- Csak egy költő

 

SZECSŐDY PÉTER

 

            2002. okt. 17. Szecsődy Péter rádióriporterrel, egykori kedves tanítványommal fogok lakásomon, magnó előtt beszélgetni, a Honnan hová-sorozatban. Kezdjük azzal, hogy mikor és hol születtél, kik voltak szüleid, nagyszüleid, milyen körülmények között telt gyermekkorod, minő fontosabb emlékeket őrzöl nagyjából általános iskolás korod végéig!

            Mint egykori, részben történelemszakos egyetemi hallgatód, az elején kezdem.

            A családi hagyomány és különféle almanachok szerint a Szecsődy-család 1205 óta viseli ezt a nevet. Csörnök fia, István kapta Szecsődfalvát. Ezek szerint már a honfoglalók között voltak őseim. Ezek a régi emlékek gyermekkoromra nem voltak hatással...

1954 szeptember 5-én születtem, a Baross utcai klinikán. Mindkét fiam ugyanott született, talán valamelyik ugyanazon a szülőágyon, amelyiken én. Az orvosok, akik születésemkor ellenzékiek lehettek, édesanyámat valamiért le kommunista kurvázták, én meg kiálltam mellette, első életjelként lepisáltam az orvost. Édesapám, Szecsődy László Újfehértón született...

            édesanyád neve?

            Grósz Hedvig. Mindketten 1924-ben születtek. Apai nagyszüleim, sőt dédszüleim is újfehértóiak. Róluk kevesebbet tudok, hiszen még nyaralni sem voltam náluk. Anyai dédapám a Gizella-malomban volt gépész, ez a malom 1912-ben leégett, de ő előtte való évben meghalt, negyvenéves korában. Anyai nagymamám, Kovács Irén 99-es, tizenkét évesen maradt félárva. A családi legenda az ő felmenői révén tartja számon a Haydn-rokonságot. Nagyapám apja, Grósz Ferenc erdész volt az Esterházy uradalomban, de az osztrák részen, nem is nagyon tudott magyarul, érdekes, hogy még nagymamám se nagyon, aki pedig Óbudán nőtt fel, Óbuda persze akkor még echte német városka volt. Úgy tanult meg magyarul, hogy 1905-6 körül Móra Ferenc öccse, Móra Márton tanító, iskolaigazgató megrótta: micsoda szégyen, hogy valaki, akit Kovácsnak hívnak, nem tud magyarul!

            Anyai nagyszüleid gazdagok voltak-e, édesanyád örökölt-e tőlük ilyesmit?

            Nem. - A Grósz-családban volt gazdag ember is, nagyapám bátyja volt például az első világháború előtt egész Horvátország MÁV-főfelügyelője. Nagyapám öccse zenész volt, az ő fia, Grósz Pista bácsi a holland operaház első hegedűseként dolgozott később. - Nagyapám, ki tudja, miért, a Tanácsköztársaság idején Korvin (Klein) Ottó egyik embere lett, beállt nyomozónak. Nagyanyám, aki vészesen rövidlátó volt, szinte orrával szántotta a betűket, egyszer elmesélte, hogy nagyapám akkor a Szabadság-hídon (akkor még Ferenc József-hídon) a szolgálati pisztolyával tanította őt sirályokra lövöldözni. Grósz nagyapám különben nyomdász volt, és mivel a kommün alatt besározódott, 1919 után közölték vele, hogy nem dolgozhat ilyen bizalmi szakmában. Elment hát sramlizenésznek. Vendéglőkben, kerthelyiségekben játszott, gombos harmonikán.

            A kommün idején nyomtatott röplapokat, politikai iratokat is?

            Nem, erről nem tudok.

            Milyen volt nagyapádék kedélyvilága?

            Különös. Nagyapám alacsony, 155 cm körüli, teljesen kopasz ember volt. Nagyanyám romantikus lelkű, mániákus könyvolvasó egész életében, nagyapám kevésbé, ment mindig, futott a kenyér után. Mikor megszülettem, anyai nagyszüleim és szüleim összeköltöztek, közös családként éltek egy háromszobás lakásban. Nagyapám, apám is eléggé kakaskodó természetűek voltak, két dudás pedig nehezen fér meg egy csárdában. Nővérem, aki 1946 júliusában született, sokat mesélt ezekről az időkről, rendszeres volt a családi veszekedés. Ezért válhattam otthon rossz evővé, ugyanis többnyire a közös családi étkezések adtak alkalmat a feszültségek levezetésére: vitákra, veszekedésekre, csapkodásokra. Édesapám kedvenc ételére, a hagymás krumplira és a fasírozottra azóta se tudok ránézni. Nagyapám 1964-ben halt meg, szinte búcsúszóként annyit mondott nagyanyámnak: soha nem csaltalak meg. Valószínű, hogy ez fordítva is igaz.

            Két teljesen különböző család került össze. Egy, a maga falujában nagytekintélyű vidéki kisnemes fiatalember és egy, a polgári voltára, egyéniségére büszke idősebb férfi. Mindenen össze tudtak vitatkozni.

Édesapád családjának élete harmonikus volt?

            Nem tudom, de egy epizódot elmesélek. Egy éjszaka kopogtattak nagyapámék ablakán, egy halk női hang suttogta, hogy Lacikám... Apám is, apja is László volt, mindketten egyszerre emelkedtek fel az ágyból, de nagyanyám is, így szótlanul visszafeküdtek. Szerették hát a nőket, és viszont. Nagyapám tüdőtályogban halt meg, amit állítólag kutya- vagy macskaszőr okozott, vagy más szőrzet... Apám is szerette a szépet, nőben is.

            Nyolcéves voltam, amikor apám meghalt. Nagymamám és anyám neveltek, ők pedig nem nagyon beszéltek az újfehértói világról. Apám családjával nem voltak jóban. Más kultúrájú világ volt számukra, ha mégis szóba került, akkor a negatív példát jelentette. Én kisgyerekként egyszer-kétszer jártam Újfehértón, apám vitt le a szolgálati gépkocsival, egy nap alatt oda-vissza megjártuk. A közös ebéd után apám 4-500 Ft-ot adott édesanyjának, aki így szabadkozott: ó, Lacikám, ne fáradj. Apai nagyszüleim a háború után elszegényedtek. Mivel nagyapámnak korábban cséplőgépe volt, kuláknak számíthatták volna. Erre azonban nem került sor, így apám politikai karrierje sem szenvedett csorbát. Lehet, hogy ebben a szerencsében az is közrejátszott, hogy Péter Gábor Újfehértón élte gyerekkorát és számon tarthatta a Szecsődyeket, talán ő tett valamit azért, hogy az öreg Szecsődy nevét kihúzták a kuláklistáról. Nagyapám ügyes falusi ezermesterként élt, kútfúráshoz is értett. Földtulajdona minimális, mivel a korábbi örökség tíz testvér között osztódott el.

            Tudsz-e arról valamit, hogy apai őseid a világ mely tájáról kerültek Újfehértóra?

            Fogalmam sincs. Azt tudom, hogy a nagyapám megejtette a cselédlányukat, nagyanyám tehát cselédlány volt, örmény származású, Ancsán Borbálának hívták, 1982-ben, 87 éves korában, nagyapám korábban, 66-67 körül halt meg. Ancsán Borbálát egyszer édesanyámmal együtt meglátogattuk, ekkor már Nyíregyházán élt, én a művelt, értelmes, rendszeres könyvolvasó nénikét nagyon megszerettem, noha görögkatolikus vallásában kissé bigottnak látszott. Nagyapám római katolikus volt. Apai nagyszüleimről nemigen tudok többet. Apámat iskoláztatták, de vagyont, semmit sem hagytak rá, hiszen nem volt nekik. Apám az érettségi után Pestre jött, beiratkozott a Közgazdasági Egyetemre, innen kezdve önmagát tartotta el, a tanulás mellett dolgozott is. Ezt az egyetemet a háború miatt nem tudta elvégezni.

            Nagyszüleid közül volt-e valaki háborús katona, őrizték-e, adták-e tovább erről emlékeiket?

            Grósz nagyapám részt vett az első világháborúban, ő mesélte, hogy nem akkor volt a legnagyobb veszélyben, amikor lőttek, hanem akkor, amikor Oroszországban egy trojka vitte őket, nagyapám valamiért éppen lehajolt, abban a pillanatban beléjük futott a mögöttük jövő lovasszán, ennek rúdja átment volna a fején, ha előtte le nem hajol.

            Édesapád volt-e katona a második világháborúban?

            Nem. Leventeként Rákosborzasztón két tojásgránáttal kizavarták a frontra, azt se tudta, hogy kell ezeket használni, óvatosan letette mind a kettőt és elmenekült. Anyai nagyszüleimnél húzta meg magát, anyám ekkor már menyasszonya volt, Budapest ötvenkét napi ostromát itt vészelték át, mivel azon a részen laktak, amit legkésőbb szabadítottak fel az oroszok. Nagymamám, aki 73 évesen, 1972 augusztusában halt meg, sokat mesélt nekem, tőle tudom, hogy volt rá eset, amikor németek géppuska-ravaszát madzaggal kötöztek össze, s míg ezek automataként szórták a golyót, a katonák kártyáztak. Aztán kiment a házmester, hogy pillantást vessen a kinti világra, bejött, pár perc múlva holtan dőlt el, mivel szilánk vágta ketté a térde alatt az aortáját.

            Mikor házasodtak meg a szüleid?

            Huszonegy éves korukban, 1945-ben. Nővérem 46-ban született. A Farkasréti temető környékén volt villája a már említett Grósz-rokonnak, nagyapám bátyjának, aki a horvátországi MÁV-ot irányította. Ő belekeveredett a nyilasok világába, s az oroszok bejövetele után úgy érezte, hogy olyan mértékben exponálta magát, amiért meghurcoltatás várna rá. Feleségével együtt felmentek a padlásra és felakasztották magukat. Ebben az időben, a megszálló katonák erőszakoskodása miatt nagyanyám húga, Kovács Manci, festőművész férjével együtt szintén öngyilkos lett. Később nagyszüleim a villa egy részébe költöztek. Apámék egy ideig másutt laktak, majd az én születésem idején nagyszüleim és apámék ismét összeköltöztek. Apám 46-47 körül belépett a kommunista pártba, aztán elvégezte a pártfőiskolát. Budapest későbbi forradalmár rendőrkapitánya, Kopácsi, jó barátja volt. Amikor szüleim és nagyszüleim összeköltöztek, a születésem után nem sokkal, már miniszterhelyettesnek megfelelő első államtitkári beosztásban, magas rangú pártfunkcionáriusként került össze nagyapámék teljesen másik világával. Apám Kádár idején az MSZMP Tanulmányi és Művelődési Osztályának a kulturális helyettese lett.

