Eliza Beth: Karácsonyi dallam

 

       Egy téli éjszakán lágy dallam született. Először csak halvány foszlányként motoszkált a zeneszerző fejében, majd egyre inkább felerősödött. Nem hagyta nyugodni a gazdáját, minduntalan odatolakodott a tudatába. Megzavarta az álmát, próbálta felébreszteni, ám Leoni hasra fordult és aludt tovább. Ekkor megjelent előtte teljes pompájában a dallam. Nagyzenekari kíséretet is varázsolt magának, szívet-lelket gyönyörködtető muzsikát lopott Leoni fülébe. Addig-addig duruzsolt neki, míg álmában dúdolni kezdte a dallamot.
       Erre aztán már Leoni is felébredt. Annyira az álom hatása alatt állt, hogy hirtelen nem is tudta, hol van. Kótyagosan dúdolászta a finom zengésű dallamot. Amikor rájött, mit tesz, gyorsan leült az íróasztalához, és lekottázta a fejében született dalt. Fogta a gitárját, és rögtön eljátszotta. Nem volt elégedett. Megírta hát a kísérőzenét is, dobokkal, hegedűvel, furulyával. Aztán a furulyát mégis lecserélte szaxofonra, írt még egy basszusgitár-szólamot. Talán most jó lesz – tette félre.
       Délután megérkeztek a zenekar tagjai, Leoni azonnal megmutatta nekik az álomdalt. A fiúk is fellelkesültek, felvették azon nyomban lemezre, és beszavazták a készülő album anyaga közé.
       Csak a kis dallam öröme nem volt felhőtlen. Érezte, hogy a zenekar megtett minden tőle telhetőt, hogy valóban szép dallá tegyék őt, mégis úgy érezte, valami hiányzik még. Hát persze, a szöveg! – eszmélt rá egyszeriben. Rá kell vennem őket, hogy írjanak nekem szöveget! – döntötte el a kis dallam.
       Éjszaka aztán munkához látott. A zenekar mind a négy tagjának egyszerre jelent meg álmában. Hallották a muzsikát, amit ők maguk alkottak, szinte látták a hangokat… Színeket, képeket vetített elébük… Amikor úgy gondolta, hogy már eléggé rá vannak hangolódva, szavakat suttogott a fülükbe, mondatokat, rímeket… Szinte szuggerálta őket, hogy írjanak hozzá verset. Leoni motyogott magában, felébredve azonban elfelejtette a szavakat. A fiúk sem emlékeztek az álmukra.
       A kis dallam nagyon elszomorodott, és elhatározta, hogy keres magának szöveget.
       Elment hát a költőhöz, hogy kérjen tőle verset. Befészkelte magát a fülébe, bármit csinált is éppen, nem hagyta, hogy akár egy pillanatra megfeledkezzen őróla.
        – Mit dúdolsz? – kérdezte Maika, a költő felesége.
       – Nem tudom – felelte Raoul. – Valami kis fülbemászó dallam, fogalmam sincs, hol hallottam, de nem hagy nyugton.
       – Szép. Csak nem fogsz átnyergelni zeneszerzőnek?
       – Nem, nem! Arra képtelen lennék. A zenét csak hallgatni szeretem, de bennem versek laknak, nem dallamok. Ez is arra késztet, hogy verset írjak rá. Úgy érzem, mintha sürgetne.
        – Akkor írd meg azt a verset, drágám, talán megnyugszol tőle – biztatta Maika.
        A költő maga elé tett egy tiszta lapot, és fogta a tollát… Belemerült a munkába, nem is hallotta felesége motoszkálását a konyhából.
       Raoul hirtelen felkapta a fejét.
       – Te is hallod, Maika?
       – Leonitól jön – válaszolta a felesége. Kivette a tepsit a sütőből. – A szomszédban zenélnek a fiúk. Készül az új lemezük.
       – Azt hallgasd, mit játszanak! – szólította fel Raoul. – AZT a dalt! Ami nem hagy nyugodni, amihez épp most készültem el a verssel.
       – Akkor megvan, hogy hol hallottad – nevetett rá Maika. – Azt mondod, kész a vers? Mutasd meg nekik!
        – Áá… minek? Tudnak ők szöveget írni a dalaiknak, nem kellek én ehhez… – szomorodott el a költő, mert úgy érezte, nagyon jól sikerült a verse. – Az én versem megmarad versnek.
       – Ha így akarod… – egyezett bele látszólag Maika. Mégis folytatta. – Azért egy próbát megérne. Leoni nem fog megharagudni, hisz ismered. Hátha még örül is, hogy nem kell szöveggel vesződniük…
       – Mondd csak, mondd neki! – biztatta a kis dallam Maikát. – Kell nekem az a vers. KELL!
       Maika addig-addig duruzsolt a párja fülébe, míg Raoul beleegyezett. Maika rakott néhány szelet süteményt egy tányérra, és bekopogtak a szomszéd házba. A zenészek örömmel fogadták barátaikat.
       – Megvan az utolsó dal a lemezhez! – újságolta Leoni. – Meghallgatjátok?
       Az igenlő válasz hallatán mindannyian bevonultak a stúdiószobába, és a fiúk játszani kezdtek. Hát persze, hogy AZT a dalt! Raoul és Maika összenéztek. A költő felállt, egy papírlapot vett elő a zsebéből, és a kottatartóra helyezte az énekes elé. Leoni nem hagyta abba a zenélést, gitározás közben futotta át az írást. A kis dallam azonnal lecsapott, rásimult a szövegre, a zenész szemén keresztül mászott a fülébe, egyesült dallá az agyában.
       – Elölről! – adta ki a parancsot Leoni
       Gitár pendült, dob pergett… és a kis dallam örömére felcsendült végre a DAL!

„Fehér fenyő, havas ág,
Csikorgó fagy, jégvirág.
Ólmos égbolt, téli vágy:
Szikrázó nap, gyöngyvirág.

Szőke kislány mosolyog,
Barna fiú felragyog.
Kézen fogva ballagnak,
Égből pelyhek hullanak.

Szent Karácsony ünnepén
Sok-sok fényes gyertya ég.
Földre öröm költözik –
Szeretetbe öltözik.”

Eliza Beth: A szeretet ereje
(Lili, a kis tündértanuló 6.rész)

