszony, felelt az özvegy,
Könyvem nincs több, csak ez az egy,
De ha már úgy megkivánta,
És ettöl függ boldogsága,
Vegye egy felét jó névvel,
Én beérem más felével.'
S fele ide, fele oda,
Könyvét kétfelé osztotta.
Most a két jó öregasszony,
Hogy semmi jót ne mulasszon,
Fél könyvböl, de nem fél szívvel,
Imádkoznak este, reggel,
S ha van Isten mennyországban,
Nem imádkoznak hiában.
(1847.
Vass Albert
Szent a faluKét emberfajta él,az egyik
önmaga elõl elmenekszik,
a másikhoz nem ér a lárma,
mert elrejtõzik önmagába.
Az egyik élete malom:
Mindent felõrlõ izgalom.
Rohan, s az élet fut vele,
pénzcsörgetõ kacér zene
kíséri éjjelét, nappalát,
s agyába õrli vad dalát.
Izzítja egyre a kohót,
és épít felhõkarcolót,
és épít büszke tornyokat,
és szédít messze ormokat
(telefon, autó, lift, vonat).
S az élet mégis elrohant:
mit ér a szikratávíró,
mit ér a tõzsde, rádió,
a gép-órjások mind mit érnek ?
Az érctraverzek égig érnek,
a reklámfények égig érnek,
a villanydrótok égig érnek,
az Istenig föl mégsem érnek
s a gyertyák mégis tövig égnek.
A másik élete: falu.
Nádfedelû. Meszelt falú.
A két szeme két tiszta ablak:
reggeltõl-estig nyitva vannak.
Vagy felnéznek a fényes égre,
vagy mindkettõ a rétre néz le;
s körös-körül oly halk a béke
mint messzi csermelyek zenéje.
S bárhogy forogjon a világ:
a réten mindig lesz virág.
és harsoghat a dáridó,
s épülhet sok száz emelet:
itt él tovább a szeretet
és Isten jár a kert alatt.
A falu mindig megmarad,
a falu mindig egy marad:
a falu mindig szent marad !
Kolozsvár, 1930.május 10.
Árvai Emil:Karácsonyi Gyermekvers
KARÁCSONYI GYERMEKVERS
Egyszer egy királyfi öltözött szegénynek,
vizsgálni szándékát emberi szíveknek:
aki befogadta, azt ö is meghívta;
elvinni magával - királyként jött vissza.
Egyszer Isten Fia embernek öltözött,
csodás Mennyországból e földre költözött;
királyi ruháját miattunk levette,
isteni életét érettünk letette...
Árvai Emil:Karácsonyi Boldogság
KARÁCSONYI BOLDOGSÁG
Isten nagy titkáról lebbent föl a fátyol,
mikor Betlehemben bölcsö lett egy jászol.
Akkor is foglalt volt minden szív és szálló,
így lett szülöszoba egy szerény istálló.
Itt és most ki lesz az, aki befogadja,
szívét és életét Úr Jézusnak adja?
Angyalok örvendtek Krisztus születésén;
ugyanígy ujjongnak egy szív megtérésén.
Találsz-e valakit, járd be a világot,
akinek szívügye a TE boldogságod?
Isten alig várja azt, hogy befogadjon,
s minden másnál nagyobb boldogságot adjon!
Árvai Emil:
KERESZTELÕ JÁNOS HALÁLA
Sok erõsnek látszó férfi belül gyönge,
bor és nõk egykönnyen elveszik eszét.
Heródes egy táncért egy lánynak esküdözve
ígér bármit, akár országa felét...
Ekkora sikerre nem számít a leány;
kisiet anyjához, adjon õ tanácsot.
Néz nagyot az asszony: vagy viccel a király,
vagy most megnyerhetik ketten a világot...
Mit kérjen leánya? - anyja gondolkodik;
régi ellenfelén jár e gondolat:
börtönben ül, ám EZ veszélyes még ott is...
Így szól hát a lányhoz, bátorítólag:
- Heródes lehet hogy tréfálkozik,
de én nem: kérd fejét annak a Jánosnak!...
E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu
Kommentáld!