            Sose volt vallásos?

            Nem. Írt két filozófiai tárgyú könyvet is, ezek megjelentek. Iskolázottsága különben a Közgázon végzett 1-2 szemesztert és a pártiskolát jelenti, de erős anglománsága miatt saját erőből jól megtanult angolul. Oroszul jól tudott, hiszen két évig szovjet aspirantúrában részesült.

            Gondolom, igen jól éltetek ebben az időszakban...

            Nem nélkülöztünk, de a Pannónia utcai háromszobás lakásban lakott a család három nemzedéke, anyám néha emlegette is, hogy hasonló beosztásúak már régen a Rózsadombon élnek... Kivételesen gazdag életmódot én gyerekként sem érzékeltem. Emlékszem, többször könyörögtem apámnak, vegyen nekem egy 4.80-ba kerülő öltöztetős műanyag játék katonát, még sírtam is ezért, amikor a háztömbben található trafikban megláttam. Apám azt mondta, hogy egyrészt azért nem veszi meg, mert nem engedhetjük meg magunknak, másrészt meg azért, mert volt idő, amikor ez egész napi napszámának felelt meg. Apám halála után megkaptam ezt a játékot, de örömet már nem adott, szét is szaggattam. Nem nélkülöztünk, de nem is dúskáltunk. Ha jól emlékszem, anyukám ekkoriban a Közgazdasági Kiadónál dolgozott. Szüleim gyakran jártak különféle rendezvényekre, sokszor voltam hát otthon magamban, vagy éppen nyolc évvel idősebb nővéremmel. Jutka tanított meg négyéves koromban olvasni. Mivel ő sokat olvasott, addig piszkáltam, míg engem is meg nem tanított. Hamarosan megtanultam nyomtatott betűkkel írni is, sose feledem, hogy mennyit szenvedtem a g-betűvel. Apám aztán gyakran büszkélkedett velem, megtanultam például az egész Háry-szvitet, el is énekeltem. Ötéves korom körül elolvastam A walesi bárdokat, meg is jegyeztem, sokszor el kellett mondanom ismerősök előtt. Apám a Háry-szvitet velem még magnóra is fölvette.

            Gyerekekként tehát többnyire magatok voltatok otthon. Anyukáddal, apukáddal mégis hogyan kerültél bensőségesebb kapcsolatba?

            Nagyon fontosak voltak a vasárnap-reggelek. Engem valami odahúzott apámhoz, aki ilyenkor még rendszeresen aludt. Estéit hiába töltötte házon kívül, fogadásokon, bemutatókon stb., reggel nyolckor már munkahelyén volt, ebben példát is kellett mutatnia. Vasárnaponként én már jó korán odabújtam hozzá, amikor pedig felébredt, becézgetett, meséket mondott.

            Közte és édesanyád között voltak-e gyakori veszekedések?

            Elő-előfordultak, talán nők miatt is. Egyszer az Operaház egy nosztalgia-ünnepségén egy volt balerinával akartam riportot készíteni, odaléptem, bemutatkoztam. Tágranyílt, csillogó szemmel fordult felém a balerina: az a Szecsődy? Tudtam, hogy ilyenkor mindenki Szecsődi Irénre gondol, akivel nem vagyunk semmiféle rokonságban, nem, nem, válaszoltam hát. Nyomban visszakérdezett: nem rokona Szecsődy Lacinak? Dehogynem, a fia vagyok - vágtam rá. Látni kellett volna a valaha szép nő rajongó tekintetét. Szinte suttogva csak ennyit mondott: hát az a Laci...

            Felnőttként visszatekintve a szüleid funkciójára, mennyire érvényesült náluk a kontraszelekció? Sokan jutottak előre annak segítségével abban a korszakban.

            Az biztos, hogy apám nagyon tehetséges ember volt. Hogy pontosan ezt kellett volna csinálnia? Lehet, hogy éppen az a dolog volt kontraszelektív, amivel akkor foglalkozott. Egyetlen példa a családi legendáriumból arra, hogy mennyire a véletlenen múlt az előrehaladása. Az, hogy ő a pártfőiskolán tanszékvezető lehessen, az kellett, hogy Lukács György Rákosiék szerint eltérjen a vonaltól, ez 51-52-ben lehetett. Őrzök egy levelet, amiben Lukács feljelenti Andics Erzsébetnél apámat és egy kollégáját, igen dehonesztáló dolgokat ír róluk, persze a kor stílusában. Akkor azonban Lukács Györgynek éppen nem volt akkora súlya, hogy a feljelentésének következménye lett volna. A dolog háttere, hogy apámat felkérték, vállalja el a filozófiai tanszék vezetését a Pártfőiskolán, ahonnan Lukácsot leváltották. Mire apám szabódni kezdett, hol van ő tudásban, felkészültségben, műveltségben a legnagyobb marxista filozófustól, Lukács Györgytől, vezesse továbbra is a tanszéket Lukács. Mire azt mondták neki, hogy Lukács György így is, úgy is lebukott. Valaki mindenképpen vezető lesz ott. Mondd Szecsődy elvtárs, te kit javasolnál? Mire feltehetően azt válaszolta: na jó, egye fene! Nos, az viszont hosszabb távon nem működhetett, hogy legalább egy kandidátusi fokozata ne legyen, de azt csak saját magánál szerezhette volna meg, vagy külföldön, Moszkvában. Ki is küldték két év aspirantúrára, körülbelül akkor, amikor születtem. Ezért két éves koromig nem láttam az apámat, mert hazajönni nyáron sem lehetett. Emlékszem arra a pillanatra, amikor hazajött. Beteg voltam, mint akkoriban sokszor. Hozott nekem egy játékot, egy sportolót, ami lóg a szeren, és ha oldalt nyomogattam, átfordult. Akkor azt gondoltam, két év után többet is hozhatott volna. Apám okos ember lehetett, és iszonyú űr bennem, hogy mit szólna most a világhoz, milyennek látná. 78 éves lenne, egyidős édesanyámmal, aki szerencsére kiváló egészségnek örvend, teljesen önellátó. És az, hogy valaki 38 éves korában ilyen értelmetlen és ostoba módon... Emlékszem arra az estére, mielőtt elindult volna, volt nálunk egy buli. Akkor mondta a vendégeknek nevetve, hogy sokkal többen halnak meg vonatszerencsétlenségben, mint repülőn. A küldöttség többi tagja vonattal ment.

Hogyan is történt az a baleset? Annak idején sokat írtak erről az újságok, de ennek már lassan negyven esztendeje.

Igen. Péntek volt, 1962. november 23. Másodikos voltam, elemista, délutános. Nagymamám reggel még mondta is, hogy fel sem ébresztett apám, amikor elment egy vagy két hétre. Ez egy konferencia volt Londonban. Maga a katasztrófa meg úgy esett, hogy köd miatt nem fogadott Orly repülőtere. A gép pilótája, Kapitány István, sikeres vadászrepülő a második világháborúban, mindenképpen le akart szállni, két dologról feledkezett el. Mondom, november vége volt, más ott a klíma, mint nálunk, sokkal nedvesebb. Legalább fél méter sár állt a szántóföldeken.

            Volt valami oka annak, hogy le akart szállni?

            Nem tudom, állítólag a gépnek nem volt baja, ha kényszerleszállás lett volna, akkor fogadták volna valamilyen módon. A másik probléma az volt, hogy a repülő leszállás közben beleakadt egy magasfeszültségű vezetékbe, ami kettétörte. Ez egy TU-104-es szovjet gép volt. Egy utas nem kötötte be magát, kiesett a gépből, de olyan szerencsétlenül, hogy elveszítette az eszméletét és belefulladt a sárba. Élve maradhatott volna, ha nem ájul el. A többiek szénné égtek. Annyira, hogy két nő ült egymás mellett, az egyik egy magyar orvos felesége volt, az orvost részletesen kikérdezték, milyen ékszerei, fogtömései voltak az asszonynak. Jellemző módon a szerencsétlenség után egy hónappal, december 23-án, közvetlenül karácsony előtt volt a temetés, hát az egy békés karácsony lett...

            Mikor tudtad meg?

            Aznap este. Megjöttem az iskolából, vendégek voltak nálunk, nagymamám barátnője és a kisunoka, aki egyidős volt velem. Nem sokkal később megjelent öt ember a Pártközpontból. Csupa potentát. Mindegyiket ismertem, jártak már nálunk. Most nagyon kenetteljesen beszélgettek velem, közben sóhajtoztak.

            Anyukád otthon volt?

            Ő nem, csak a nagyszüleim és a nővérem. A vendégek, mármint a nagymama hamar eltűntek, a nagyszüleim bezárkóztak a szobájukba, velem meg valamelyik holló beszélgetett. Utólag neveztem el őket, merthogy mind feketében voltak. Aztán megjött édesanyám, bementek vele apám szobájába, kisvártatva egy nagy sikoltást hallottam. Jutka, a nővérem ott állt a cserépkályhánál, azt mondta: meghalt Api. És sírni kezdett. Én meg hitetlenkedtem, de aztán kijött az egyik holló, megkérdeztem tőle, ő meg csak bólintott.

És másnap mentél iskolába?

            Igen.

            Akkor már mindenki tudta, az újságban megjelent?

            Igen. A tanítónéni is bejelentette, legyenek kedvesek hozzám

            Változott valamit a tanulmányi munkád, az eredményed ezután?

            Addig jó tanuló voltam, csak rajzból és írásból gyengébb. Azért voltam rossz a készségtárgyakból, mert előbb tanultam meg írni a saját szórakoztatásomra, és az nem olyan volt, mint amilyet az iskolában elvártak. Onnantól kezdve csupa ötös csak egyetemen, főiskolán voltam. Kettes, hármas, négyes, persze történelemből és magyarból szinte mindig jeles, de a többiből rosszabb.

            Tehát nem tanultál. Mivel töltötted az időt?

            Elsősorban olvasással. Meg volt a kutyámat sétáltattam. Sokat voltam egyedül. Álmodoztam, képzelődtem. Akkor még varázsosabb világ volt Budapest, legalábbis egy gyerek számára. A Dunaparton, ahova a kutyát vittem sokszor, óriási zúzottkő-halmok hevertek, bámultam a darut, ami sínen mozgott, 550 volt feszültséggel ment. Csodavilág.

            Voltak barátaid?