       Volt egyszer egy ország, ahol mindenki törődött a másik emberrel. Boldogok voltak és kiegyensúlyozottak. A gyerekek vidáman nőttek fel, jó kedvvel tanultak, soha nem panaszkodtak a rengeteg tudni-tanulnivaló miatt.
       Ám egy gonosz boszorka megirigyelte ezt a nagy boldogságot. Őt ugyanis senki nem szerette. Mindig csak rosszat tett. Esőt hozott, vihart varázsolt, amikor napfényre vágytak, forró napsütést, amikor amúgy is csapadékhiány volt. Láthatatlan akadályokat helyezett az emberek útjába, hogy felbukjanak benne. Elzárta a gázt, amikor főztek, a szakácskönyvből kitépett egy lapot, amit, ha nem vettek észre, ehetetlen ebédet főzött a kezdő szakácsnő. Ármány nevetett, hogy éhesek maradnak. A legváratlanabb pillanatokban kitörte a ceruzák hegyét, a gyerekek rajzai sorra tönkrementek a rájuk ömlő tinta miatt. Szétrúgta az épülő homokvárat, zörgő konzervdobozokat kötözött a macskák farkára. Koromfekete éjszakában lekapcsolta az utcai villanyt, hogy sötétben kelljen hazamenniük. Kihúzta a dugót a fürdőkádból. Összecserélte a sót a cukorral. Minden csínyt elkövetett, ami csak eszébe jutott. Számára szórakozás volt, az embereknek bosszúság. Bár elnézőek voltak, egy idő után elegük lett a boszorkányból.
       Felkeresték a varázslót, hogy segítsen nekik elűzni a szipirtyót. Araoo meg is ígérte, hogy segít. Csakhogy a gonosz Ármány megtudta, és csapdába ejtette őt. Ásott egy hatalmas gödröt, és a varázsló beleesett. Nagyon megütötte magát, de a legnagyobb baj az volt, hogy a varázspálcáját is eltörte. Anélkül pedig egy varázsló nem tud varázsolni!
       Ármány ki is használta rögtön, hogy nincs ellenfele. Átkot szórt az országra, és elvette tőlük az összes jó érzelmet, hogy ne őt gyűlöljék, hanem egymást. Nem volt többé szeretet az emberek szívében. Eltűnt a segítőkészség. Elveszett az öröm, a vágyakozás, a bátorság. Megmaradt viszont az irigység, a gyűlölet, a félelem, a szomorúság.
       Az emberek türelmetlenek voltak egymással, nem tudtak többé beszélgetni, csak vitatkozni. Végtelen önzésükben nem törődtek senkivel önmagukon kívül, még a tulajdon családjukkal sem. Ha valamit megkívántak, egyszerűen elvették, ha kellett, hát verekedtek érte. Eszükbe sem jutott, hogy a másiknak adjanak valamit csak úgy, ok nélkül. Ha éhesek voltak, ettek, ha szomjasak voltak, ittak. Aludtak, mert jött az éj, és felkeltek, mert a Nap is azt tette.
        A doktoroknak megszaporodott a dolguk. Alig győzték a betegeket gyógyítani. Az emberek maguk sem tudták, mi bajuk, csak azt, hogy valami elromlott. Pedig nem a testük volt beteg, hanem a lelkük! Hiába írt fel a doktor türelem-tablettát vagy megértés-kapszulát, zsugoriságukban túl drágának találták, és nem váltották ki a receptet. Ahogy a szeretet-pirulákat és az öröm-tapaszt sem. Maradt minden a régiben…
       Araoo ezalatt szomorúan bandukolt. Rajta nem fogott az átok, az ő érzései érintetlenül megmaradtak. Segített volna, de hát a pálca… Újat pedig csak az Üveghegy tetején növő titkos bűbájbokor ágából faraghat. Oda eljutni varázslattal egy szempillantás lett volna… Sóhajtva indult neki a nagy útnak.
       Útközben találkozott Lilivel, a kis tündértanulóval. Elpanaszolta neki bánatát, és hogy nagyon sok idejébe fog telni, míg végre tehet valamit az emberekért.
       – Én nem tudnék segíteni neked? – kérdezte Lili.
       – Juttass el az Üveghegyre – kérte Araoo –, gyorsan faragok magamnak egy új varázspálcát, és felveszem a harcot a gonosz boszorkánnyal.
       Lili azonnal teljesítette a kérését. Még szerencse, hogy az Üveghegyet épp a múlt héten tanultuk – gondolta. Addig is, míg a varázsló visszatér, vajon tehetnék-e valamit? – töprengett.
       Igen! Megvan! – ujjongott fel hamarosan, és elindult megkeresni a boszorkányt. Az olyan hirtelen termett előtte, hogy majdnem megijedt tőle.
       – Miért vetted el az emberektől a jó érzéseket? – kérdezte tőle Lili bátran.
       -Hogy ne engem utáljanak – vihogott a boszorka.
       – De így megbetegszenek!
       – Legalább megtudják, hogy rosszat tettek… Érzik a büntetést, és elgondolkodhatnak rajta, miért kapták! Nagyon remélem, hogy furdalja őket a lelkiismeretük!
       – Tévedsz! Lelkiismeret-furdalást csak akkor érezhetnének, ha lenne bennük megbánás.
       Ármány eltöprengett ezen egy percet.
       – Akkor azt visszaadom nekik.
       – Nem elég. Kell a megértés is, hogy benned is meglássák és elfogadják a jó tulajdonságokat. Anélkül nem fognak megbánni semmit.
       – Akkor a megértést adom vissza.
        – A megértéshez viszont az kellene, hogy kíváncsiak legyenek rád, és meg akarjanak ismerni.
       – Vagyis a kíváncsiságot adjam?
       – Kellő bátorságra is szükség lenne, hogy eléd merjenek állni…
       – Szóval a bátorság a legfontosabb…
       – Kell még a vágy, hogy segíteni akarjanak másokon. Az öröm az eredmény láttán. A szeretet, hogy képesek legyenek elviselni a kevésbé jó érzelmeket is, melyek ugyanúgy hozzájuk tartoznak. Kell még a…
       – Elég! Ne mondd, hogy ennyi minden hiányzik nekik!
       – Nem érzik a hiányát, hisz az emlékeiket is törölted. Nem tudják, hogy volt valaha egy másfajta világ, amikor nemcsak haragot, önzést és gyűlöletet éreztek. Ha legalább egyetlen jó érzelmet meghagytál volna bennük, látnák a különbséget.
       – Jó, akkor egyet – de csak egyet! – visszaadok nekik. Melyik legyen az?
       – A szeretet! – vágta rá Lili.
       – Rendben – bólintott a boszorkány, és visszaadta a szeretetet az embereknek.
        Abban a szempillantásban visszatért az öröm, a boldogság. Megszűnt az acsarkodás, megjelent az önzetlenség. Egyensúlyba került a világ.
       – Mi történt? – csodálkozott értetlenül Ármány.
       – Visszatért a szeretet – felelte Lili mosolyogva. – És aki szeretni tud, az elnézi mások hibáját, sőt igyekszik segíteni rajta. Türelmes a gyengébbekkel, és bátor az erősebbekkel szemben. Akinek szeretet van a szívében, nem veszekszik, szép szóval győzi meg a másikat ököl helyett. Tűri a bántásokat, anélkül, hogy viszonozni akarná. Haragját elnyomja a megértés. Örömmel tölti el mások sikere. Elégedett, ha letörölhet egy könnycseppet…
       – Átvertél! – sikoltotta a boszorkány. – Az összes érzelmet visszaadattad velem? Csak egyről volt szó!
       – Megint tévedsz! – vágta rá Lili, a kis tündértanuló. – Ha ismernéd az embereket, tudnád, hogy abban az egyetlen érzésben, a szeretetben benne van minden. Általa boldogok, nélküle ilyen sivárrá válnak, mint amilyen te vagy! Tanulj meg inkább te is szeretni!
       – Szeretni? Hiszen szeretek… szeretem önmagam, szeretem a sötétséget, szeretem az embereket bosszantani, szeretek borsot törni az orruk alá. És jobban szerettem, amikor nem ilyenek voltak – kacagott gonoszul.
       Felemelte a kezét, vicsorgó ajkakkal kezdte duruzsolni a varázsigét, hogy újra megátkozza az emberiséget. Ám torkán akadt a szó. A semmiből bontakozott ki előtte Araoo, és meglegyintette vadonatúj varázspálcájával. A boszorkány azonnal száraz kóróvá változott. Araoo varázsszavára kigyulladt, és egy hatalmas lobbanással eltűnt.
       – Nagyon jól csináltad, Lili! – dicsérte meg a varázsló a kis tündértanulót.
       – Örülök, ha segíthettem! – válaszolta a tündérke, és elillant.

Dorothy Vincent: Dorka és a Télapó

 

       Egyszer volt, hol nem volt… Nem, ez nem jó kezdés, még a végén azt hinnétek, hogy ez egy kitalált történet, pedig nem. Nem bizony! Régen történt, annyi szent, többéves ajándékkiszállító és rénszarvashajtó pályafutásom alatt egyetlenegyszer, de igaz volt. Elmesélem hát nektek, hogy esett a dolog.

       Hideg, téli idő volt, a tájat puha, egybefüggő hótakaró fedte be, a fák ágai már kopaszon nyújtóztak az acélszürke ég felé. Megjelentek az első cinkék némi élelem után kutatva a számukra kihelyezett etetőkben. Odakint csend volt, semmi nesz, a varjak is álmosan röpködtek a városka épületei felett szemlélődvén, hátha akad egy kevés kis eleség számukra is.
       Ez a békés látvány fogadta az ágyból éppen kibújó Dorkát, aki kíváncsian odaszaladt az ablakhoz, hogy megnézze, esett-e a hó. Mikor megpillantotta a fehér tájat, boldogan felkacagott, összecsapdosta a tenyereit és ugrándozott örömében. Gyorsan az ajtóhoz szaladt, kinyitotta, és már nyargalt is szülei hálószobájába, hogy minél előbb elújságolhassa a nagy hírt.
       – Anyu, anyu! – kiabálta, miközben hevesen rángatta a paplant. – Nézd, esett a hó! Nemsokára jön a Mikulás!
       – Jaj, édesem, hányszor mondjam még, hogy a Mikulás nem létezik?! – rivallt rá az anyja. – Menj vissza, feküdj le vagy nézd a tévét! – A kislányból azonnal eltűnt minden lelkesedés és bánatosan, dühvel telve visszabotorkált a saját szobájába.   
       Talán ez okozta, hogy hite megingott nemcsak a Mikulás létezésében, de a karácsony fontosságában is. Utálta szüleit, amiért sohasem játszottak vele, mindig csak löködték össze-vissza, elhajtották, akármilyen komolyabb kérdése lett volna vagy öröme, bánata, melyet meg szeretett volna osztani velük. Egy vasárnap délután történt, amikor az utolsó szikra is kialudt gyermeki lelkében.

