P.L. LADISLAUS

CARMEN

© 2009, P.L. Ladislaus

– Szia Jim! – mondta kedvesen mosolyogva Carmen és maga alá húzta a rozsdás vasszéket, melynek lábai nyikorogtak a fémpadlón. A nő keresztbe tette lábait, könyökét térdére, állát pedig tenyerébe támasztotta. Kék farmernadrágot, szürke sportcipőt és fehér felsőt viselt. Szőke, állig érő haja kissé csapzottan, kócosan igyekezett takarni enyhén szeplős arcát, melyből csak úgy világítottak égszínkék szemei.

A falak, a padló és a plafon fémlemezekből készült, melyeken óriási rozsdafoltok díszelegtek. A mennyezetről neonlámpák lógtak, de csak egy égett ezek közül, ez is néha halványan, villódzva, halk pattogással igyekezett magára hívni a figyelmet. Mindkét cellát vaskos rácsokkal választották el egymástól, de kijáratnak vagy bejáratnak semmi nyoma. Mintha mindkettejüket betették volna ide, kettéosztják a helyet egy ráccsal, és utána rögzítik körbe az egészet ezekkel a mocskos fémfalakkal.

A nő rágózott. Kis lufikat fújt, melyek éles csattanással hasítottak bele a kínos csendbe.

– No Jim, lássuk csak. Hol is vagyunk. Te most ott, én pedig itt. Hahó! Nézz ide! – integetett.

Jim, miután a földön magához tért, pánikszerűen körbenézett. A cella rácsai szétválasztották kettejüket egymástól. Fogalma sem volt, hogyan kerültek be ide.

A férfinak rövidre vágott, fekete haja volt, sötét zakót, fehér inget viselt nyakkendő nélkül és vászonnadrágot. Ő volt az egyik cellában, Carmen a másikban.

– Mi ez az egész? Hol vagyunk? – kérdezte Jim, zöld szemei pánikszerűen keresték a nem létező kiutat.

– Nem azért kerültünk ide be, hogy kijussunk valaha is, ugye tudod, Jim?

– Hát akkor miért? Ne hozd rám a frászt, Carmen! Ez a hely…

– Óóó, hát milyen balga is az ember. Egész életében hibákat követ el. És sosem tanul belőlük. Eközben elfelejti, hogy mások is szenvedhetnek emiatt. Vagy talán nem így van, Jim?

– Mire gondolsz Carmen? Ha arra, amit veled tettem, akkor azt már megbeszéltük. Már vége volt kettőnk közt. Egy szavad sem lehetett.

– Egy szavam sincs, Jim. Egy szavam sincs. Még. Azonban ezen a helyen kénytelen leszel velem beszélgetni. Hiszen mi mást is csinálhatnál?

– Hogy mi mást csinálhatnánk?! Mondjuk jussunk ki innen! Hm?!

– Ne képzeld, hogy ez megtörténik!

Carmen még mindig ugyanolyan pózban ült a vasszéken, de a férfi körbe-körbejárkált a cellájában, kereste a kiutat. Hiába…

– Carmen, mi ez a hely? – kérdezte Jim, egyre nagyobb kétségbeeséssel az arcán.

– Idejében meg fogod tudni – mondta a nő. Hátradőlt és a plafont kezdte el nézni, rágózott tovább.

Jim a rácshoz sétált, kezeit kilógatta és homlokát a rácsnak támasztva a nőre szegezte tekintetét, aki nem nézett vissza, csak a plafont bámulta. A férfi kinyújtotta a kezét egy pillanatra, de még két méter kellett volna, hogy elérje a nőt. A feleségét.

– Carmen, én… – a férfi hangja elakadt és megmarkolta a rácsokat. Lehajtotta fejét és a saját cipőjét kezdte el bámulni, miközben azzal a cella rácsait kezdte el finoman rugdosni.

– Jim, semmi szükség erre. A bűnbánás ideje lejárt. Megvolt a lehetőséged rá – mondta a nő, még mindig a plafont bámulva.

Jim felkapta a fejét és hirtelen fojtogatónak érezte a levegőt. Arca vörös lett a dühtől. Eszébe jutott, amiről a nő beszélt. Tehát tudja…

– Carmen, drágám, kérlek értsd meg, mi miért történt! – Jim dühösebben markolta a rácsot.

– Ne szólíts drágámnak, rendben?! – a nő még mindig a plafont bámulta. – Bármelyik nődet hívhatod így, de engem ne szólíts így még egyszer… kérlek! – a férfira bámult hirtelen, fejét félrehajtotta. Haja arcába hullott, amire kedves mosolyt erőltetett. Lejjebb csúszott a széken, kényelmesen elhelyezkedett, majd lábait újra keresztbe tette, karjait mellei előtt összefonta. És még mindig mosolyogva nézte a férfit, aki már nagyon dühösen markolta a rácsokat. Tehetetlennek érezte magát a nővel szemben. Mert bizony az is volt.