            Igen, tíz éves koromban egy fiú, pár éve találkoztam vele, újságárus. Procc szülei azt mondták, nem vagyok elég jó társaság neki, én vagyok a rossz szelleme. Ostoba, se veled, se nélküled kapcsolat volt köztünk. Én imádtam a műanyag katonákat, egyesével vettem, még a fiaim is játszottak velük. Egy forint volt darabja, minden kuporgatott pénzemet csak erre költöttem. Mondjuk, ha vásárlásból megtarthattam az aprót. Összegyűjtöttem szinte egyenként vagy százhúszat. Komoly csatákat játszottam velük a szőnyegen. És emlékszem, a barátomat is meghívtam a katonákkal játszani, neki is megtetszett, kezdte gyűjteni, neki is volt harminc-negyven. És akkor jött a születésnapja, kapott a szüleitől vagy 300 játék katonát. Én ettől teljesen összeomlottam. Nekem sohasem lesz ennyi, de ha mégis, megint kap ötszázat.

Jártál másokhoz? Meghívtak valahova máshova is?

Amikor apám meghalt, legalább egy tucatnyi ember, többnyire félig-meddig ismerősök, megígérte, hogy apám helyett apám lesz. És egyetlenegy volt közöttük, aki valamennyire is megtartotta ezt, 18 éves koromig, a végén legalább karácsonyra küldött féltucat zsebkendőt vagy egy könyvet, nyakkendőt. Aczél György.

Személyes kapcsolat is volt köztetek?

Eleinte elvitt vasárnaponként kirándulni, Állatkertbe, Vidám Parkba, ilyesmi. Ő akkor miniszterhelyettes volt, nagyon jóban voltak apámmal. Akkor ültem először Csajkában. Emlékszel arra az autóra? Apám halála nagy cezúra volt az életemben. Addig el sem tudtam képzelni, hogy színházban máshol is lehet ülni, mint a proszcénium-páholyban, hogy a moziban jegyet is kell venni. Apámnak volt valami könyvecskéje, azt bemutatta a pénztárnál, úgy kapott két jegyet, hogy nem kellett érte fizetnie.

Sokszor mentetek így el?

Volt egy időszak, amikor minden vasárnap délelőtt elmentünk moziba vagy színházba.

Mind a két gyereket vitte magával?

Nem, csak engem. Jutka, a nővérem otthon maradt, mondjuk tanulni. Nem eshetett jól neki, mert amíg meg nem születtem, ő volt a kedvenc. De ennek ellenére nagyon szeretett, szeret most is. Ő Amerikában él, és miután kiment, huszonkét évig nem láttuk egymást. 70-ben disszidált, és én 93-ban mentem ki először Amerikába. Azóta kétszer volt itthon de az a szeretet, ami felbuggyan az emberben, mint a könny, az mindig bennem van. Az ember huszonhárom év alatt nagyon sokat változik, de a szeretet marad. 93-ban ott voltam nála, akkor már egyedül nevelte a négy gyerekét, a legkisebb, a fiú, autista, a lányok közül még kettő otthon volt, tulajdonképpen gyerekvigyázónak mentem egy hónapra. Jutka akkor segélyből élt és főiskolára járt, hogy kikeveredjen abból a vegetáló létből, amibe a sorsa kényszerítette. Az ő története is igen hosszú lenne. Volt egy lerobbant kocsija, a lábam között láttam az utat, annyira ki volt rohadva az alja és reménye sem volt Jutkának, hogy újat vegyen, mégis ideadta nekem, hogy ne üljek mindig otthon, mozogjak, nézelődjek Amerikában, ha már annyit utaztam oda. Unalmas volt ott, néhány magyar könyv, hamar elolvastam, a tévé borzalmas volt, Jutka keveset volt otthon, hiszen éppen azért mentem, hogy tehermentesítsem. Nagyon monoton volt ott, de amikor vége lett és kikísért a repülőtérre, azt hittem, megszakad a szívem. Nem Amerikáért, hanem a nővéremért, akit ki tudja, meddig nem látok megint…

Kanyarodjunk akkor vissza a gyerekkorodhoz! Milyen eredménnyel végezted az általános iskolát?

Azt hiszem, nyolcadikra feldolgoztam magam négy egészig.

Nem kivételeztek veled?

Semmiféle kivételezésben nem volt részem. Olyannyira nem, hogy bizonyos tárgyakra nagyon oda kellett figyelnem, nehogy komolyabb baj legyen.

Hogyan voltál akkoriban a lányokkal? Kurkásztad-e akkor már őket, mert azóta is olyan vagy, aki odavan a szépnemért.

Sohasem kurkásztam őket! Hadd mondjam el bizonyságként az első szerelmem történetét! Nagymamám barátnőjének az unokája járt vele egy osztályba, barátnők voltak, úgy ismertem meg. Zsuzsának hívják, remélem jó egészségben van. Úgy emlékszem, a szülei disszidáltak, a nagynénikéi nevelték. A Vígszínház mellett lakott egy kis utcában.

Évszám? Mikor volt mindez?

Mondjuk 1968-ban, tavasztól nyárig. Aranyszőke haja volt, majdnem olyan magas, mint én, különlegesen szép, sudár. És egy gyönyörű vörös kabátja volt, szűkített derekú, amiben úgy nézett ki, mint egy angol gárdista. Megtudtam a telefonszámát, felhívtam, és valamelyik nagynénitől engedélyt kértem, hogy elhívhassam kutyát sétáltatni. Képzeld el, ahogy hetenként többször is illedelmesen ballagunk egymás mellett, csak találkozáskor és búcsúzáskor fogunk kezet, s amíg együtt vagyunk, nagyon fontos dolgokról beszélgetünk. Éjszakánként pedig rosszabbnál rosszabb verseket írtam hozzá. Nagyon-nagyon szerelmes voltam bele.

És ezen kívül nem történt köztetek semmi?

Csak annyi, hogy eltelt vagy 25 év, találkoztunk a Vadasparkban. Én a két fiammal, ő is két-három gyerekével, jött szembe, mondom magamban, ez a Zsuzsa. Köszönök neki, ő is, szervusz Péter. Megálltunk, gyors beszámoló, elvált, egyedül neveli a gyerekeket, mit dolgozik, én mit csinálok. Aztán, mielőtt elbúcsúztunk volna, azt mondtam neki, mert nagyon kikívánkozott belőlem, hogy ugye Zsuzsa, tudod, hogy te voltál az én első szerelmem? Erre ő: mit gondolsz, miért sétálgattam én veled akkor? Ezzel, azt hiszem, mindent megbeszéltünk. Megadta a címét, én is neki a magamét, de nem hívtam fel, ő sem engem. Ez így volt kerek és gyönyörű. Remélem, neki is. Tudod, én mindig nagyon érzelmes módon viszonyultam a nőkhöz. Még akkor is, amikor teljesen egyértelműen “mesalliance” jellegű volt a viszonyunk.

Nyolcadik és első gimnázium közötti nyáron volt az első “testi” élményem. 69 nyarán, Balatonföldváron udvaroltam egy Anna nevű korombeli lánynak, akivel csókolóztunk, és egyszer-kétszer azt is megengedte, hogy levegyem a fürdőruhája felső részét. Egy környékbeli faluban lakott és egy SZOT-üdülőben dolgozott szobalányként.

Ezt a kapcsolatot milyen szempontból tartod “mésalliance”-nak?

Nem volt lelki partner. Magamban felruháztam őt szép lelki tulajdonságokkal, hiszen kamaszlány volt, bármi lehet belőle. Levelezni kezdtünk, lassan kiderült számomra, hogy nem illünk egymáshoz.

És jött a középiskola…

Persze. Gyakorlatilag három helyre jelentkezhettem, én a legjobbat választottam, a Berzsenyi Gimnáziumot. Huszonkilenc lány, hét fiú járt az osztályomban.

Édesapádat számontartották?

Már nem. Apám korábban sem volt reflektorfényben, inkább szürke eminenciásnak számított.

Szecsődi Irénnel molesztáltak-e?

Először mindenki ezt kérdezte, én meg mondtam rendre, hogy semmiféle rokonságban nem vagyunk vele. Nevünkben különben mindig az y-nos alak a hivatalos, de apám az ötvenes években i-sítette a nevét.

Nos, számomra egészen addig, amíg ki nem rúgtak az egyetemről, ez a világ volt a lehető világok legjobbika. Megszakadt a szívem például azokért az emberekért, akik kénytelenek Amerikában tengődni, nem ismerik a szocializmus eszméit. Ez még akkor is bennem volt, amikor a hadseregben szembesültem a dolgokkal. A gimnázium nagy védettséget jelentett.

Nővéred melyik gimnáziumba járt?

A Kölcseybe. Egyetemre már nem jelentkezett, nyomdákban dolgozott egy ideig.

Milyen olvasmányokra emlékszel?

Édesapámnak egészen jó könyvtára volt, kb. 2500 kötet, ő szedte össze innen-onnan, tehát nem örökölte. Engem senki se korlátozott abban, hogy mit olvassak.

Mire emlékszel leginkább?

Boccaccio Dekameronja. Nagyon szerettem a francia írókat, Balzacot például, Maupassant-t. Rajongtam az olyan magyar írókért is, akik háborús témákról írtak, Bóka László Alázatosan jelentem című könyvére máig emlékszem.

Italoztál, cigarettáztál-e?

Ezt már később, gimnazista koromban. Mindennap megnéztünk egy filmet, amerikai cigarettát szívtunk. Nagyszerű filmek mentek akkoriban, a világ minden tájáról. Fellini, De Sica, Antonioni filmjei, sorolhatnám tovább.

Említetted már a Háry-szvitet. Hol ismerkedtél meg vele?

Valószínűleg egy színházi előadáson. Burkusország és Magyarország határán az őrök kicserélik a butykosukat, az egyikben meleg, a másikban meg hideg az itóka… - az emlék ma is eleven. Emlékszem A fából faragott királyfira is. Ekkoriban mindenben a történet, a csattanó érdekelt.

Kerültél-e olyan helyzetbe, akár osztálytársaid körében, hogy valaki igen nehéz helyzetbe került, s te segíteni szerettél volna neki?

Nem. Lehet, hogy volt ilyen, nem emlékszem rá, de ha tudok, segítek, mivel az empátia nagyjából apám halálát követően megerősödött bennem. Rájöttem, hogy minden ember él és gondolkozik, ugyanúgy fáj a másiknak, ha belerúgok, mint ahogy nekem fáj, ha valaki belém rúg. Azt hiszem, hogy sokan nem tudják ezt, vagy nem figyelnek rá. Ráébredtem, hogy egyszerűen nincs jogom ilyesmit eltűrni sem. Odamegyek az utcán elesett csöveshez is, hogy fölsegítsem.

Szereted-e a természetet, a fákat, virágokat, az állatokat?