       Este volt, december ötödike. Dorka szülei úgy döntöttek, hogy a napi rohanás fáradalmait egy esti sétával vezetik le a városban. A kislány azonban nem akart menni, mondván, hogy semmi érdekes sincs ott, csak hideg meg hó. Anyja viszont erőnek erejével felöltöztette, ráadta meleg kabátkáját, csizmácskáját, kézen fogta, majd maga után húzva megindultak.
       A város – meg kell hagyni – csodaszép volt. Az oszlopokon karácsonyi égők világítottak, a kirakatokra műhóból fújtak mintákat, a fákra pedig aranyszínű füzért tekertek, melytől úgy nézett ki az út, mintha egy hosszú, fényben úszó kígyó lenne. Az egyik utcasarkon egy férfi állt és gesztenyét sütött, amelynek illata bejárta a környéket. Dorka vonakodva követte szüleit, semmi kedve nem volt ebben a hidegben kint mászkálni, inkább lett volna bent a jó meleg szobában, és rajzolgatott volna. De nem tehetett semmit, engedelmeskednie kellett szüleinek.
       Ekkor egy ütemesen csilingelő hangra lett figyelmes, majd a kanyarban feltűnt egy kétlovas szán, rajta egy piros ruhába öltözött, szakállas, pocakos férfival.
        – Hóó! – kiáltotta, majd a lovak prüszkölve megálltak a gesztenyesütögető mellett. Az öreg leszállt, megpaskolta mindkét állatot, majd a másik férfihoz fordult. – Kérnék szépen egy zacskóval - szólt, és már nyúlt a zsebébe, amikor az árus így szólt.
       – Hagyja csak, kedves Mikulás! A nagy nap előtt sok energiára van szüksége, ezt most én állom.
        Dorka hallotta a férfi szavait, mire elnevette magát, és odakiáltotta.
       – A Mikulás nem is létezik! – mondta dacosan. – Csak egy buta mese, amit a kisgyerekeknek találnak ki!
       Mindenki megdöbbent a kislány szavai hallatán. A szülei azért, mert szóba állt idegenekkel, holott megtiltották neki, a Mikulásnak öltözött férfi meg a gesztenyeárus pedig azért, mert nem gondolták volna, ha egy ilyen mondat egy nyolc év körüli kislány szájából fog elhangzani. A piros ruhás férfi haragos pillantást vetett Dorka szüleire, majd odalépett hozzájuk és leguggolt, így az arca egy szintbe került a kislányéval.
       – Szóval, te nem hiszel a Mikulásban. – Dorka megrázta a fejét. – És miért nem?
       – Mert a szüleim azt mondták, hogy nem létezik.
       – Csönd legyen, ne… – szólt rá az anyja, de a szakállas tovább kérdezgette a kislányt, mintha meg sem hallotta volna a nő szavait.
       – Tehát a szüleid sem hisznek benne. Értem. Ez nagy kár, ugyanis Lappföldön már készül az ajándékod, amit holnap fogsz megkapni. De ha ilyeneket mondasz, még a végén meggondolja magát – mosolygott az öregember és már nyújtotta a kezét, hogy megsimogathassa Dorka arcát, de az anyja hátrarántotta.
       – Hagyjon minket békén és ne tömködje a lányom fejét ilyen badarságokkal! – csattant fel, majd karon fogta a férjét, hogy átmehessenek az út túloldalára.
       Dorka semmit sem értett. Utálta a szüleit, amiért leszidták és megbántották azt a kedves öreg bácsit, viszont azt sem tudta eldönteni, hogy hihet-e a Mikulásban vagy nem. Ezen jártatta az agyát, amikor arra lett figyelmes, hogy anyja szorítása enyhül és már nem fogja a kezét. Kihasználva az alkalmat, amíg szülei egy ismerősükkel beszélgettek, megindult a közeli park felé, ahol valami csillogót vélt felfedezni. Kíváncsi volt, mi lehet az, ezért olyan gyorsan szedte a lábait, ahogy csak tudta, de aztán megtorpant. A park végében meglátott egy kisfiút, aki a kukában turkált. Kicsit félrefordította a fejét, úgy figyelte a vele egyidős fiúcskát. Szép lassan végignézte a kócos hajú fiút, és nagyon meglepődött, amikor észrevette, mezítláb van. Hirtelen a kisfiú abbahagyta a kotorászást, majd Dorkára nézett, de ő előbb szólalt meg.
       – Miért turkálsz a kukában? – kérdezte őszinte egyszerűséggel.
       – Ennivalót keresek – válaszolta halkan a kisfiú. – Hát te, mit keresel itt?
       – Elszöktem a szüleimtől – vallotta be.
       – Miért?
       – Mert azt mondták, hogy nem létezik a Mikulás, és nem tudom, hogy mit higgyek – motyogta alig hallhatóan, miközben zsebre dugott kezében morzsolgatta az apjától kapott gesztenyéket. – Jaj, nézd, van itt nálam sült gesztenye. Tessék! – odalépett a kisfiúhoz, majd a kezébe nyomta őket.
       – Kö-köszönöm – dadogta meglepetten. – Hmm, ez nagyon finom! Köszönöm szépen! –hálálkodott, miután belekóstolt. – Gyere, megfázol idekint! Itt maradhatsz nálunk, amíg el nem döntöd, hogy mit higgy.
       Kézen fogva Dorkát megindult egy mellékutca felé, ahol egy deszkákból összetákolt, néhány koszos ronggyal betakart kalyiba állt, melynek tetejéből vékony füst szállt fel. A kislány megdöbbent a látványtól. Öten nyomorogtak ebben a pici helyiségben, büdös volt, hideg, viszont akkora szeretettel fogadták, melyet szüleitől még soha életében nem kapott meg. Amint a kisfiú elmondta, hogy miért van ő is itt, azonnal kedvességgel fordultak hozzá. Megengedték neki, hogy ha szeretne, nyugodtan maradhat éjszakára, de a legidősebb asszony azt tanácsolta, hogy másnap reggel azonnal menjen haza, mert ennyi ráijesztés elég lesz a szülőknek, hogy megértsék, mennyit jelent nekik a lányuk. Dorka letelepedett új barátja mellé, és a nap izgalmaitól hamar álomba merült.

       Ragyogó reggelre ébredt, Miki, a kisfiú, akivel tegnap találkozott, ott ült mellette.
       – Van kedved szánkózni? – kérdezte, majd egy szép, kétszemélyes szánkóra mutatott, melyen apró csengők fénylettek.
       – És mi fogja húzni a szánkót? Nem látok semmi állatot – vetette fel a kislány.
       – Mit szeretnél, mi húzza? Egy farkas? Vagy ló? Vagy rénszarvas? Esetleg én? – nevetett Miki.
       – Hm-hm, ha egy paci húzná. Fekete – álmodozott Dorka, majd a bokor mögül prüszkölve előlépett egy hatalmas, fekete kanca. A kislánynak tátva maradt a szája a csodálkozástól.
       – Akár indulhatunk is – mondta a fiúcska. Miután befogta a lovat, felpattant a szánkóra, csettintett egyet az ujjaival, és a szánkó megindult.
       Gyors vágtában hamar elértek arra a helyre, amit Miki szeretett volna megmutatni barátjának. Dorka elámult, amint megpillantotta ezt a csodálatos tájat. Ameddig csak a szem ellátott, mindent hó borított, az út melletti kis jelzések pedig édes cukorrudakból voltak. Ahogy egyre haladtak beljebb és beljebb a hórengetegben, feltűnt egy alagút. Belépve csodás látvány fogadta őket. Minden jégből volt, a beáradó fény aranyosan táncolt a jégcsapokon, melyek úgy tűntek, mintha tükrök lennének. Miki hátrafordult, hogy megnézze Dorkát, és örömteljesen elmosolyodott, mert azt látta, a kislány élvezi az utazást. Amint kiértek a jégalagútból, megpillantottak egy kedves házikót, mely előtt pár kobold állt, és a rénszarvasokat etették. Amikor odaértek hozzájuk, Miki megállította a lovat, átadta a kantárt az egyik koboldnak, majd betessékelte a lányt a házba.
       Odabent még csodálatosabb látvány fogadta őket, mint kint. A házikó tele volt manókkal, akik mind szorgosan varrtak és zoknikat kötögettek, mások ajándékokat csomagoltak, míg egy idős asszony a tűzhely körül tevékenykedett. Mikor meglátta vendégeit, odaszaladt, megölelte mindkettőt, és egy-egy édes süteményt nyomott a kezükbe.
       – Mariann vagyok, gyertek, üljetek le. Pillanat, és szólok neki – hadarta, majd el is tűnt az egyik ajtó mögött.
       – Kinek szól? – suttogta Dorka.
       – Majd meglátod – felelte titokzatosan Miki, mielőtt beleharapott volna a mézeskalácsba.
       Dorka körbejártatta tekintetét a szobában és úgy érezte, valami különös fog vele történni. Nem sokkal később az anyóka visszajött mondván, hogy bemehetnek. Miki kézen fogta Dorkát, aztán benyitott a szobába.
       A kislány még életében nem látott ekkora rumlit, hiszen otthon anyja mindig mindent pontosan a helyére rakott vissza. Itt azonban könyvek, térképek, vonalzók hevertek mindenütt a földön, pár üres bögre az asztalon meg egy üres süteményestál. A szoba közepén egy földgömb magasodott ki a rendetlenségből, melynek tetején egy fekete cica aludt. Az asztalnál egy rövid hajú, fehér szakállas férfi ült és hatalmas piros teleszkópján át kémlelte az eget. Mormogott valamit magában, majd felfirkantott pár sort egy öreg könyvbe.
       – Khm – köhintett Miki –, a világért sem szeretnénk megzavarni téged, de hoztam valakit, aki a segítségedre szorul. – Az ismerős hangra a bácsi azonnal megfordult, szemüvegét feltolta a homlokára, majd széles mosollyal köszöntötte látogatóit.
       – Szerbusz, Dorka! – A kislánynak elkerekedtek a szemei a neve hallatán. – Szia, Miki! Nos, miben segíthetek? Az ajándékot nem adhatom oda most, az csak holnap esedékes.
       – Nem az ajándékért jöttünk – felelte Miki. – Hanem azért, mert Dorka nem hisz benned.
       – Nem hiszel a Mikulásban? – nézett rá megdöbbenve a szakállas. – Az meg hogy lehet?
       – A szüleim azt mondták, csak kitaláció.
       – Hát, most a saját szemeddel láthatod, hogy nem – mosolygott az öreg. – Gyere, mutatok valamit!
       Félretolt pár könyvet, majd kinyitott egy ajtót, melyben levelekkel, képeslapokkal teli ládák sokasodtak. Volt köztük olyan, mely Amerikából, Japánból, Ausztráliából vagy éppen Afrikából érkezett.
       – A gyerekek megírják nekem, hogy mit szeretnének kapni, én pedig teljesítem a kívánságaikat. Persze előtte megnézem, hogyan viselkedtek az évben.
       – Te ismersz minden gyereket? – faggatta ámulattal Dorka.
       – Még szép, hogy ismerek! A szüleidet is ismerem. Mikor kicsik voltak, nekik is vittem ajándékot, de aztán ahogy felnőttek, nem hittek bennem többé – mondta szomorú arccal. Dorka szemeiben könnyek gyűltek, de az öreg leguggolt hozzá, csakúgy, mint a gesztenyeárus mellett az a másik, megsimogatta az arcát, majd ezt mondta. – Amíg a világon lesznek gyerekek vagy lesz egy valaki, aki hisz bennem, addig létezni fogok.
       – Akkor örökké létezni fogsz, mert én hiszek a Télapóban!

