Általános iskolás koromban történt:

egy osztálytársnőm, aki a barátnőm is volt egyben, úgy határozott, hogy elindul egy úszóversenyen. Megkérdezte tőlem, hogy vele tartok-e. Gondoltam, miért is ne, hiszen úszni tudok, nagy gond nem lehet! :) Eljött a várva várt (?) nap. Már fürdőruciban álltunk az  uszodában a többi versenyzővel együtt. Hajnalka, a barátnőm erősen izgult. Olyannyira, hogy odament a tanárnőnkhöz és lemondta a szereplést. Nekem se kellett több! Ha ő nem, akkor én sem! - mondtam. Viszont valakinek muszáj volt indulnia, nem kaptam felmentést. Gondolom, a történetből már kiderült, hogy azelőtt még sosem vettem részt úszóversenyen. Szóval, tapasztalat híján azt tettem, amit a többi versenyző. Felálltak a rajtkőre? Mi az nekem? Simán felállok én is! Lehajolnak? De minek? Mindegy is. Ha ők megteszik, akkor én utánuk! Aztán eldördült a startpisztoly. Arra már ki sem térek, hogy frászt kaptam már attól is... A lényeg, hogy szinte egy emberként vetette magát mindenki a vízbe, természetesen egy fejes ugrással. Itt már komoly akadályokba ütköztem. (a verseny előtt pár héttel láttam egy leányzót, aki fejest ugrott, aztán pirosra színezte a vizet) Szóval a fejes meg én két külön fogalom. Se előtte, se akkor, se utána nem próbáltam! :) Egy derék "talpas" telt csak tőlem. Oda se neki! A megpróbáltatás ezzel még nem ért véget. Fel kellett jönnöm a víz alól, aztán visszavergődnöm a falig, hogy valahonnan ellökhessem magam... :) És végre! Elkezdtem úszni! Ekkor a többiek már javában visszafele igyekeztek. Hosszú, hosszú percek múlva én is.., amikor is látom, hogy már felálltak az új indulók a kőre . Integettek, hogy megkímélnek a teljes táv leúszásától, inkább legyek szíves a medence szélén kimászni a vízből.   

Otthon sírva meséltem a sztorit anyukámnak, de ő úgy nevetett, hogy nem lehetett nem vele tartani! :)