Igen. 1965 körül vettünk egy telket a Balaton mellett, szeretek ott lenni, akár a füvek látványa miatt is. A virágokat természeti helyükön, aranyesőt, pipacsot, a hatalmas, elhagyott rózsabokrokat, gyönyörködöm a virágzó mandulafákban. Tartottunk kutyát, néha halakat, teknősöket, macskát. Most egy patkányom van, én nagyon szeretem a patkányokat. Lajosnak hívják. Régebben volt egy macskánk, apám sírján találtuk egyszer, hazavittük, én meg nagyon kíváncsi voltam, hogy eszi meg a macska az egeret. Gyermekünk még nem volt, feleségem Debrecenből szerzett egy kis fehér egeret, de mikor megláttam, döntöttem, ezt bizony nem fogja megenni a macska. No, ő kapta a Lajos nevet, amit aztán az említett patkány örökölt. A fehér patkányt már akkor vettük, amikor a gyerekeink cseperedtek. Földváron temettük el, a gyerekek még keresztet is állítottak neki a kertben. Az alkalmi állatokat rendszeresen én gondoztam, ír szetterünket is.

*

2002. okt. 18, péntek, 13³⁰, folytatom a beszélgetést Szecsődy Péterrel. Az életvezető elvekre, e vonatkozási pontokra vagyok igazán kíváncsi. Ami a részleteket illeti, életed csillagóráiról van szó, hogy Stefan Zweig könyvcímét idézzem.

Azt már elmeséltem, hogy a gimnázium afféle üvegbúra volt, ahol azt képzeltük, hogy egy szabad, független országban szabad polgárok vagyunk, a világról különben nagyon keveset tudtam. Amit mégis, azt is úgy magyaráztam, ahogy nekem jólesett. Körülményeim nem mutattak olyan ütközéseket, hogy felül kellett volna vizsgálnom a világról képzelteket. Túl voltunk már az arab-izraeli háborún, amit a hivatalos álláspontok és a szerteágazó emberi vélemények tükrében értékeltem. A lehetséges világok legjobbikának élménye maradt bennem gimnazista koromban végig.

Egyébként a gimnáziumot bukással kezdtem. Matematikából. Azt mondta a tanár, hogy akinek ilyen érzéke van a matekhoz, az vegye magának a fáradságot, és tanulja meg. Így aztán egy nyáron megtanultam az aritmetikát. Innen számítva két dologra ügyeltem: egyik tantárgyból se legyek gyenge - és túl jó se. Színház, rengeteg mozi, egyik osztálytársammal, Wirth Ádámmal regényírási terv, reménytelen szerelmek, kevésbé romantikus, beteljesült szerelmek - elpergett az idő. Nagyon szerettem volna érteni a nőket, de hiába. Kékharisnyás, intellektuális világban éltem, a gimnázium második-harmadik osztályában kialakult kapcsolataimban elsősorban még nem a nemiség érdekelt. Három-négy kaland után harmadikban találtam meg az igazit, a legutóbbi időkig, Gabáig őt nevezhetem életem nagy szerelmének. Két évig jártunk együtt, a vége már a katonaság idejére esett.

Mi vetett véget neki?

A katonaság tizenegy hónapja, amibe belebolondultam. Olyan mértékben lettem hülye, hogy a lány számára elviselhetetlenné váltam. Azokat a gyönyörű ideákat, amikkel kapcsolatunk indult, sorban felrúgtam, olyan játékba kezdtem, aminek törvényszerűen katasztrófa a vége. Elérkeztem az ember tűréshatáráig. A katonaságban szerzett borzalmas embertapasztalatot még nem voltam képes feldolgozni.

Az ideákkal tehát időlegesen szakítottál, a nők irántiakkal is?

Nem. Saját ocsmány viselkedésem a magam belső logikája szerint természetes volt, ahogyan egy paranoiás is igaznak véli, hogy állandóan üldözik, lehallgatják a telefonját stb. 1973. februárjában vettek fel a debreceni egyetemre, 74. szeptemberében kezdtem a tanulmányaimat, közben volt a katonaság. Gimnazista szerelmemmel a végleges szakítás 74. őszén következett be.

Egyetemista korodban ismerkedtél meg a feleségeddel?

Igen. A nagy szerelemmel való szakítás után persze sok nővel lett kapcsolatom…

ezek az udvarlási időszakban is folytatódtak?

Igen.

Egyévi udvarlás után, 1978-ban vetted Mártit feleségül. Tudott ő a futó kapcsolataidról?

Igen. 1997-ben hagytam el. - Néha megemlítette, hogy akkor kellett volna a sarkára állni, amikor az elején látta a dolgaimat.

Annak idején, hogy vélekedett Márti?

Egy ideig figyelemmel kísérte nőügyeimet, de aztán úgy döntött, hogy őt ez nem érdekli. A válás meg úgy történt, hogy egyszerűen elszöktem, elköltöztem otthonról. Idén, 2002 tavaszán ért véget a válóper, amit én kezdeményeztem.

Két gyermeketek, két fiad Mártinál maradt?

Igen.

Visszatérve gimnazista korodra: mik voltak a vezérlő ideák, olvastál-e sokat stb.? Mi formálta bensődet, lelkedet? Kik voltak rád igazán nagy szellemi-lelki hatással, akár tanárok, akár diáktársak, bárki?

Elsősorban az olvasás. Az, ami négyéves korom óta tart szakadatlanul, mondhatom, hogy olvasás-mániás vagyok.

Életmintát kaptál-e művektől?

Címeket akarsz? García Márquez Száz év magánya döbbenetes erővel hatott rám. Megemlítem Móricztól az Erdély-trilógiát, a Rózsa Sándort, Kodolányitól a Csipkebokor-t…

Kérdezek én is. Roger Martin du Gard? Hemingway?

Nem szerettem meg egyikőjüket se.

Ajtmatov?

Mindegyikben, mind a háromban éreztem valami korhoz tapadót.

Mrozek, Szolzsenyicin?

Szolzsenyicin körülbelül olyan megvilágosodást jelentett nekem, mint Márquez.

Milyen szempontból?

Történelmi-ideológiai szempontból.

És a versek, a költők?

Erre nézve sokkal kisebb bennem az affinitás. A formába szorított tömörségről mindig úgy éreztem, hogy a mondanivaló kárára van.

Mégis, maradt valami mélyebb lírai élményed?

József Attilától kívülről tudok vagy száz verset, életművének, sorsának súlyát kezdettől érzem. A tengely az Eszmélet, neked való hízelgés nélkül mondhatom, hiszen már érettségi dolgozatomat is erről a költeményről írtam. József Attila verseit sose magoltam, hanem belém égtek a szavai, mondatai.

1970-es évek. A kortárs magyar költészet, Juhász Ferenc, Nagy László?

Beleolvastam, nem értettem. Se nemes Nagy Ágnest, se Pilinszkyt…

Áprily?

Biztos, hogy olvastam. Jékelyt prózaíróként szerettem.

Világirodalom. Sartre.

Jean-Paul Sartre? A fal megrázó olvasmányaim egyike.

Camus?

Annyira nem szerettem. Túlságosan aprólékos, körülményeskedő…

Ionesco? Dürrenmatt?

Nagyon szerettem, de éreztem, hogy nem igazán komoly irodalom.

Müller?

Nagyon csináltnak, erőltetettnek éreztem, például a Gyújtópont-ot…

tudod, azt keresem, hogy milyen hatások alakíthattak benned életirányító eszméket, ha egyáltalán kialakultak ilyenek a tudat szintjén…

azt mondhatom összefoglalóan, hogy hihetetlen mennyiségben öntöttem én magamba mindenféle irodalmat, Gömöri Endrét, Murányi Kovácsot, Kovait…

Morális konzekvenciákig eljutottál?

Később. A gondolati értékekre persze mindig figyeltem. Ne felejtsd el, hogy apám filozófus volt, otthon mindig azt hallottam, hogy a filozófiai értékek milyen fontosak. Még egy dolgot: azért olvastam olyan sokat, mert magányos voltam. Sose éreztem azt, hogy van olyan partnerem, aki engem szellemileg teljesen kielégít. Okosabbnak éreztem magam nagymamámnál, anyámnál, úgy véltem, hogy nem értik meg azt, amit én mondok, ráadásul nem azért, mert én rosszul mondom. Én hajszálpontosan fogalmaztam, de osztálytársaim nagy része sem értett meg. Én meg értettem azt, amit ők mondtak. Szellemileg voltam tehát magányos. Amikor találkoztam egy igazán okos emberrel, akit Kamondy Lászlónak hívtak, akkor lelkileg rákapcsoltam.

Kamondy László, Somogyi Tóth Sándor, Fejes Endre a korszak irodalmi slágerlistáján szerepeltek…

Fejes Endrét szerettem, fenntartásokkal, úgy éreztem, hogy a jelenért odaadja a jövőt.

Kamondy is?

Nem, ő prózaköltő volt.

Mándy Iván, Mészöly Miklós?

Ők csodaszépeket írtak.

A bennük működő, filozofikus mélységű, életszerűen működő moralitás hatott rád, maradt benned ebből valami?

Remélem. Tudtam, mert hallottam otthon, hogy a filozófia a társadalom megjobbításának tudománya.

A társadalomfilozófia mellett létfilozófiai kérdések érdekeltek-e? Például, hogy mi az emberi élet értelme?

Persze. Én azért váltam félbemaradt történésszé, mert azt gondoltam, hogyha áttekintem az ember történetét kezdettől máig…

tehát az ember történelmi történetét…

…akkor minden bizonnyal választ kaphatok erre a kérdésre.

Filozófiákat olvastál?

Igen. Ebben nagy segítségemre volt Kamondy László is.

És most engedj meg egy kis kitérőt. 1970. március negyedike óta én prózaírónak érzem magam. Fogorvosnál ültem, kezemben egy anyukámtól kapott kis notesszel. Egyszerre csak úgy éreztem, hogy írnom kell valamit.

Mit akartál elmondani az embereknek?

Hogy a dolgok mögött egészen más rejtőzik. Amit egy átlagember érzékel, szemlél, valóságnak tűnik, holott az igazság egészen más. Meg akartam mutatni a jelenségek mögött az embert, először persze magamat…

Jaj, mi az ember? - kérdezik az írók mióta világ a világ. Te milyen válasszal akartál előrukkolni?

Ösztönösen éreztem valami újszerű választ. Akkoriban még nem tudtam, hogy a fennen hirdetett ige: legfőbb érték az ember, csupán szlogen. Én ebben hittem, eszerint is éltem. Az ember becsülete, tisztelete számomra evidencia volt. A szomszédunkban éldegélt egy félkarú trafikosnő, parányi üzletében olajkályhával fűtött. Minden reggel én töltöttem fel olajjal a kályhát, mert egy kezével szegényke képtelen volt rá. Néha beszélgettünk is. Így tudtam meg, hogy harcokban vesztette el a karját. Azt pedig láttam, hogy tisztalelkű, becsületes ember, sokkal többet érdemelt volna a társadalomtól, de tőlem csak ennyi tellett.