       Másnap reggel arra ébredt, hogy rázza a hideg. Kinyitotta a szemét, és újra ott volt a deszkakunyhóban. Odakintről ismerős hangok szűrődtek be, mintha az anyját hallaná.
       – Igen, itt aludt az éjjel. Tudja, azt mondta, hogy elszökött otthonról, mert azt mondták neki, hogy a Télapó nem létezik. – De Dorka anyját nem érdekelték a szavak, csak az, hogy megvan a lánya. – Bebújt a kunyhóba, majd megölelték egymást.        
       Dorka megköszönte Mikinek a segítséget és a szállást, majd kézen fogta anyját, és elindultak haza.
       – Képzeld anya, találkoztam a Mikulással! – újságolta nagy örömmel, de mielőtt édesanyja még közbevághatott volna, ezt mondta. – És ezentúl nem hiszek neked, mert a Télapó igenis létezik!

 

 

Bruno Ferrero: Karácsony legszebb éneke

 

 

Egy kis osztrák faluban, Obendorfban, egy fiatal pap Moor atya a fiatalokkal még el akarta próbálni az éjféli mise énekeit.

A templom csendjében elterjedt egy vidám nevetés visszhangja

- Jók legyetek! Kezdhetjük!

Amikor Moor atya lenyomta az orgona játszó asztalának egyik billentyüjét, csak nyöszörgő hangok jöttek ki belőle

- Nem tudom mi történt.

• Felnyitotta az orgona oldalát és egy tucatnyi egér rohat ki belőle. Egy macska is zavarta őket Szegény atya nagy bajban volt. Az egerek minden vezetéket átrágtak. Ezért nem működött az orgona. Az énekesek az egerek láttán, mintha mindegyik macska lett volna- hajrá és elkezdődött a vadászat. Nem maradt a helyén egy sem közülük. Az egerek megjelenése és a megrongálódott orgona veszélyeztette a Karácsony ünneplését.

  Istentől kért segítséget. Eszébe jutott a falu tanítója, Franz Gruber. Jól tudott orgonálni és kiválóan gitározott is.

  Amikor Moor atya felkereste Grubert a gyengén megvilágított szobában, a gyermekek dolgozatait javította.

• Valami új dolgot kell okvetlen kitalálni az éjjféli misére... Egy egyszerű éneket, amit gitárral is lehet kisérni. Már meg is irtam a szöveget, a dallamot neked kell megírni hozzá.

• Amikor Moor atya magára hagyta Grubert, azonnal elővette a gitárt. Átolvasta a kapott szöveget, pengette a gitárját és kereste alegegyszerűbb hangokat.

  A hideg és csendes éjszakában a hópelyhek megálltak és ámulva hallgatták a levegőben tovaszálló hangokat.

  Pontosan éjfélkor, 1918.december 24-én a templom tele volt hívekkel. Az oltáron gyertyák ragyogtak és Moor atya misézett. Az evangélium után elmondta a szentbeszédét a Megváltó születéséről. Utána odament Gruberhoz és remegő hangon elkezdte a „ Stille Nacht” című éneket. A templom hajójában mintha elveszett volna az ének utolsőó dallama. Pár pillanattal később az egész falu megismételte a dallamot, úgy mint az angyalok. Ettől kezdve az ének ismerté vált, nemcsak a faluban, hanem az egész világon. Kedves karácsonyi ének lett belőle.

  Mi történt Moor atyával és Gruber tanító úrral? Senki nem észlelt semmi újat az életükben. Nem is kaptak a tettükért semmit.

 

KeKedves gyerekek és felnőttek, zene nélkül a világ lélek nélküli lenne.Ez a dal is bizonyítja, hogy amikor a dallam egy nemes szívben megfogamzik, a jóság, a szeretet és az öröm kifejezője lesz.A karácsonyi énekek egyszerüek és nagyon szépek, szívet melengetőek. Énekeljük ne csak a templomokban, hanem otthon az ünnepi asstalnál is.

 

 

 

A pingvin ajándéka

 

   Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer hat, igen kedves jó barát, akik a világ minden részén laktak. A tigris a meleg dzsungelben, a medve a kies síkságon, a boci a változékony tengerparton, a zebra a forró sivatag közelében, a kiskutya a nyüzsgő nagyvárosban, míg a pingvin a jéghideg havasokban. Minden évben meglátogatták egymást a barátok. Ekkor több hetet töltöttek el egymással jó kedvben és vigaszságban.

   Már mindenki volt mindenkinél, csak a pingvinnél nem voltak a többiek.

   Mihelyt enyhült az idő a jéghideg havasokban, a pingvin elküldte meghívóit a többi állatnak, de a meghívó mellé mindenkinek egy-egy csomagot is rakott. Azokban nem volt más, mint egy-egy nagyon hosszú és jó meleg sál az útra, nehogy megfázzanak útban hozzá. A zebrának fekete-fehér, a tigrisnek fekete-sárga, a bocinak fehér-barna, a kiskutyának szürke-barna, a medvének pedig sötétbarna-piros sál jutott.

   A pingvin nagyon izgatott volt azon a napon, mikor várhatóak voltak a barátai. Tett-vett, sürgött-forgott, kifestette a vendégszobákat, begyújtott a kandallóba, teát főzött, s melegen tartotta, míg meg nem jöttek a vendégek.

   Már rég elmúlt este tíz óra, mikor még az egyik vendég sem érkezett meg. Tűnődött, tanakodott, mi tévő is legyen, de ekkor megszólalt a csengő. A pingvin sietve kinyitotta az ajtót, s gyorsan beengedte barátait:

   - Végre itt vagytok mindnyájan! – kiáltott fel a pingvin. – Gyertek be gyorsan, biztos, nagyon átfáztatok az úton.

   A medve, a boci, a zebra, a kiskutya belépett a házba, lerázták magukról a havat, s levették a pingvintől kapott sálakat. Ekkor vette észre a pingvin, hogy a tigris hiányzik.

   - Fiúk, hol van a tigris? – kérdezte csodálkozva a pingvin.

   - Nem tudjuk, úgy volt, hogy a befagyott tónál találkozunk, de nem jött el – válaszolta a zebra.

   - Ezért is késtünk, meg akartuk várni, de nem jött – mondta a kiskutya.

   - Igen-igen szomorú voltam, mikor arra döntöttünk, hogy folytatjuk utunkat hozzád – brummogott a medve.

   - Úgy éreztem, hogy cserbenhagyjuk, de mi is megfagytunk volna ebben a hidegben – bőgte el magát a tehén.

   - Jól tettétek, hogy tovább folytattátok az utatokat, majd én megkeresem és elhozom a tigrist. Ti addig igyatok forró teát, egyetek, melegedjetek! Nemsokára itt leszünk, meglássátok! – mondta bizakodva a pingvin.

   Már épp kilépett az ajtón, mikor a többi barát fogta és átadta a sálját a pingvinnek:

   - Takard be jól őt, nehogy átfázzon! – mondták egyszerre.