– Na Jim, lássuk csak. Susan, ugye ez volt az egyik? Katherine volt a másik, igaz? – sandított rá Carmen félredöntött fejjel.

– Én… – habogott Jim.

– Susan és Katherine, igaz? – folytatta kissé emeltebb hanggal, dühösebben.

Jim sóhajtott és elengedte a rácsokat.

– Igen, ők voltak – mondta a földre bámulva.

– Értem. Nos, jó volt velük legalább?

Jim elvörösödött. Szégyellte magát, hogy felesége mindenről tud.

– Nézd, Carmen, én…

– Azt kérdeztem, jó volt velük?! – a nő már üvöltött.

– Igen, a francba is, jó volt velük – szabadkozott a férfi.

Carmen hátrahajtotta a fejét és felkacagott.

– Most meg min nevetsz? – kérdezte a férfi összezavarodva.

– Ó, semmin, csak azon nevetek, ahogyan mindjárt viselkedni fogsz – mondta a nő mosolyogva.

– Ezt meg hogy értsem? Mire készülsz? – kérdezte megrémülve.

– Majd meglátod, csak figyelj jól! – kacsintott Carmen, majd felállt a székről.

A cellája sarkába sétált, ahol egy mocskos éjjeliszekrény állt. Rajta kis lámpácska árválkodott, de nem működött. Jim nem értette, hol van. Nem tudta, hogyan került ide. De ki akart jutni. Ajtót továbbra sem látott sehol, csak a két cellát elválasztó rácsot kettejük közt.

Carmen kinyitotta a kis éjjeliszekrény fiókját és kivett belőle valamit. Elrejtette a tenyerében, majd visszasétált a vasszékhez és leült. Lábait keresztbe tette, kezét hátra rejtette. Ebben a pózban jól lehetett látni a félhomály ellenére a gyönyörű melleit. A férfi tekintete megakadt egy kis időre a formás idomokon. Ezt a nő is észrevette, aki tovább kacérkodott a helyzettel. Megnyalta szája szélét, és Jimre mosolygott. A férfi izgalomba jött. Markolászta a rácsot, végignézte, hogyan mozdíthatná el a helyéről. Néhány perc után beletörődően sóhajtott, mert látta, mozdíthatatlan. Eközben Carmen csak ült és mosolygott a férfira. Kezeit még mindig hátra rejtette.

– Add fel, Jim! Úgysem jutsz át ide. És ki sem – mondta fejét rázva Carmen.

– Ha ide be tudtunk kerülni, akkor ki is fogunk kerülni – mondta Jim határozott pillantással.

– Jim, azt hiszem, még mindig nem érted. Már mondtam, nem azért vagyunk itt, hogy valaha is kikerüljünk innen – mondta a nő elszánt pillantással.

– Akkor mi lesz itt velünk? Vagy ez csak egy rossz álom?

– Ó, nem Jim, ez nem álom, ez bizony a véres valóság.

– De mégis, mi ez a hely?

– Az most nem érdekes. Fontosabb az, hogy miért is vagyunk itt – kacsintott Carmen sejtelmesen.

– Na, és miért?

– Tényleg nem tudod, Jim?

– Tényleg nem tudom.

Carmen sóhajtott, fejét lehajtotta, miközben a férfi a rácsokat markolászva szeretett volna feleségéhez közelebb kerülni. Rettenetesen kívánta a nőt, főleg így, hogy melleinek látványa még jobban felizgatta.

Carmen felismerte a helyzetet és kihasználta, csábosan illegette magát a férfi előtt, hogy az még jobban kívánja őt.

– Susan és Katherine miatt vagyunk itt – jelentette ki határozottan a nő.

– Micsoda? Mi közük nekik ehhez? – döbbent meg a férfi.

– Hogy mi közük nekik ehhez? A világon semmi, Jim, a világon semmi. Nekik semmi. Nem úgy, mint neked – felelte a nő.

A férfi megrémült.

– Ezt meg hogy értsem? – kérdezte összezavarodva.

– Lefeküdtél velük? – kérdezte Carmen hirtelen.

– Hogy jön ez ide?

– Igen, vagy nem, Jim, csak bátran, igen, vagy nem?! – szegezte neki a kérdést.

– Hát… nos… igen – felelte a férfi, fejét bűnbánóan lehajtva és a rácsnak hajtva.

– Nos, ezért vagyunk itt. Büntetésként…

Ezután Carmen egy szót sem szólt. Egy percig… Utána fokozatosan eluralkodott rajta a sírás, fejét lehajtotta, végül egész testét rázni kezdte a zokogás. Miközben kezei még mindig hátul voltak, elrejtve benne valamit…

Ekkor Jim rettenetesen megsajnálta feleségét. És rádöbbent arra, mit is tett: büntette őt a megcsalással, pedig a nő semmi rosszat nem tett.