Visszatérve Kamondyra, aki falszomszédom volt és atyai jóbarátomként igen sokat jelentett nekem, 1972 október 23-án lett öngyilkos, én a fájdalom közben morogtam a dátum miatt, a hír hallatán zokogni kezdő trafikosnő látványa rendített meg igazán, hiszen ő 56-ban sebesült meg, harcolt, és az, hogy egy egyszerű ember számára is mennyit jelent egy igaz magyar író sorsa…

Te milyen indokokat láttál ennek az alkotói személyiségnek a széthullása mögött?

Sose értettem meg. A ragyogó elméből hirtelen alkoholista roncs lett, tavasztól őszig tartó pár hónap alatt. Valami történt vele, nem tudom például, hogy megkörnyékezték-e, netán akartak-e besúgót csinálni belőle. Fizikailag semmi baja nem volt, csak azt lehetett látni, hogy valami váratlanul kibillentette, felborította, összetörte. Olvasta néhány novellámat, azt ígérte, hogy az Új Írás-ban közöltetni fogja, de rövid idő múlva már maga alá hullott, ez a téma szóba se jöhetett. Korábban sokat beszélgettünk, könyveket adott, Bergsont, Füst Milán egyetemi előadásait, tucatjával más könyveket. Írásaiban gyönyörködtem, olyan szépen írt, mint egy költő. Mély gondolatokat és köznapi érzéseket roppant igényességgel öltöztetett szavakba. Kár, hogy ma már nincs benne az irodalmi köztudatban.

A gimnázium végére tehát kialakult benned valami célszerű törekvés. Sokat olvastál, ennek hatására-e, vagy inkább saját elképzelésed nyomán?

Saját! Sokat olvastam, közben gondolkodtam, és ki akartam fejteni ezeket a gondolatokat.

A szélsőséges témakeresés benned mintha atavisztikusan működne. Így látom én néhány kéziratod olvasása alapján.

Folyamatos ez a kísértés, noha nem domináns, mindig jelen van. Úgy gondolom, az ember életében időnként felbukkannak extremitások, ezeket pedig éppen úgy ábrázolni kell, mint minden mást. Sok vidám írásom is van, néha fonák jelenségeket figuráztam ki. Koncz Zsuzsa Volt egy régi nyár c. daláról tanulmányt írtam, bebizonyítottam, hogy mély marxista gondolatokat hordoz, holott a vers csak a szerelemről szólt. Stilárisan írásaim szolidak voltak, tizennyolc évesen erősebben működött még az önkontroll. Ugyanaz az öncenzúra működött bennem is, mint a publikáló írókban.

Az ember személyisége meghatározó módon talán éppen a tizenéves időkben alakul ki. Mintha már te is önálló embernek tudtad volna magadat a középiskola végére.

Ha nem jött volna mindjárt ezt követően a katonaság, akkor azt mondanám, igen. Az emberi méltóságomon ott olyan csorba esett, hogy jó darabig nem éreztem magamat képesnek általános következtetések levonására. Hisztérikus kis nyikhaj voltam, aki nem bírja a gyűrődést. Bár fizikailag épségben szabadultam a katonaságtól, csak később jöttem rá, hogy ugyanattól szenvedtem, amitől az egész ország meg az egész keleti blokk, a hamis, hazug, emberellenes ideológia működésétől. Akkor mindezt egyéni, személyes szenvedésként éltem meg.

Katonatársaidon is láttad ezt a teljes megrendülést?

Ők se látták rajtam. Mindenki szemérmesen cipelte lelkében a kínt, egyszerűen el sem hittük, hogy ez a valóság. Mindenki úgy vélte, hogy csak benne lehet a hiba, vagy éppen személyes pechről lehet szó csupán. Találkoztam már korábban is ezzel az érzéssel, mint a többiek is, az úttörőtáborokban. A sajtó dicsőítette ezeket, csak éppen mindig az enyém, a miénk volt silány.

A szó és a tett való világbeli teljes ellenkezésének élménye alakult ki benned?

Nem, akkor még nem, én úgy véltem akkor, hogy bennem van valami súlyos hiba, én nem tudok megfelelni a szocialista ember kívánalmainak, akár a múltam, akár a természetem miatt. Egyszerűen szólva, magamat éreztem deviánsnak. Szerelmemmel szemben aztán én is elkövettem azokat a hibákat, amiket velem szemben az akkori világ elkövetett.

Ismerted-e, ismered-e a Bibliát?

Elejétől végig elolvastam a Károli Bibliát, ez volt meg nekünk, függetlenül a család katolikus vallásától. Persze ezt is kritikus szemmel olvastam…

Melyik részlet került igazán közel hozzád?

            Talán Máté…

            Pál apostol?

            Nem, nem, őt különösen nem szeretem. Leveleiből úgy tűnt fel előttem, mint egy kvázi marxista ideológus, aki hihetetlen arroganciával próbálja a maga félig megemésztett igazságaira rávenni az embereket. Ezek a levelek természetesen tele vannak nem csak akkor, hanem ma is érvényes informatív mozzanatokkal.

            És az, amit a szeretetről ír? mi vagyok én nélküle…

            Zengő érc vagy pengő cimbalom - nos, ez gyönyörű. Kétségtelen, hogy költő volt. De annak idején Majakovszkij vagy Jeszenyin is gyönyörű dolgokat írt a szocializmusról.

            Mikor és hogyan találkoztál Jeszenyin költészetével?

            Először oroszul olvastam, mert hozott Moszkvából egy Jeszenyin-kötetet. Az utolsó lapon a keze írásával a végső vers, amit a vérével írt: Doszvidányijá moj drug...

            1974. őszén kerültél Debrecenbe, egyetemi hallgató lettél.

            Óriási várakozással indult, reméltem, hogy végre értelmes közegbe kerültem, hozzám hasonló emberek közé, hittem, hogy végre eltűnik szellemi magányom. Hamarosan kiderült azonban, hogy a hallgatók ugyanolyan mindennapi problémákkal foglalkoznak, mint amilyenekkel korábban is találkoztam, felfokozott reményeim iszonyú csalódásba torkolltak. A tanárokhoz nem lehetett hozzáférni, egyet kivéve, akiben nem is csalódtam. A lányok kötésmintákról beszéltek, a fiúk meg berúgásaik történetét ecsetelték vég nélkül.

            A tanároktól való távolságot nehezen értem, hiszen főleg a történészek, Irinyi Karcsi, Orosz István és mások a magam élményei szerint csaknem családiasan közvetlen kapcsolatot tartottak a hallgatókkal.

            Némelyikük nagysága előtt szinte leborultam. Ilyen volt például az ókortörténész Sarkady. Rácz István tanár urat is csodáltam…

            A napokban halt meg…

            Isten nyugosztalja, kiváló tanár volt. Nem voltam eléggé fölkészült sem, sleppekhez se tartoztam, sose sikerült közelebb kerülni hozzá, de néhány halovány kísérletemre emlékszem. Voltak persze népszerű, piálós tanárok is, őket nem kerestem meg. Amit én képzeltem a tartalmas diák-tanár kapcsolatról, azt az említett egy esetben találtam meg. Beszélgettünk, sakkozgattunk, adott esetben kaptam egy vacsorát, ennyi.

            A hallgatótársakkal jóban voltam, tartós barátság azonban senkivel sem alakult ki, ennek debreceni pályafutásom rövidsége lehet a valódi oka. Jakab tanár úr keményen megmondta, hogy középiskolai tanárságra nem tart alkalmasnak. Már első egyetemi konfliktusom is a nyelvészekkel alakult. Kovács István tanár úr nem írta alá az indexemet, vizsgára se mehettem. Aztán persze rendeztem a dolgokat. Végül azonban a Jakab-szigorlat tette be az ajtót. Én arról úgy jöttem ki, hogy no, kb. jó közepesen feleltem. Julow Viktor volt az elnök, én meg döbbenten hallgattam az eredményhirdetést: irodalomból jó közepes, nyelvészetből elégtelen. Én pedig úgy éreztem, hogy nyelvészetből jobban vizsgáztam, mint irodalomból…

            Kissé meglep, amit mondasz, hiszen Julow tanár úr kedves, humánus vizsgáztató volt, nyelvészetből tehát Jakabnak igen kemény lehetett a véleménye…

            sose szeretett. Hiába jártam becsületesen a szemináriumaira is, biztosan hallott vagy gondolt valami rosszat rólam…

            Ide kerültél egy tragikus balesetben meghalt neves pártkáder fiaként. Próbáltak-e a pártba beszervezni?

            Sose. Egyszer gimnazista koromban beállított hozzám egy rendőrtiszt, mondta, hogy az erkölcsrendészettől jött, érdeklődik egy buzeráns felől, aki a második emeleten lakott. Ismertem, de csak annyit láttam, hogy idétlen gyerek, tőlem nem sokkal idősebb. A rendőr beérte ezzel, többet nem keresett. Párttag nem lettem, politikai futásomat csupán a szokásos KISZ-tagságig vittem. Írónak hittem magamat, úgy éreztem, minden politikai kötöttség felett állok. - Volt rendőrségi ügyem is, 1968 körül egyszer felgyújtottam egy teherautót. A műanyag tanksapkát levettük a barátommal, meggyújtottuk, égve csöpögött, az egész egy balatoni játékra emlékeztetett, ahol a homokozóban játékkatonákat bombáztam így. Meguntuk, eloltottuk, de nem teljesen, és amikor visszatettük, később lángra kapott. A kocsi nem robbant fel, de a hőtől az oldala felhólyagosodott. Akkor hetedikes voltam. Aztán amikor besoroztak a katonaságba, megkérdezték, volt-e valami összeütközésem a rendőrséggel. Arra emlékeztem csupán, hogy nemrégen egy fickó keményen megütött az utcán azért, mert füttyszóval hívtam egy barátomat. Anyukám feljelentette az illetőt, akiről kiderült, hogy egy rendőrtiszt fia. Katonáék meg az autófegyújtásra voltak kíváncsiak…

            Figyeltek-e Debrecenben? A BM mindenkiről mindent tudott.

            Lehet. Rádiósként én is átestem az átvilágításon, a tanúsítványt kifüggesztettem a falra. De nem értem be azzal, hogy igazolták a 3/3-tól való függetlenségemet, hanem tájékoztatást kértem a Történeti Hivataltól, hogy engem mikor, hol és kik figyeltek meg. Említésre méltó adattal még nem szolgáltak.

            Magabiztos fiatal voltál, ez pedig eleve gyanút kelthetett azokban az időkben.