   A pingvin ezzel kilépett a házból, s elindult a befagyott tó felé. Sajnos, a szél felerősödött, így egyre nehezebben haladt. Ment-ment a szélnek ellenében, de semmi sem tudta őt feltartóztatni.

   Ahogy odaért, látta, hogy egy alak egy helyben ugrándozik és kiabál. Nem volt más, ott ugrándozott a tigris. Gyorsan megölelte barátját a pingvin, betakarta a többi sállal, majd elindultak a meleget adó házhoz.

   A többiek az ablakból nézték, mikor is tűnik fel a pingvin és a tigris. Végre megpillantották őket, kinyitották az ajtót, üdvözölték egymást. Majd forró teával kínálták az átfagyott utazót és kísérőjét.

   Így mentette meg a tigrist a pingvin ajándéka.

 

 

A félelmetes dinoszaurusz

 

   Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer öt jó barát a Tarka prérin, egy nevesincs kontinensen.

   A Boci naphosszat csak legelt, a Szarvas vágtázott a nagy rónaságon, a Zebra cikcakban táncolgatott, a Nyuszi állandóan bújócskázott, de sosem találták meg, hisz nem volt fogó, a Kiskacsa pedig csak ringatózott a préri egyetlen egy taván, csak este repült ki a szárazföldre.

   Egy hűvös nap összebújva ültek egymás mellett. Arra vártak, hogy a komor felhők mögül előbújjon a Nap, a meleget adó távoli társuk. Azonban a szél csak fújt és fújt egész nap.

   Mikor már nagyon éhesek voltak, felváltva mentek el enni, csak a Kiskacsa nem akart. A többiek pedig elvonszolták a tóhoz, s erőnek erejével bedobták a vízbe. A Kiskacsa nagyon fázott, rögtön kirepült, de egy hatalmas széllökés a távolba vitte. Hiába csapkodott szárnyaival, a szél csak vitte, vitte és vitte.

   A Boci, a Szarvas, a Zebra és a Nyuszi azonnal követte a Kiskacsát, akit egy nagy hegy oldalában tett le az erős fuvallat.

   A Kiskacsa sokáig nem merte kinyitni a szemét, megmozgatta minden végtagját, de semmije sem tört el. Csak akkor nézett fel, mikor meghallotta barátai kiáltozásait.

   - Jól vagy, Kiskacsa? – kérdezték egyszerre.

   A Kiskacsa meg sem tudott szólalni, csak a szárnyait mozgatta. A barátai azonban azt hitték, hogy bajba került, s segítséget kér tőlünk.

   Rögtön elindultak a hegy oldalán felfelé, a Kiskacsához. Mikor felértek, ott találták barátjukat, gubbasztott az egyik szikla szélén.

   - Kiskacsa! Gyere, nehogy leess! – kérlelték a többiek.

   - Félek! Nem merek! – válaszolta remegő hangon.

   - Ne félj, itt vagyunk! – nyugtatta meg Szarvas a barátját.

   A Kiskacsa azonban meg sem mozdult. A barátok nem értették, miért nem akar onnan eljönni a Kiskacsa.

   - Gyere már! – kérlelte a Zebra.

   Ekkor a Kiskacsa csendre intette a többieket.

   - Pszt! Vigyázz, fel ne ébredjen! – suttogta.

   - Ki? – kérdezték egyszerre.

   - Hát, ott lent! – mutatott le Kiskacsa.

   Az állatok lenéztek a mélybe, ahol egy nagy dinoszaurusz csontvázát pillantották meg. A csontvázat az évek során befedte a föld és zöld fű nőtt rajta, s olyannak tűnt, mintha egy nagy zöld dinoszaurusz feküdne a kövek között.

   A Nyuszi gondolt egyet, s visszament. Megkereste a dinoszauruszt, majd lassan megközelítette. Ezt látván a Boci még jobban nyugtatta a Kiskacsát:

   - Nézd, a Nyuszinak sem esik bántódása, ez csak egy csontváz.

   A Nyuszi odament a félelmetes dinoszaurusz csontvázához, megkerülte, s mivel nem történt semmi, ráugrott. Majd hátsó lábaira állva, integetni kezdett.

   Mindenki megnyugodott, így sikerült rábeszélni a Kiskacsát, hogy lejöjjön a hegyoldalról.

   Mikor leértek, megkeresték Nyuszit, aki alatt épp ekkor szakadt be a föld. Ugrándozás közben eltört a dinoszaurusz egyik bordája. A Nyuszi azonban rögtön kiugrott, s nagyokat nevetett.

   - Most tényleg megijedtem! – mondta, majd mancsával letörölte a homlokát.

   A többiek is utánozták őt, aztán nagy nevetgélés közben visszatértek a biztonságos prérijükre.

 

 

A magányos maci

 

   Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Maci, aki a Kerek erdő közepén élt a szüleivel.

   A Maci igen magányos volt, mert a mackószülők mindig úton voltak. Ők találták fel a szamóca begyűjtésének leggyorsabb módját, s ezt mindenkivel meg akarták osztani a Kerek erdő minden zegében-zugában.

   Macit rábízták az egyik magányos Medve asszonyságra, de az csak naphosszat aludt, azt képzelte, egész évben tart a téli alvás, a téli álom. Így Maci mindig egyedül játszott. A közelben csak kisebb állatok és madarak élték minden napjaikat.

   Egyszer egy zebra, egy pingvin, egy csirke és egy koala hírét vette a közeli állatkertben, hogy a szomszédos erdőben él egy mackó, aki nagyon unatkozik, nincs barátja. Az egyik nap elhatározták, hogy megszöknek a rácsok mögül, és elmennek a Kerek erdőbe.

   Várták, várták már nagyon, hogy tervük beteljesedjen, ők is igen-igen unták a rácsokat. Hiába voltak barátok, még soha sem találkoztak, a ketrecek és az állatgondozók mindig megakadályozták ezt.

   Egyszer egy nagy vihar támadt, s egész éjjel áramszünet volt. Ekkor, de csak rövid időre megnyíltak a ketrecek ajtajai, azonnal kiszöktek. Kevés idejük volt erre, de nekik sikerült. A többi állatot azonnal visszaterelték a ketreceikbe. A zebra azonnal a kijárathoz vitte őket. Csak a koalával akadt egy kis gond. Minduntalan elaludt. Ekkor a zebra azt javasolta, hogy mindenki üljön fel a hátára, így sokkal gyorsabban haladnak. Úgy is tettek.

   Már majdnem becsukódott a kapu, mikor a zebra vágtázni kezdett. Végre sikerült kijutni a szabadba. Halkan, de mindegyikük hurrát kiáltott.

   - Ki tudja az utat a Kerek erdőig? – kérdezte Zebra.

   - Én! – kiáltott fel Csirke, de szárnyaival azonnal eltakarta csőrét. – Én! – mondta nagyon halkan. – Azelőtt – ekkor a fejével az állatkert felé bök -  mellette éltem egy farmon.

   - Akkor induljunk, mert Koala megint elaludt! – csóválta a fejét Pingvin.

   - Pingvin, - szólt Csirke – ne idegeskedj Koala miatt, ők mindig alszanak. Tudod, hogy az eukaliptusz levelei altatják el őket – mondta Csirke.

   - Akkor miért nem esznek mást? – kérdezte Pingvin.

   - Ti is csak halat esztek – válaszolta Csirke.

   Közben Zebra gyorsan szedte a patáit, hogy még napfelkelte előtt megérkezzenek a Kerek erdőbe.

   Így is lett. Hamar megtalálták Maci házát. Csendben bementek, s mindnyájan Maci   ágyára ültek. Ekkor ébredt fel, megdörzsölte orrát, s alig akart hinni a szemének, mikor megpillantotta a jövevényeket.

   - Kik vagytok? – kérdezte őket.

   - Zebra, Pingvin, Csirke és jómagam Koala. Elszöktünk az állatkertből, hogy a barátaid lehessünk.

   Maci csendben, alig hallhatóan el kezdett pityeregni, majd hirtelen megkérdezte:

   - Mit fogtok enni?

   - Rá se ránts, Maci! Az erdő mellett van a Sebes-patak, mely tele van hallal, Koalának ültetünk egy kisebb bokrost eukaliptuszból, Zebra könnyen talál magának ennivalót, én meg csak dúskálok a sok mag között – mondta a Csirke.

   Ekkor Maci hirtelen talpra szökkent, kivezette őket a ház mögé. Egész nap csak játszottak, pihentek, barangoltak az erdőben.

   Talán még most is élnek, míg meg nem haltak.

 

 

 

 

 

 

 

                                                                                                 

 

 

 

 

A hős kukac

 

 

   Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer öt barát, aki meg akarta szerezni a beszéd varázsgömbjét.

   Ez a varázsgömb arról volt híres, ha egy állat megérinti, akkor tud beszélgetni a többi állattal. Az állatok nagyon örültek, de egyszer egy gonosz kis Mókus ellopta, és egy makk belsejébe rejtette a gömböt. Így csak a Mókus értette meg a többi állatot.