Carmen csak zokogott.

Jim térdre borult felesége előtt. A nő megállás nélkül sírt. A férfi pedig percről percre pokolibban érezte magát. Saját magát okolta a történtekért. Igen, egyedül ő és csakis ő a felelős azért, hogy a felesége így kikészült és összetört.

Jim karjait kinyújtva próbálta elérni feleségét, de… mindhiába. A rácsok nagyon masszívak voltak és a távolság sem csökkent.

A férfi térdre ereszkedett és halk bocsánatkérést suttogott Carmen felé, finoman próbálta megnyugtatni a nőt, miközben ő maga percről percre jobban rádöbbent, hogy mit tett és percről percre jobban roskadt magába.

– Én… – próbálta elkezdeni, de elakadt a hangja. Rádöbbent, hogy rettenetesen szereti a feleségét és szüksége van rá. És ez a gyönyörű asszony most itt zokogott előtte, teljesen összetörve. A férfi átölelte volna, és simogatta volna az arcát, hogy megnyugtassa összetört feleségét. De nem érte el. Két méter, ennyi hiányzott…

Carmen tovább zokogott. Jim pedig tehetetlenül rángatta a rácsot.

– Drá… – próbálta elkezdeni erőtlenül. Szemeibe neki is könnyek szöktek, ahogy látta szeretett asszonyát összetörve zokogni.

– Szeretlek édes! – jelentette ki összeszedve magát.

Carmen néhány pillanat múlva abbahagyta a zokogást és szipogva, könnyes szemmel a férjére nézett.

Jim szíve hevesebben vert, ahogy az asszony ránézett. Tudta, hogy ez a megbocsátás pillanata. Jim akaratlanul elmosolyodott, öröme látszódott arcán.

– Megbocsátok Jim, megbocsátok – mondta szipogva Carmen.

– Édesem, ígérem mindent jóvá teszek – mondta a férfi, örömkönnyekkel teli szemekkel.

– Nem, nincs rá szükség. Megbocsátok, de ezt sajnos már nem lehet jóvátenni – mondta Carmen szipogva.

– Ezt hogy érted, drágám? – kérdezte Jim megijedve, miközben a rácsokat szorította teljes erőből.

– Rögtön meglátod szívem.

Carmen ekkor előretette eddig hátra rejtett kezeit. És kinyitotta tenyerét… amiben egy borotva pihent…

Jim megrémült: – Ne… Mit akarsz azzal?

– Ó, semmit szívem, semmit. Csak azt teszem, amiért idejöttünk. Megbüntetlek, ahogy te is megtetted velem. Én szenvedtem a semmiért, azonban te szenvedni fogsz valamiért.

– Várj, Drágám, mit akarsz tenni?

– Nem akarok tenni semmi olyat, amivel bántanálak, ne félj. Téged nem bántalak.

Jim megkönnyebbült. De csak egy pillanatig…

A következő pillanatban Carmen a saját bal karját könyöktől csuklóig felvágta. Majd megfogta a borotvát a másik kezébe, mely remegett az elvágott idegek miatt, és egy újabb hirtelen mozdulattal a másik karjával is ugyanezt tette: könyöktől csuklóig felvágta. Ömlött a vér mindkét karjából, a borotvát kiejtette a kezéből a mocskos földre.

– Neee! – üvöltötte Jim, tehetetlenül rángatva a rácsokat.

A nő pillanatok alatt elfehéredett. Szomorú pillantással a férfira nézett, aki őrjöngve és zokogva próbált átjutni hozzá… mindhiába…

– Neeem, neeem, miééért? – bömbölte a férfi zokogva, dühtől reszketve.

–Jim… ez a te büntetésed… Végig kell nézned e… ezt… – suttogta Carmen erőtlenül.

A vér hatalmas tócsákban gyűlt össze alatta, felületéről visszatükröződött teste. Jim térdre borulva zokogott, karjait nyújtva Carmen felé, aki csak kezeit lógatva, erőtlenül mosolygott rá. A férfi nem érte el a nőt… sírva üvöltött fel… majd őrülten rángatni, rugdosni kezdte a rácsot… Meg akarta menteni a nőt, de így képtelen volt rá…

– Ne mé… mérgelődj, én is á… átéltem ezt! – mondta Carmen szinte alig érthetően.

– Neeem, nem, nem, nem! – zokogott Jim.

– É… én is elveszítettelek Jim… most veszíts el te is engem, de mindörökre… és nézd testem így… mert te sem jutsz ki innen soha többé.

Carmen a következő percben lecsúszott a székről és elterült a földön a saját vérében. Már nem volt ereje beszélni. Fájdalmas tekintete a férfira szegeződött… másodpercről másodpercre kevesebb életjelt adott… végül teljesen üveges lett kék szeme…

Jim pedig felnevetett… De nem az örömtől…