            Hajlamosabb vagyok azt hinni, hogy az a nyegle, kicsit bolond, nagyszájú fickó, aki akkor voltam, egy szakmáját tisztelő jó tanárban kelthette azt az érzést, hogy tanárként több kárt, mint hasznot jelenthetnék a középiskolában.

            Egyetemi hallgatóként írtál-e?

            Igen, mindig. Néha a német tanszékre mentem be gépelni, ott írtam az egyfelvonásost, találkoztam Kocsány Piroskával, egy nagyszerű tanáremberrel, akiről sugárzott az emberség, a tisztesség. Aztán a történész-múzeumigazgatót becsültem nagyra.

            Városbeli apró emlékek is fel-felvillannak. Bementem egy sörre a Fácánkakasba, a sáros lábamat feltettem egy székre. Igen ám, de ott ült egy vasútaskabátos

ember, előre hajolva beszélgetett valakivel. Hatalmas termetével egyszercsak felpattant, káromkodott kegyetlenül, mit képzelek én, hova rakom a piszkos lábamat. Bocsásson meg, uram, ne haragudjon, rebegtem, elbóbiskoltam, nem is vettem észre, mire ő leengedte ütésre készülő lapátkezét, dühe elpárolgott. Kicsit még beszélgettünk, aztán barátságban váltunk el.

Nem voltak rendezhetetlen eseteim, egyszerű emberekkel való reménytelen konfliktusaim, nem úgy, mint Jakabbal, hogy egyszer elkapartalak, aztán vége. Debrecenben rengeteget kószáltam. Egyszer az utcán megláttam egy kis cigánylányt, a csípős áprilisi estében vékony fehér blúzban, bőgve mendegélt. Megszólítottam, durván válaszolt, mi közöd hozzá, hova megyek, tűnj innen. Mondtam, csak segíteni szeretnék. Kinyögte, hogy Nyíregyházáról jött bulira a barátnőjéhez, de az felakasztotta magát a WC-n a lehúzó láncra, ami ugyan elszakadt, de a buliból nem lett semmi. Neki meg letört a cipősarka, fázik, vonatra sincs pénze. Elkísértem az állomásra, benn állt a hajnali vonat, megvettem a jegyét, elköszöntem. Kérlelt, hogy maradjak még az indulásig, mire úgy gondoltam, hogy ha ő így akarja, legyen. Beültünk egy kupéba, cicáztunk, aztán szeretkeztünk. Hirtelen kivágódott az ajtó, négy pályamunkás állt előttünk, dörgedelmes hangon kezdték a számonkérést. Pillanat uraim, szóltam én, fáradjanak ki, mindjárt felöltözöm és rendezzük a dolgot. Akkor kimentem és felajánlottam nekik az összes pénzemet, közölték, hogy ők a kislányt akarják. No, erről szó sem lehet. Valamit láthattak a szememben, kihívták hát a vasúti tisztet, igazoltatás stb. Meghallgattuk a szónoklatát, hogy kihívhatná a rendőrséget, de mivel először fordult elő, iszkoljunk minél gyorsabban…

Sokszor azt hinné az ember, mindennek vége, és akkor megjelenik az emberség. A körülmények csak akkor elviselhetetlenek, ha minden szabályt be akarnak tartani.

Édesapád halála után miből éltetek?

Kaptam valami árvaellátást, 1400 Ft-ot, édesanyám is keresett. Nagy igényeim nem voltak, keveset piáltam, kosztra, cigire meg futotta.

Édesanyádnak tehát a taníttatásod nem jelentett súlyos gondot?

Nem, nem.

Neked sem fájt, hogy magára hagytad Pesten?

Nem, hiszen korábban se foglalkozott velem túl sokat, berendezte a maga életét. Mint jó anya, nagyon szeretett, de azt, hogy másik városban tanulok, ő is természetesnek tekintette.

Nővéred otthon maradt?

Dehogy. Férjhez ment, nyugatra mentek nászútra, onnan pedig nem jöttek vissza, végül az USA-ban telepedtek meg. Több rokonunk élt Nyugaton, lehet, hogy anyám közbenjárására a kezdet nehézségeit az ő segítségük enyhítette.

Nővéred disszidálása miatt nem támadtak nehézségeid?

Nem hiszem, engem valahogy békén hagytak, jártam a magam útját. Nyilvánvaló, hogy én is szem voltam a láncban, ahogy Illyés írja a zsarnokságról, de kivételes figyelmet aligha nyertem.

Azért kérdezgetem ezeket, mert azokban az időkben mindenkit megfigyeltek, te meg pártonkívüli, nem politizáló tanárjelöltként alkalmas médiumnak tűnhettél a kafkai hatalom szemében.

Itt akkor visszatérek Szolzsenyicinre.

Először 1977-ben jártam Nyugaton, Svájcba mentünk édesanyámmal meglátogattuk a nagybátyámat, aki 56-osként került oda. Náluk láttam meg a Müncheni Nemzetőr kiadásában Szolzsenyicin könyvét a Gulág szigetcsoportról. Nyomban nekiestem a három vaskos kötetnek, ez volt számomra a damaszkuszi út, Saulus megvilágosodása. Minden más megvilágításba került. A pozitív disszonancia, a tényekkel szemben útját kereső logikám ekkor tisztult meg. Ekkor jöttem rá, hogy borzalmas világban élek, s ezt lépten-nyomon tapasztalom. Egy emberellenes, gyűlöletes történelmi kísérlet részese vagyok magam is, holott mindeddig, 22-23 éves koromig az egész hazug, ócska ideológiát, ennek a rendszernek minden egyes kurva szavát elhittem. Az emberi méltóságot, amit én a legfontosabbnak tartottam, eszméletlen kegyetlenséggel gyalázták meg.

Sikerült elkerülnöd a nembeli undort? Nácizmus, bolsevizmus után nem kísértett meg Gottfried Benn háború után írt verse: A teremtés koronája az ember, a mocsok? Ennek parafrázisa Illyésben is megtalálható, ahogy így fejből idézem: Tisztítom folyvást, épp mert mocskos, magamban az emberiséget…

Eddig a szintig én sose általánosítottam.

            A sikertelen vizsga után tehát Debrecenből visszamentél Pestre, egyetemi pályád itt derékba tört. Hogyan fejezted be tanulmányaidat?

            Csepelen, a Ho Si Min Főiskolán, 1980-ban. Harmadévesként vettek át, szintén magyar-történelem szakra. Tanulmányi zűrjeim itt már nem voltak, jeles eredményekkel, egyszer meg kitűnővel zártam a féléveket. Egyetlen tanárszemélyiség hatott rám igazán, a legújabbkori történész Salamon Konrád, bár a három lépés távolság mindig megmaradt közöttünk.

            Személyes érdeklődésed továbbra is irodalmi maradt?

            Ekkoriban inkább a történelem érdekelt, láttam, hogy az irodalomtörténészi pálya nem igazán fekszik nekem. Diploma után nevelőtanárnak mentem, a Zrínyi Miklós Nevelőotthonba.

78 nyarán vettem feleségül Mártit, aki a pszichológus szakot Debrecenben kezdte és a pesti egyetemen fejezte be. Debrecenben, egy kollégiumi szobatársam mutatta be. Márti ózdi lány volt. Első gyermekünk 1983-ban született, édesanyámnál laktunk, a háromszoba-hallos, 110 m²-es lakásban elfértünk mi is. Édesanyám évek alatt hozzászokott az egyedülléthez, némiképp lába alatt voltunk. Egy apró történet: Márti nálunk lakott egyhónapos nyári gyakorlata idején. Éjszaka a konyhában készített velem egy intelligencia-tesztet, a konyha és anyám szobája között négy ajtó volt, éjjel egykor anyám mégis kirohant, hogy nem tud aludni. Így sikeredett 123-ra az IQ-m, holott az anyai cirkusz nélkül legalább 140-es lett volna. Miután házasságot kötöttünk, leválasztottuk a mi lakásrészünket, a bejárat maradt közös. Márti a két gyerekkel még ott lakik, most fog máshová költözni. Váláskor balatonföldvári víkendházam - apám biztosításából vette nővérem és az én nevemre édesanyám - valamint a lakás egyharmada a két gyermekünké lett.

Mikor elhagytad a családod, hová kerültél?

Közös albérletbe egy kislánnyal, aztán jött Gaba, a mindent elsöprő szerelem, most nála lakom.

Kanyargós utazás… Kemény kérdés: hogy állsz itt és most anyagilag?

            Soha ilyen szegény nem voltam, mint most.

            Sok ilyen sors tanúi vagyunk. A nők…

            Autóm sincs, egyetlen vagyonkám ez a barátomtól használtan kapott mobiltelefon. Rendesen fizetem a gyerektartást, kisebbik fiam 16, a nagyobbik 19 éves. Karórámat tőled kaptam, kopott szemüvegemet magam foltozgatom, egyetlen cipőmet hordom három éve, cigire már alig marad néhány forintom. Pedig sose tékozoltam el a keresetemet.

            Ez a tipikus-tragikomikus helyzet lelkileg téged mégsem rontott meg.

            Mért rontott volna meg? Bár éppen tegnap beszélgettem Gabával arról, hogy biztosan sokkal derűsebb dolgokról írnék, ha nem kéne anyagi gondokkal küszködnöm. Az zavar legjobban, hogy ebben a világban, ahol a pénz értékmérő, csak ennyit érek. Én, a magyar rádió profi szerkesztője. Annyit kapok, mint a titkárnő… - régen annyival volt jobb, hogy adtak prémiumot, most ez sincs.

            Említetted a havi kb. 300 USA-dollárnyi nettó fizetést, amiből a tartásdíj és a pesti megélhetés kiadásait levonva - nem marad semmi. Ez bizony szegénység.

            Az. Csak a bérrendezéssel kapcsolatos hitegetést hallgatjuk, ami minimum kétszerezést jelentene…

            És nem lehetne jobban keresni a sok szemétláda médium valamelyikében? Úgy elszaporodtak, mint a nyű, újságok, TV-k, rádiók… Nem csábítanak?

            Nem. A fiatalokat keresik, a szép lányokat, a jelentkezők meg nyüzsögnek, oda se lehet férni. A sajtóban meg külsősként legalább havi 2-300 flekket kéne teljesíteni, hogy a fizetségből úgy-ahogy megélhessen az ember. Nekem havonta annyi se marad, hogy a napi csomag cigit megvehessem.

            Mégis, mégis: megmaradsz emberi épségedben. Hogyan? Hiszen nagyon sokan elengedik magukat, aláhullanak…

            Nekem csak egy szerencsém van, a nevem. Mindig, amikor ráébredek, hogy én egy Szecsődy vagyok, egy magyar úr, akkor nehogy már attól függjön a tartásom, hogy van-e pénzem vagy nincs. Vannak fontosabb dolgok.