   Ekkor megszűnt a varázslat. Ismét csak mutogattak egymásnak, hogy meg tudják érteni, mit is akar a másik. Nagyon szomorúak lettek.

   Egy nap az Oroszlán, a Tigris, a Koala, a Csiga és a Kukac felkerekedett, hogy megkeresi a varázsgömböt, és visszaadják a beszédet az állatok számára.

   Mentek-mendegéltek, míg el nem érték a nagy Makkost. Hatalmas volt ez az erdő. Azon tanakodtak, miként csalogathatják kelepcébe a gonosz kis Mókust, hogy megtudják, hogy hol rejtette el azt a makkot, amelybe a gömböt tette.

   Azonban a Mókus mindent hallott, mindent megértett, amiről csak beszélt az öt barát. Ezért úgy döntöttek, hogy mutogatnak egymásnak, külön rejtjeleket használnak.

   A Mókus igen-igen dühös lett, s mérgében lerázta a fákról a makkokat. Ezzel is nehezítette a keresésüket.

   Az öt barát nagyon elkeseredett, mert már majdnem térdig jártak, térdig álltak a makkban. Arra döntöttek, hogy egyesével vizsgálják át a terméseket.

   Teltek-múltak a napok, már eltelt harminchárom nap, de még mindig nem találták meg azt a makkot, amely magában rejti a beszédgömböt.

   A gonosz kis Mókus azonban egy óvatlan pillanatban a rengeteg makk közé ejtette a varázslatot tartalmazó makkját.

   Ismét eltelt harminchárom nap, mikor tizenhárom lyukas makkot találtak. Azon tanakodtak, miként lehetne úgy feltörni őket, hogy ne sérüljön meg a gömb.

   Az Oroszlán azt mutatta, hogy finoman, de feltöri a makkokat, de a többiek a szemük elé tették mancsukat, a Csiga meg gyorsan behúzódott a házába.

   „Nem jó ötlet.” – mutogatták a többiek.

   A Tigris fogott egy makkot, s azt mutatta, hogy gyengéden kettéharapja azokat.

   „Nem jó ötlet!” – mutogatták ismét a többiek.

   A Koala eközben elaludt, tehát nem áll elő semmilyen ötlettel sem. A Csiga azonban olyan gyenge volt, hogy csak gurítani tudta a makkokat.

   Az öt barát igen elszomorodott. Azt hitték, sose kapják vissza a beszédet.

   Ekkor a Kukac azt mutogatta el, hogy ő bebújik a lyukon és kitolja a gömböt, már hogyha megtalálta.

   Az állatok sorba rakták a makkokat, s a Kukac egymás után ki- és bebújt. Már tizenkettő makkot járt meg a Kukac, és igen-igen elfáradt. Alig maradt ereje, de a többi barát csak biztatta.

   „Még ezt az utolsót vizsgáld meg!” – kérlelték őt.

   A Kukac minden erejét összeszedte, nagy nehezen bejutott a makkba. A négy barát meg csak várt, és várt. Sok idő telt el, mikor a makk megmozdult, aztán semmi sem történt. Már azt hitték, hogy Kukacnak baja történt, de ekkor ismét megmozdult. A Csiga házával megtámasztotta a makkot.

   Egy kis idő múlva hatalmas kiáltást hallottak bentről, és a varázsgömb kirepült, épp a Koala ölébe, aki nyugodtan szunyókált tovább.

   Így kapták vissza a beszéd varázsgömbjét az állatok.

   Minden évben megünneplik a kis Kukac hősies tettét.

                                        „Anikónak”

 

 

                                              Az erdő megmentője

 

 

 

   Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű erdő messze-messze a várostól. Távol a nyüzsgés-forgástól.

   Itt éldegélt hat jó barát: az oroszlán, a cica, a boci, a tyúk, a zebra és a kiskutya. Igen jó barátok voltak, mindenben megegyeztek. Reggelenként együtt futkároztak, majd nagyokat ugrándoztak. Azután elmentek reggelizni. Délelőttönként sokat dolgoztak, délben a nagy tölgyfánál ebédeltek, délutánonként pedig annak árnyékában pihentek. Csak a tyúk nem akart, ő mindig a kedvenc szemétdombján kapirgált, s nagyokat kotkodácsolt.

   Egyszer az oroszlánnak elege lett, hogy a tyúk mindig délben megtöri a csendet. Lett is nagy hangzavar, az oroszlán ordított, a tyúk egyre jobban kotkodácsolt. S addig tartott, míg el nem fáradtak. A csendes erdő megváltozott. 

   Ekkor a cica, a zebra, a kiskutya és a boci összedugták a fejüket, és azon tanakodtak, hogy lehetne őket kibékíteni, hogy mindenki jól járjon. Azonban a boci és a zebra azt találta ki, hogy száműzik a tyúkot, míg elül a vihar. A cica és a kiskutya nem értett velük egyet. Védelmükbe vették a tyúkot.

   - Olyan kicsi a Tyúkocska! – kiáltott fel egyszerre a cica és a kiskutya.

   - Azonban az oroszlán a király! – válaszolta Zebi, a zebra.

   - De nem megegyeztünk abban, hogy senki sem lesz nagyobb a másiknál?! – csodálkozott el a kiskutya.

   S a négy jó barát így veszekedett-vitázott. Már három nap is eltelt, mikor a zebra és a boci meghozta a döntést.

   - Száműzzük a tyúkot, míg le nem szokik a kotkodácsolásról.

   - Nem értek veletek egyet, ez olyan, mintha mi sem ugathatnánk, vagy a macskák nem nyávoghatnának! – vette mégis védelmébe a tyúkot a kiskutya.

   - Ám változnak az idők – szólt közbe az oroszlán. – Meggondoltam magam, szeretném visszavenni a királyságomat ebben az erdőben.

   - Csak nem király akarsz lenni?! – kiáltott fel a cica.

   - Joga van hozzá, hisz ő a legerősebb állat az állatok között!

   Ekkor hirtelen megszólalt a tyúk:

   - Semmi gond, barátaim! Inkább magamtól elmegyek, csak ne veszekedjetek! Csak azt engedjétek meg, hogy még egy éjszakát itt tölthessek veletek.

   Az estét csendben, egykedvűen töltötték a barátok. Nagyon nagy csend ült az erdőre. Mikor már mindenki elaludt, a tyúk elindult, hogy búcsút vegyen kedvenc helyeitől. Utoljára felszállt kedvenc szemétdombjára, kapirgált, mikor neszekre lett figyelmes. Farkasok és rókák lopakodtak alvó barátaihoz. Ekkor a tyúk irgalmatlan hangos kotkodácsolásba kezdett. A boci, a zebra, az oroszlán és a cica egyszerre talpra szökkent, s elkergették a farkasokat és a rókákat.

   Majd mind az öten odamentek a szemétdombhoz, körbeállták azt, s hálás szemel tekintettek megmentőjükre. Az oroszlán szólalt meg először:

   - Bocsáss meg nekem, Tyúkocska! Pont az mentette meg az életünket, amiért mi, azaz én száműzni akartalak. Maradj velünk, maradj velem!

   Azóta is együtt élnek a távoli erdőben, míg meg nem halnak.

 

 

 

   Egyszer volt, hol ne volt, volt egyszer egy nagy hangjegyfüzet, melynek tíz lakója volt: Dalma, Reni, Mimi, Fanni, Sziszi, Lilla, Timi és Diana. Hangjegyek voltak, akik Violin nénivel éltek nagyon sokáig békességben és nyugalomban.

   Minden napjuk azzal telt, hogy reggeltől estéig gyakoroltak. Violin néni vezényelte, azaz irányította őket. Sok-sok türelem kellett hozzájuk az utóbbi időben, hisz a nyolc hangjegy állandóan összeveszett. Violin néni nagyon bánatos lett, mert a közelgő fellépésük kerül már-már veszélybe.

   A mai nap reggelén Dalma igen bánatosan felt fel. Ült az ágyán, fennhangon szipogott.

   - Csak nem megfáztál, Dalma? – kérdezte Fanni meglepetten.

   S Dalma csak szipogott, szipogott és szipogott tovább. Nem akart válaszolni.

   - Hagyd már abba, Fanni! Tudod, hogy semmi baja, de már nagyon szeretne más hangot énekelni.

   - Hogyhogy? – csodálkozott el Sziszi és Lilla.

   - Csak azt nem tudja, milyen hosszú ideig tart, míg egy másik hangra át tud állni. S addig mi mit csináljunk? – háborodott fel Diana, a felső dó.

   - Könnyű neked, mindig te vagy a legelismertebb, a legcsodálatosabb a hmmmmmmm…! – szólt Dalma az alsó dó.

   - Nem tehetek róla – mondta Diana. – Sokkal kevesebb az alsó dó szerepe. Tudod, szerencsésnek áll a világ! – legyintett flegmán Diana, s ott hagyta a többieket.

   - Azért azt be kell vallani, hogy Diana az udóbbi időben igen-igen fenn hordja az orrát.

   Dalma felállt, s kiment a szobából.

