Magasan szálló madár vijjogása zökkentett ki monoton járásomból. A hideg már véresre csípte orcámat, a vércseppek, mintha csak könny lettek volna, gördültek le. Nem akartam sírni. Ráfagyott volna az arcomra. 

A fehér kristály hóban kurta lábnyomok jelezték utamat a töltésen. Az erdő, feketén, sötéten terült el két oldalon. Nem akartam újra bemenni.

Csontok szegélyezték az utat… fehérek, nemesek, alantasak. Már megtanultam megkülönböztetni, hogy kié lehettek.