            Magyar úr? Nem siet, nem fizet, nem csodálkozik…

            Ez hülyeség. Egy úr saját maga szabja a saját szabályait.

            Nem érzed úgy néha mostanában, hogy más nyakán élsz, hogy kitartott ember vagy?

            Egy dolog miatt nem érzem, azért, mert én mindent megteszek azért, hogy ne legyek az. Teljes értékű partnere vagyok kedvesemnek, nem vagyok élősködő. Gaba úgy érzi, hogy egy életre választott, miként annak idején váratlanul elveszített férjét, kapcsolatunkról én is így gondolkodom.

            97-től Gabával való megismerkedésedig mással éltél, ki fizette az albérleteket?

            Én. Akkoriban többet kerestem. A csaj 18 évvel fiatalabb volt, mint én, fura módon egy nő csapta le a kezemről…

            Hol dolgoztál akkoriban?

92 óta - félévnyi megszakítással - a Magyar Rádiónál dolgozom.

            Az Egri Főiskola kihelyezett tagozatának elvégzése után egyáltalán hol kezdtél, dolgozni, hányszor és miért változtattad a munkahelyedet?

            Először a Zrínyi Miklós Nevelőotthonban, ahol úgy éreztem, hogy az árva gyerekeknek szükségük van rám. Meg akartam váltani a világot. Másfél évig voltam ott, huszonöt gyerek tartozott a kezem alá, jó kapcsolatot tartottam velük. Később hallottam, hogy közülük legalább tizenöten megfordultak a börtönben, mintha eleve bűnözőket akartak volna belőlük nevelni. Aztán otthagytam a Nevelőotthont, elmentem szellemi szabadfoglalkozásúnak, a művelődési intézmények tudatalakító mechanizmusát kutattam, eleinte kérdezőként, később fotósként is, ebből sokkal több pénzt láttam. Tizenhárom forintot adtak egy képért, én meg havonta négy-ötszázat csináltam. Előhívást, nagyítást, mindent magam végeztem…

            Honnan volt felszerelésed?

            Ezt még apámtól örököltem, ő mániákus fotós volt. Sokat kellett bíbelődni, de az átlagkereset duplája is összejött. Ezt akkor feleségem zsörtölődése miatt hagytam abba, amikor a nagyobbik fiam megszületett, tehát 83 őszén. Márti szerint erre a bizonytalan jövedelemre jövőt nem lehet építeni.

            Ekkor mentél a Rádióhoz.

            Nem, nem, én a kommunista Rádiónak nem dolgoztam. A Budapesti Művelődési Központban kaptam állást, rengeteg gyerek járt oda, legalább nem csavarogtak. Itt is jól éreztem magam, de eljöttem, mert nem nagyon fizettek. A Marcibányi téri Művelődési Központba kerültem, jóval több volt itt a fizetés, de kisebbik fiam születését követően, 1986-ban átmentem a Közvéleménykutató Intézetbe. Két és fél évig dolgoztam itt, sokat kellett vidékre utaznom, sok pénzt kerestem, elsősorban az ún. kilométerpénzek révén. Később kineveztek csoportvezetőnek, de saját hülyeségem miatt összekülönböztem a főnökeimmel, így tudományos segédmunkatárs lettem, kutató. Mindaddig itt dolgoztam, amíg az intézmény meg nem szűnt. Márti kezdettől komolytalannak tartotta ezt az állásomat is. Én meg büszke voltam magamra, mert a közvéleménykutatás minden spektrumán átmentem. Voltam kérdező, kérdezőbiztos, kutató, minden egyéb. Antall József 91-ben szüntette meg ezt az intézményt, a taxisblokád idején haragudott meg rá, mert végeztünk egy tudományosan kellően elő nem készített kutatást. Az intézmény felszámolása azonban nagy hiba volt.

            A Rádióhoz úgy kerültem, hogy korábban elvégeztem egy rádióriporteri tanfolyamot, Rangos Kati, Havas Henrik tartott előadásokat. A Rádiózásban legtöbbre Horváth Lajost tartom, aki már nyugdíjas. Hetven éven túl is képezi magát, rádióamatőr, a mai bemondó-stílust ő alapozta meg, ez váltotta fel az ötvenes évek hisztériás, kapkodó modorát. Értelmes, higgadt, kulturált, magát a szöveget figyelő és közvetítő mentalitást kívánt meg. Neki a Rádiónál nem volt elég a káderség.

            Kulcsár István, Mester Ákos, Bölcs István is példaképeid közé tartozott?

            Egyik se. Bár ők nem bemondók voltak. Mester Ákos például elég alattomosan tudott belekötni az emberekbe, sose azt kérdezte, ami fontos, hanem saját szándékát akarta keresztülvinni. Sajnos, ez általában jellemző az egész újságíró-társadalomra. Semmi koncepció, csak ami az adott pillanatban, ötletszerűen érdekes. Se előre, se hátra. Csak a pillanatnyi érdek.

            A 80-as évek végén a 168 órát én szerettem…

            Azokban az időkben a társadalmi feszültség olyan energiákat szabadított fel televízióban, rádióban, újságokban egyaránt, hogy Rangos Kati, Kondor Kati, Mester Ákos, Farkas Zoltán és mások legjobb teljesítményeiket adták. Rangos Kati volt az osztályfőnököm, a csernobili katasztrófáról először ő mert szólni a Reggeli Krónikában. Sose felejtem, napfényes, gyönyörű május elseje volt, rengetegen sétáltak az utcákon, és hullott ránk a sugárfertőzött grafit, ami lerakódott a tüdőben, mindenkiében, aki 87 előtt született és élt, az enyémben éppúgy, mint a tiédben. Kisebbik fiammal akkor volt terhes Márti, lehet, hogy ennek nyomait őrzi a gyermekem is. Nem figyelmeztették az embereket, hogy vigyázzanak, csak azért, mert a Szovjetunióban nem történhetnek katasztrófák.

            Persze, hiszen az volt a hazugság világa… De hogy kerültél a Rádióhoz?

            Mikor elvégeztem a riporteri iskolát, maradtam a közvéleménykutatásnál. Akkoriban voltak beszédproblémáim is. Egyfolytában kínlódtam ezekkel mindaddig, amíg el nem költöztem Mártitól. Borzalmas volt a hangom, szinte makogtam, elharaptam a szavakat, sziszegtem, rosszul hangsúlyoztam. Ennek itt és most nyomát se vehetni már észre, noha küszködök a náthával. Elköltöztem és megjött a hangom. Átestem különben két orrműtéten, ez is segített valamit. A magyar szocialista Rádióhoz meg azért sem akartam menni, mert közismert volt a hatalmas politikai nyomás.

Az intézet megszűnése után felhívtam egy régi ismerőst, hiszen két kicsimet el kellett tartani, Márti gyesen volt. Így kerültem a Szülőföldünk-höz, ami külföldön élő magyaroknak sugároz műsort. Állás kellett, más nem érdekelt. Kétségtelen, hogy sokszor kerültem nehéz helyzetbe, sodort a sorsom is, sodortam magam is a szikla szélére, de valahogy mindig kikecmeregtem. Tudom, hogy addig nem zuhanhatok le, nem halhatok meg, amíg meg nem írtam a könyveimet.

Elevenen működik benned a lélek, ennek hátterét, a motivációt keresem. Mintha ritkán élhettél volna zavartalanul, harmonikusan, és mégis…

Ez így nem igaz. Sokszor éreztem magam körül harmonikusnak az életet, elég, ha két gyermekünk születésére, cseperedésére utalok…

Én a gyermekkorodra gondoltam, a nagyszüleiddel közös családi ebédekre, a civakodásokra…

de akkor is volt jó, mikor odabújtam apám mellé…

néhány írásodat ismerve keresem a lelkületi okokat, hiszen nyelvileg-stilárisan jók ezek az írások, de a témák rendre komorak, többször szinte morbidak. Miért? Valami lelki sérültséget gyanítok, amiből fel kéne épülni, hiszen életed derekán még mindig készülsz a régóta érzett hivatás beteljesítésére, az íróságra… Eddigi írásaid az általad képviselt, e beszélgetésben is körvonalazott humánus, szép értékeknek méltó képviseletét nem tanúsítják. Mi az, ami ebben fékez, kibillent? Leginkább az érdekel, hogy mi az, amit az embereknek mondani szeretnél, ami űz és hajt téged, amit el kell mondanod, mert különben, Bornemiszával szólva, oldaladon fakadna ki?

Számomra az íróság nem elhatározás kérdése.

Poeta natus?

Igen, igen. Abszolút nem érdekel, hogy ki mit mond erről vagy arról az írásomról.

Hogy mit akarok mondani az embereknek? Ha erre felelni tudnék, akkor esszét írnék. Írás közben érzem egész embernek magam. Lehet, hogy nem evidens, sokak számára félreérthető módon fejezem ki magam írás közben, de úgy érzem, csak így tudok elmondani olyan dolgokat, amikről még nem esett szó sem a magyar, sem a világirodalomban. Amikor mentálhigiénés tábort vezettem, az volt a célom, hogy a gyerekek később így emlegessék: ez a tábor volt kamaszkorunk legszebb nyara. Adni akartam valamit, hogy önállóan, jól választhassanak életük minden helyzetében.

De írásaidból csak a borzalom és a nemiség árad…

Te borzalomnak látod azokat a dolgokat, amik igenis léteznek. Ábrázolásuk a meghökkentés erejével felhívja a figyelmet, ébreszt. Ha zavartalan körülmények között dolgozhatnék, lehet, hogy én is a kényelmes, megengedő Thomas Mann-i attitüdöt választanám.

Azt hiszem, hogy mindez mentegetődzés. Írásaidban a verbalitást mindenkor elismerem. A sugallatokat, a tartalmat nem, mivel a morbiditás és nemiség végleteit mutatod fel, az általad is vallott humánus értékek kellő erejű ellenpontozása nélkül.

Ebben én is a kor foglya vagyok, elég, ha megnézed főképp a kereskedelmi TV-k adásait: bűncselekmények, harci cselekmények áradnak.

A természetes ízlés sem segít?

Az emberi elkeseredés, életvágy, bezártság döbbenetes szintjeit mutatnám meg.

Kedves Péter, átsuhantál a mentálhigiénés tábor történetén. Miért is hagytad ott? Nem az ízlésbeli másságod miatt?