   Az első gyakorló foglalkozás pontosan kilenckor kezdődött. Minden hangjegy elfoglalta a helyét, azaz két hangjegy nem jelent meg. Violin néni nagyon mérges lett. 

   - Már megint hiányzik valaki! Pedig tudjátok, mennyire fontos időben meginni a mézes-tojásos italunkat. Hol van Diana és Dalma?

   - Reggel ismét összevesztek – szólt Fanni.

   - Milyen makacs ez a két hangjegy! – kiáltott fel Violin néni. Megígértem nekik, hogy a következő évadon kicseréljük a hangjegyeket – fejezte be mondanivalóját Violin néni.

   Ekkor megjelent az ajtóban Diana.

   - Hangjegyek Isten hozott! Hol s merre jártál? – kérdezte Violin néni.

   Diana felrántotta a vállát, válaszra sem méltatta Violin nénit. A termen kisebb nemtetszés vonult végig. Ekkor Diana megszólalt:

   - Akkor sem fogom átadni a felső dót Dalmának! – kiáltott fel hirtelen Diana.

   - Ezt nem te mondod meg! – válaszolt határozottan Violin néni.

   - Bárkinek átadom, de neki nem! S ezt Violin néni sem tilthatja meg! – sikítozott Diana.

   - Azt elfelejtetted, hogy a hangjegyszerepek kiadás mindig is az én feladatom volt, s az is marad!

   Ekkor megnyikordult az ajtó, lehajtott fejjel belépett a terembe Dalma.

   - Elnézést kérek, de meggondoltam magam. Várok – suttogta az alsó dó.

   - Örülök – mondta Violin néni. – Amúgy az óra végén szeretnék bejelenteni egy fontos dolgot.

   S ezzel elkezdődött a gyakorlás. A hangjegyek gyönyörűen szólaltatták meg hangjaikat, Violin néni nem is győzött csodálkozni bennük.

   Az óra végén egyre izgatottabbak lettek a hangjegyek.

   - Violin néni, mi az a nagyon fontos dolog? – kérdezték szinte egyszerre a hangjegyek.

   - Nos, tehát, jól van, nem húzom tovább. Bejelentem, hogy kiegészül a mi kis csapatunk hat fél hangjeggyel. S így sokkal árnyaltabban tudjuk előadni dalainkat az embereknek.

   A hangjegyek mindnyájan örültek, csak a felső dó, Diana ugrott fel, és rohant ki a teremből.

   - Nem akarok több hangjegytársat! Nem kellenek az idegenen! Pont elég megküzdenem Dalmával!

   S ekkor látták utoljára a felső dót. Úgy eltűnt, hogy soha többé nem került elő. Azóta az alsó dó vette át Diana szerepét, s csak így tudják előadni dalaikat

A hiúz esete a Tigrissel, a Pumával és az Oroszlánnal

 

 

Volt egyszer egy nagyerdő,

Benne lakott Tigris Ernő,

Vele lakott Oroszlán Tamás,

Meg a puma, senki más.

Így éltek ők itt hármasban,

Csendben és harmóniában.

Egyszer aztán híre jött,

Egy hiúz az erdőbe szökött.

Lett is itt nagy riadalom,

S az öreg házban sokadalom.

Mind a hárman remegtek,

Mit is mondjak, jöttek-mentek.

Elrejtettek néhány csapdát,

Hogy a hiúzt elriasszák.

Teltek-múltak a napok,

De a hiúz nem mutatkozott.

Aztán az egyik napon

Az avar csendesen hortyogott.

Fogtak gyorsan egy nagy villát,

A leveleket megpiszkálták.

A sok levél megmozdult,

Földbe gyökerezett a lábuk.

Ringatózott, izgett-mozgott,

Ami még ott az előbb hortyogott.

Előkerült a négy lába,

Nyújtózott is nem sokára.

Álmosan reájuk nézett,

Nem értette ám őket.

Miért fogják rá a nagy villát,

Nem csinált ő nagy galibát.

Csak elfáradt a gyaloglásban,

Indult is volna tovább holnap.

Nem tudta, hogy mi tévő is legyen,

Csak ült ott az avarban csendesen.

A három barát körbe járta,

Jól megnézte, megvizsgálta.

Ekkor szólt Tigris Ernő:

- Nem is olyan veszedelmes ő!

- Nem úgy van az, kis barátom!

Honnan veszed? Nem tudhatom.

- Csak nézd meg jól! – mondta Tamás.

- Jó barát ez, nem is más!

- Ki is vagy? – kérdezte Puma Huba.

- Csak egy hiúz valahonnan.

- Honnan jössz, s merre tartasz?

- kérdezte még mindig Puma Huba.

- Messziről, de messzire – mondta.

A három barát összenézett,

Egy pár lépést hátra lépett.

Nem volt idő tanácskozni,

Mert még sokat kellett dolgozni.

Ekkor megszólalt Tigris Ernő,

Közülük ő volt az első:

- Itt maradhatsz, ha akarod,

De a szemem rajtad tartom.

Bólogatott a többi kettő,

Így folytatta Tigris Ernő:

- Van még egy szobánk,

S ha nyugton maradsz,

S velünk dolgozol sokat,

Lesz mi nálunk vigadalom,

Remek lesz a hangulat nagyon.

S a hiúz erre mit is mondott,

Szeme egyből könnybe lábadt,

Nem akarta azt elhinni,

Hogy lettek neki barátai.

Így éltek ők már négyesben,

Nagyerdőben, békességben.

Senki nem zavarta őket,

Így lett vége a mesének.

A Szeretet himnusza

Szent Pál Korintusiaknak írt 1. levele 13.

Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén,
Ha szeretet nincs bennem,
Csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom.
Legyen bár prófétáló tehetségem,
Ismerjem bár az összes titkokat és minden tudományt,
Legyen akkora hitem, hogy hegyeket mozgassak,
Ha szeretet nincs bennem,
Mit sem érek.
Osszam el bár egész vagyonomat a szegényeknek,
S vessem oda testemet, hogy elégessenek,
Ha szeretet nincs bennem,
Mit sem használ nekem.
A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
A szeretet nem féltékeny,
Nem kérkedik, nem gőgösködik,
Nem tapintatlan, nem keresi a magáét,
Haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója,
Nem örül a gonoszságnak,
De együtt örül az igazsággal.
Mindent eltűr, mindent elhisz,
Mindent remél, mindent elvisel.
A szeretet soha el nem múlik.
A prófétálás megszűnik,
A nyelvek elhallgatnak,
A tudomány elenyészik.
Tudásunk csak töredékes,
Töredékes prófétálásunk is.
Mikor azonban eljön a beteljesedés,
Véget ér az, ami töredékes.
Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek,
Úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek.
De amikor felnőttem, elhagytam a gyermek szokásait.
Ma még csak tükörben, homályosan látok,
Akkor majd színről színre.
Most csak töredékes a tudásom,
Akkor majd úgy ismerek,
Ahogy én is ismert vagyok.
Most megmarad a hit, remény, szeretet,
Ez a három,
De köztük legnagyobb a szeretet.
Törekedjetek a szeretetre!
 

A Szentháromság titka

 

Szent Ágoston egyszer a tengerparton sétált és a Szentháromság titkáról elmélkedett. Egyszer csak megállt előtte egy kisfiú és kérdezte,

-Te mit csinálsz, mert én azt látom, hogy hol bólogatsz, hol rázod a fejed, hol felvonod válad mintha valamit nem értenél.

-A Szentháromság titkáról elmélkedem- felelte Ágoston.

-Szentháromságról titkáról,…- ismételte a kisfiú és hümmögve továbbment.

A kisfiú ásott egy nagy gödröt a homokba, de közben a szeme sarkából figyelte Ágostont. A kisfiú egyszer csak a vödröcskéjével elkezdte hordania gödörbe a vizet. Ágoston egy darabig nézte mit csinál, majd megkérdezte tőle:

-Mondd csak, kisfiam, mit csinálsz?

-Átöntöm a tengervizét a gödörbe- válaszolta kedvesen kisfiú.

A szent elmosolyodott.

-De hisz ez lehetetlen, kis barátom. A tenger végtelenül hatalmas, a gödör meg a homokban egészen kicsi. Hogy férne bele a rettentő óceán vize ebbe a piciny gödörbe?

A kisfiú ránézett Ágostonra és bölcsen így szólt:

-Isten nagyságához képest az ember értelme is olyan, mint ez a kis gödör. Hogy férne a mi kis agyunkba az ő végtelen nagy titka? Hamarabb áthordom én a tenger vizét ebbe a gödörbe, mint te megfejted a Szentháromság titkát.

A szent elszégyelte magát, a kisfiú bölcsebb mint ő, s tovább ment.

 

<!-- @page { margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm } -->

Bruno Ferrero :A színes pingvin

 

 

Amikor kibújt a tojásból, mindenki nagy örömmel fogadta. A Kék Sziget pingvin-közösségének összes lakója, Priszcilla és Dagobert köré gyűlt. Ők voltak a szülei, szemük ragyogott és a büszkeségtől alig fértek el frakkjukban. Fülöp igazán szép újszülött pingvin volt. Kinyitotta csőrét, és hangosan felsírt. Az összes jelenlévő pingvin tapsolt.

• Ez nagyon jó jel! – mondta Erős csőr, a nagybácsi. – Türelmetlenül várja, hogy elindulhasson az életbe.

Fülöp tényleg életerős volt, és hatalmas energiával küzdötte le a nehézségeket. Amint kissé megerősödtek lábacskái, eltávolodott szülei aggódó tekintetétől, hogy a közösség legrakoncátlanabb pingvinjei közé álljon. Mindannyian idősebbek voltak nála, de bátorságban és vakmerőségben senki nem előzte meg.

Fülöp volt az első pingvin, aki le mert csúszni a jéghegy tetejéről a tengerbe, bár két hétig nem tudott leülni, mert a csúszáskor lehorzsolta farka alatt a bőrét.

Mindig Fülöp volt az a bátorpingvin is, aki Nagybajusz, a hatalmas és félelmetes rozmár reggelijét elcsente.

A „borza pingvineknek” bandájában – akiket azért hívtak így, mert soha nem engedték anyjuknak, hogy megfésülje a fejükön lévő tollakat – Fülöp lett a vezér.

• Kis Fülöpkém, miért vagy mindig olyan izgága? – kérdezte a mamája, aki egy kicsit aggódott, amiért fiacskája ilyen féktelen volt.

Dagobert, barátaival együtt szintén nagyon aggódott:

• Ráférne erre a kölyökre egy alapos szidás!

Így esténként Dagobert, Priszcilla és Fülöp, akaratlanul is eljátszották a „Nürnbergi per” pingvines változatát.

• Mindennek te vagy az oka!

• Nem, a te hibád!

• Fülöp bűne!

A mama sírt, a papa csapkodta az ajtót, Fülöp ordított:

• Nem bírom tovább!

 

Az élet színei

 

Egy nap Fülöp, egy szikla tetején heverészett a tengerparton és unatkozva figyelte a közösség pingvinjeinek nyüzsgését. Mindannyian boldognak tűntek, az ő szívében viszont keserűség volt.

• Milyen unalmas! Csupa fehér, szürke és fekete ez a vidék! Itt senki nem teheti azt, amit szeretne…Kell lennie egy színesebb országnak is. Talán én is lehetnék színes…Nem bírom tovább ebben a fehér pulóverben és ebben a nevetséges frakkban!

Hirtelen, mint amilyen ő maga is volt, elengedte magát és lecsúszott a szikláról, belevetette magát a hullámzó tengerbe és elúszott a Kék Szigetről. Kiúszott a szárazföldre. Pedig tanácsolták neki, hogy kerülje a szárazföldet. A bölcs pingvinek mindig a védelmet adó sziklák közelében maradtak, ott ahol a heves hullámok megtörnek, távol a nyílt tengertől, ahol fókák, cetek, és más ragadozók is vadásznak a ki állatokra.

-Most már szabad vagyok és azt teszem, amit akarok! – mondta magánba Fülöp.

Nagy nehezen felkapaszkodott ás útnak indult a parton. Hirtelen erős szárnysuhogást halott a vállainál, megijedt. Egy fiatal kormorán meg akarta ütni. De Fülöp nagytermetű volt, erős és éles csőrű. Harcoltak egy kicsit, és mindketten hullatták tollukat. Fülöp kiadta magából az összes felgyülemlett haragot. A kormorán megsérült a torkán, vérezni kezdett és megijedt. Feladta a küzdelmet, panaszosan és szitkozódva elrepült.

• Ah! – sóhajtott Fülöp büszkén kifújta magát. A kormorán néhány vércseppje fehértollaira hullott. A pingvin a piros foltot nézte és így szólt:

• - Jól van! Kezdek színesedni.

Ingadozott egy kicsit, aztán elszántabban mint valaha folytatta a felderítést. Fülöp elindult a sziklák között.

• Hé, barátom! – A háta mögött hallatszó hangra ösztönösen megfordult. Kész volt, hogy újra harcba szálljon, de egy fiatal és ártalmatlannak tűnő sirállyal találta magát szembe

• – Láttam, hogy helyben hagytad a kormoránt. – mondta a sirály.

• – Kemény fickó vagy!

• Persze – felelte.

• Meghívlak ebédre – csábította rafináltan a sirály.

• Mit akarsz ezzel mondani?

• Menjünk, raboljuk el a tengeri fecskék fészkéből a tojásokat! Na mit szólsz hozzá? Ketten vagyunk, nem tehetnek ellenünk semmit.

Bőségesen megebédeltek a tojásokból. A szegény tengeri fecskék hiába próbálták megvédeni a fészket. A két betyár össze-vissza csapkodott a csőrével és a szárnyával. Végül Fülöp lenézett a mellére: csupa sárga és narancsszínű lett a tojássárgájától.

• Újabb színek! – gondolta magában. – Ez az igazi élet!

Háta mögött csak a reménytelen tengeri fecskék csipogása hallatszott, akik fészküket és az összetört tojásokat siratták.

 

A nagy ugrás

 

Egy kék színű jégbarlangban telepedett le, ott készített magának odút. Egy kisebb csoport sirály és egy félszemű fóka kinevezte őt bandavezérnek. A társaság portyázásaitól nemsokára mindenki rettegett. Fülöpöt egyszerűen csak úgy hívták a „színes pingvin”. Elegáns fekete- fehér tollazata végül teljesen eltűnt a véghezvitt „hőstettek” nyomai alatt. A vér piros színén és a rablott tojás sárgáján kívül, voltak zöld foltok, sőt ezüst színű szőrcsomók is a bundáján, amelyek a kóbor Huskyval folytatott drámai küzdelemből maradtak. De mit számít, hogy ő lett az első színes pingvin, ha régi barátai és a szülei nem csodálhatják?

A Kék Sziget emléke gyötörni kezdte. Ha nem is akarta elismerni, mégis érzett valamiféle nosztalgiát a vidám pingvinközösség iránt.

• Ez a színesebb élet nem egészen olyan, mint ahogyan elképzeltem – mondogatta magában egyre gyakrabban. Az örökös harc, a támadás, a menekülés, egyszóval a betyárkodás már nem tetszett neki annyira.

Egy reggel újra nekivágott a tengernek és hazatért.

Elsőként a Kék Sziget legfiatalabb lakóival találkozott, akik a vízben egy jéglabdával játszottak. Amint meglátták kiáltozni kezdtek és jajgatva menekültek:

• Egy szörny, egy szörny!

Az idősebbek elé mentek, de nem azért, hogy megdicsérjék. Mindannyian undorral néztek rá.

• De hát miért? Ostobák, én vagyok az, hát nem ismertek meg? – morgott Fülöp.

• Fülöp, fiacskám, tudtam, hogy visszajössz. – Édesanyja természetesen felismert őt, de nem merte megölelni, - hogy nézel ki?

• Isten hozott, Fülöp – mondta az apa, de nem ért hozzá. A komaasszonyok valamennyien rosszallóan mondogatták:

• Micsoda szégyen! Szerencsétlen szülők…

Életében először Fülöpnek sírhatnékja támadt. Hirtelen megértette, hogy színei továbbra is távol tartják szüleitől; idegenné tették saját közösségében, a Kék Szigeten. Ekkor rádöbbent, hogy ő valójában csak itt lehet boldog. De hogyan térhet vissza?

• Papa – kérte-, szeretném eltüntetni ezeket a színeket és mindent újra kezdeni, ha lehetséges.

Dagobert tétovázott, majd Fülöp szemébe nézett és így szólt:

• Csak egy mód van rá: alá kell merülnöd a Nagy Vízesésben. Ott lenn olyan erős a víz sodrása, hogy minden színt lemos. De rettenetesen kockázatos. Össze kell szedned a bátorságod. Képesnek érzed magad arra, hogy ezt megtedd?

• Igen, papa.

Hangja egy pillanatra elakadt. Néhány perc alatt már mindannyian ott voltak a nagy vízesésnél, kicsik és nagyok egyaránt. Nem sikerült visszatartaniuk az őszinte felhördülést, amikor a magasban, ahol a folyó hatalmas robajjal a tengerbe ömlik, megjelent Fülöp. Olyan kicsinek tűnt. Megállt egy pillanatra, koncentrált, majd ugrott. Hatalmas ugrás volt, mintha hirtelen szárnyai nőttek volna. A vízesés megragadta őt, mintha csak egy kis fadarab lenne és hirtelen belesodorta a hullámzó tenger habjaiba. A pingvin eltűnt az örvényben. Mindenki visszafojtotta lélegzetét.

Aztán egyszer csak felbukkant Fülöp. A sodrás a magasba emelte és mindenki láthatta, hogy tollai ismét hófehérek lettek, a különböző színek eltűtek róla.

Ekkor diadalmas éljenzésbe törtek ki, elnyomva a vízesés robaját.