Nem. Iskolai évkönyvbe írt apróságon kívül tőlem még saját írás nem jelent meg. Amikor írok, tobzódok a szabadságban, nincs cenzor, olyan érzéseket, álmokat, képeket, jelzőket írok le, amilyeneket akarok. Nem a tinédzsereket akartam én ezekkel szórakoztatni, őket a mindennapi életben való eligazodásra nevelgettem. Megpróbáltam hidat építeni a nemzedékek között, megértetni a felnőttek világát és megérteni az övéket. Primus inter pares voltam, tudatosan demokrata, a konfliktusokat észérvekkel próbáltam elsimítani. A tábor szponzora inkább tekintélyelvű, voltak is emiatt konfliktusaink. A tábor tőlem függetlenül halt el.

Az előbb végighallgattam egy ménkű hosszú történetet az őssejtről, a halhatatlanság letéteményeséről, a sejtekben megőrzött katasztrófa-élményekről, a kilátástalan helyzetekből való szerencsés megmenekülésekről stb. Nem is értettem, nem is érdekelt, a mentegetőzés egyik variációjának tűnt. A magyarázkodásban verhetetlen vagy…

tehénből a borjút, sőt a bikából is…

térjünk tehát inkább a lényegre. Az önkifejező íróságot követed, írásban beszéled ki magadból viaskodásaidat, ezzel súlytalanítod őket. Megkönnyebbülsz, vigaszra lesz a vigasztalanban. Az írás lélekmentő funkciója személyes érvényt nyer. Aki másoknak ír, nem feledheti Goethét: mehr Licht. Több fényt kellene beengedned. Te tobzódsz a sötétben, mit segítesz ezzel másoknak?

Egyrészt nem így érzem. Mintha egy bélyeget sütnél rám, vagy beskatulyáznál. Az tény, hogy a lét borzalmával, kiszolgáltatottságával, a természetellenes esetek tömegével, ezek tudatával nehéz megbírkózni. Amíg nem publikálok, azt írok, amit akarok. A táborban a gyerekeknek nem azt mondtam, amit elképzeltem, hanem azt, ami a legfontosabb számukra. Valószínű, hogy egészen mást fogok írni, ha megjelenik, néhány írásomat barátságból mutattam meg neked.

Mindeddig csak a fióknak írtál? Aligha hiszem.

Soha nem gondoltam komolyan, legalábbis a közelmúltig, hogy megjelenjen tőlem valami. Én a katarzist tartom a legfontosabbnak. Amit legutóbb olvastál, Az örömlány, abban is van ilyesmi.

Én nem találtam, de természetesen tévedhetek…

Legszívesebben csak katarzisokat írnék.

Érted haragszom, nem ellened, de szalad az idő, érvelésemet immár be kell fejeznem. Néhány röpke kérdésre légy szíves még válaszolni. Hogyan tervezed saját jövődet a belátható időn belül?

Az íróság marad. Ebben az életkorban Gabával gyereket már nem tervezek, két nagy fiam sorsával továbbra is törődöm. A nagyobbik értelmi, lelki, a kisebbik igazi érzelmi társam. Saját gyermekeimmel hetente kétszer-háromszor találkozom. Gabának is két gyermeke van, őket is nagyon szeretem, talán tudok valamit pótolni abból, akit ők ugyanúgy veszítettek el, mint én a magamét.

Külföldi utazások?

Gabával évente megyünk a tengerhez, ez volt az első nyár, amikor anyagilag alig tudtam hozzájárulni, bár hálistennek beesett egy külön munka harmincezer forintért. Nagyobb utazások is jók volnának, de nem baj, ha nem jönnek össze. Olvasni legyen mit, nekem ez is elég.

Másik kérdés, hogy látod most a magyarság jövőjét, az Európai Unió küszöbén?

Az Unió a magyarságnak jót tesz. Mátyás király óta sose tartoztunk oda, ahová szerettünk volna. Vagy lényünktől idegen ideológiák foglyai voltunk (törökök, oroszok), vagy egy minket lenéző, fölényes hatalom alatt vergődtünk. Én az 1825 utáni Széchenyivel azért nem tudok azonosulni, mert ekkor ajánlotta fel szolgálatait Metternichnek, aki különben a maga dolgát jól végezte, harminc évre ő alakította ki Európa arculatát, de szóba állni vele - ezt azért nem. Az Unióval sínen leszünk és gyarapodnunk kell, esélyt nyerünk a csúfos szegénység felszámolására. Ebben a konglomerátumban sokáig nem lehet eltűrni, hogy a munkáért járó bérek ne közelítsenek. Hosszú menetelésünk lesz, el fog tartani vagy húsz évig, de sikerülni fog. A magyar szegénységnek nem az az igazi oka, hogy a magyarok rossz munkát végeznek, hanem az, hogy itt és errefelé a munkát nem fizetik meg.

Az egyetemes létezés legdeviánsabb műfajának, az emberiségnek hogy látod a perspektíváját, hiszen néha-néha biztosan elgondolkodtál ezen is?

Azt hiszem, pár évszázadon belül aligha fog kipusztulni. Két élőlény, a patkány és az ember szinte kiirthatatlan, döbbenetes a vitalitásuk. Azért szeretem a patkányokat, mert mást nem akarnak, csak élni. Annál nagyobb együttműködést, összetartozást látok az emberben, minél nagyobb a nyomor. Minél szegényebb egy falu, annál jobban figyelnek egymásra az emberek, esetleg még segítik is egymást. Pesten ez nemigen látható, felszínesek, futólagosak az emberek közötti kapcsolatok.

Az emberről van olyan elképzelés, hogy valami más dimenzió anyagcseréjének terméke, valami másféle létező küldi ide a lepusztult, leromlott részecskéit, regenerálódás céljából, aztán újra magába építi. A földi élet mintha purgatórium lenne. A hipotetikus létező részeinek megújulását segítik a növényi, állati és más földi változatok, gondolkodó szervének frissítése az emberiség feladata. Ebben persze én nem hiszek, de szellemes.

Én meg egyszer azt hallottam, hogy a létezés legértelmesebb lénye a baktérium, az intelligencia fokmérője ugyanis az, hogy minél kisebb helyen minél több információt tartalmaz…

én nem hiszem, hogy egy könyv akkor jobb, ha minél kisebb betűkkel van nyomtatva. Baktériumokkal nem tudok kommunikálni, én az emberekkel, főképp a magyar emberekkel tudok szót érteni, van egy közös nevezőnk, a magyar nyelv. Hiába szeretem a kutyákat, a patkányokat vagy a búzamezőket, hiába simogatom meg a virágokat, önmagamon nem tudok túllépni, hozzám hasonlókat pedig csak az emberek között találok.

Létezhet-e az egyetemes emberi létezésnek valami értelmes közös nevezője?

Legfontosabb a kooperáció.

Olyasmi, ami tiszta, nem ismeri a háborút, az emberek, a létezők közötti különbségeket? Amit a kozmoszba is érdemes volna exportálni? Utópisztikus érvénye megszüntetné az általános gyakorlatot, hogy ember embernek farkasa?

Talán az empátia. Csak az a nagy gond, hogy ha eljön a jólét ideje, az emberek elkezdik unni. Ilyen idők voltak az első világháború előtt. Ellenőrizhetetlen indulatok szabadulnak fel stb. stb. Az emberekből ismét farkasok lesznek.

Én egyetlen szóval legfőbb emberi értéknek a humánumot tekintem.

Nehezen definiálható. Egyet lehet érteni vele, de mint olyannal, ami egyetemesen sohasem valósítható meg.

Meg vagyok hatva ettől a beszélgetéstől. Részben, mert meghívtál, részben, mert igen szigorú embernek tartottalak, ráadásul l'art pour l'art szigorúnak. Később kezdtem csak megérteni, hogy valami magasabb célt szolgált ez, nem pedig a személyes fölényességet. Úgy gondolom, hogy e cél eszköze vagy magad is, képes vagy mélyen meghajolni előtte.

Tudod, honnan jön mindez? A gyökerekből. Köszönöm, hogy kötélnek álltál és vállaltad ezt a beszélgetést.

Még annyit, hogy a költészet iránti hihetetlen alázatod váltja ki belőlem az igazi tiszteletet. Ahogy múltkor felolvastam neked egy szerencsétlenül járt ember verseit, nyomban azt mondtad, hogy ezeket igaz költő írta, meg kell menteni őket, át kell adni a jövendőnek. Lelkemből szóltál.

            2002. nov. 1.

            Vonatindulás előtt beszélgetünk még néhány percet. Tudom, hogy rokonszenvezel a szabaddemokratákkal, hogyan kerültél közelükbe?

            Csak annyi közöm van hozzájuk, hogy 1990-ben úgy döntöttem, rájuk szavazok. Azóta is, mert egyrészt utálom a szélkakasokat, akik négyévenként váltanak pártszimpátiát, másrészt pedig úgy látom, hogy ők képviselik legjobban a gondolataimat. Tetszik, hogy kis párt, nem telepszik rá az országra, tetszik, hogy a nyolcvanas évek szamizdat-korszakától ugyanazt képviseli, leginkább ők szeretnék felzárkóztatni Magyarországot Európához. Történelmi tanulmányaimban olvastam először a szabadkőművesekről, tetszett. Azóta is fölötte állnak a mindennapi politikának és mélységesen humánus eszméket vallanak.

A humánum iránti érdeklődés nem sokkal apám halála után felfokozódott bennem. Gyakran néztem az utcán az embereket, és elgondolkodtam, milyen rossz lehet nekik, éreznek és gondolkodnak, mint én. Ráébredtem, hogy egymásra vagyunk utalva. Az ember úgy is követheti saját érdekeit, ha a másik embernek ad, ezzel pedig segít, épít. Tudom, ezeket az elveket nem mindenki követi, de azt hiszem, jóval többen mégis, mint gondolnánk. Az emberek tele vannak mások iránti pozitív érzésekkel, s ha nem is hangoztatják, keményebb helyzetekben ez meg is nyilvánul.

A szabaddemokraták szerint az állam azon jogok összessége, amikről mi, egyes emberek lemondtunk, hogy könnyebbítsük az életünket.

Kisebb közösségekben az emberek kevesebb frrusztrációt élnek meg, a közösségi humánum látványosabban érvényesül. Kevesebb a pusztító indulat.

Látsz-e bárhol e világban olyat, hogy a hatalom a humánus morállal szinkronban működik?

Dánia, Hollandia… kis országok…Wajda Légió című filmjében láttam szabadkőműveseket. Nagy hatást tett rám, hogy magasabb erkölcsiséget képviseltek. A film a napóleoni háborúk idején játszódik. Egy barátom ajánlásával kerültem a közösségbe, amelynek ma is tagja vagyok. A mai szabadkőművesség itt Magyarországon csak árnyéka az első világháború előttinek.

Sorsod emberi méltóságú szemléletében, lelki épséged megőrzésében is segít?

Igen, és ez a legfontosabb.

Köszönöm beszélgetésünk eme ráadását is.

 

Debrecen, 2002. október 17-18.