Tankcsapda - nem hagylak el! Tour 2009

Május elsején a munka ünnepén, Dombóváron igencsak megdolgozott a pénzéért Magyarország legnagyobb rockbandája. Irónukus volt, hogy a koncertet a helyi XXL discoban tolták a férgek, ahol tuc-tuc zene helyett most dang-dang bömbölésre pogózhatott a közönség. Klubhangulat, retrofeeling: Vissza a kilencvenes évekbe...

Kapunyitás este hétkor volt a dizsiben. Pontosan, időben érkeztünk, bár kicsit sután álldogáltunk a bejárat előtt, ugyanis még csak lézengő embereket láttunk, és fogalmunk sem volt, hogy be szabad e menni, vagy együtt osonjunk be a zenekarnak szánt pizzával a futár mögött.

Bátorságot vettünk, és bementünk a szórakozóhelyre. Kivételesen udvarias és jóhumorban lévő biztonságiak fogadtak minket, akik kedvesen tájékoztattak  a bejutás menetéről. Jegycsekkolás, ruhaátvizsgálás, majd irány a pult.

Kevés ember lézengett még a tánctéren, javarészt 16-18 éves Tankcsapdás rajongók, akik pólóikkal fejezték ki tiszteletüket kedvenc zenekaruk iránt. Volt ott Agyarország pulcsi, Jönnek a férgek trikó, ez az a ház gatya.

Pár üveg sör után rákezdet az elő előzenekar az Insane (elég fúrcsa, hogy ebbe a helyzetbe kerültek, ugyanis övék lett az év rock/metal albuma. Előkelőbb helyet szántam volna nekik fellépésben). Leghálátlanabb feladat az övék volt: Szerencsétlenek még a táncteret takarító Irénkenéninek üvöltötték a kemény HC dalokat, pocsék hangzással.

Énekből semmit nem lehetett hallani, a háttérvokálos Tóth Bertalan, mintha tátogott volna. Gitárszólónak sem nevezném azt a ricsajt, amit pengettek. Hangtechnikus srác persze ebből semmit nem észlelt. Egyedül a dob volt precízen, és pattogósan beállítva.

A HC zenét játszó banda, azért lelkesen nyomta a végig a kb 10 számot. Molnár Bálint rikácsolt, ahogy a torkán kifért, majd a refrént félrecsúszás nélkül, lágyan elénekelte, Érsek Gábor a bőr ütlegelésével jó irányítóként terelte a csapatot. A gitárosok is kitettek magukért. Befejezték a koncertet, majd szépen csendben levonultak. Megnyugtatásképp megjegyzem, nem velük volt a baj. Színpadi kiállás, együttmozgás fantasztikus volt, akármennyire is pici volt a hely.

Következett a Bedlam nevű rockbanda (hivatalosan már a Tankcsapda előzenekara)egy fokkal jobb megszólalással, és nagyobb közönséggel. Az ének persze itt is csapnivaló hangzást produkált, csak a visítást lehetett hallani.

A barcikai együttes koncertje kicsit felejthetőbb volt, mint az Insane-é, feltehetőleg azért, mert "nehezebb,rétegesebb” témákat toltak az arcokba. Fodi klasszikus metál hangjával, azért kellőképen feltüzelte a közönséget, és a zenekar többi tagja is nagy zenei profizmusról tett tanúbizonyságot.

Lenyomták a 3/4 órás koncertet, és fél tízkor végre a húrok közé csapott a Tankcsapda Itt már minden be volt állítva, hangzás precíz volt, kristálytiszta, olyan hangerővel bömböltek az első 4 album számai, hogy azóta is csak zúgást hallok a fülemben.

Lukácsék ezzel a koncertturnéval feltehetőleg a fiatal éveiket szeretnék megismételni (hiába, férfiak egy idő után újraélik második gyerekkorukat) az idősebb generáció legnagyobb örömére.

Csak sajnos nem lehet ellőni kétszer ugyanazt a puskaport.

Nem kell megijedni, nem volt gyatra a koncert, egyáltalán nem. Zseniálisat alkottak a srácok, több mint másfél óra tömény pörgés, zúzás, punk 'n' roll. A koncert elején Lukács bejelentette, hogy aki a "Mennyország touristot" várja az orbitálisat fog csalódni, ezzel beismerve, hogy az utóbbi albumaik nekik sem éppen százszázalékosan nyerte el a tetszésüket.

Zúztak az emberek (baj van!, félre a tréfát, szívd, terrorista vagyok, anarchia, világ proletárjai, nem hagylak el, gyűrd össze a lepedőt velem,  mitől legyen jókedvem?, keleti csőd, Johhny a mocsokban, kapd be a horgot, ki csinál rendet...stb) a csapda "kezdő" számaira.

Közönség nagyon hálás volt, és nagyon megszokott. Igazi koncertarcokkal volt tele a diszkó. Nem hiányozhatott a balhét kereső kopasz állat, a kis pattogi pogo-punk. A kigyúrt kemény srác, aki a bárszéket vitte a hangfalhoz, és végigülte a koncertet. Ott volt még a félmeztelen puffadt részeg csapda fanatikus, aki rögtön a koncert elején elaludt, és csak a végén a csöndben ébredt fel. Kötelező kellék a "lány", akit a frontemberek kiszúrnak a közönségből, és csak nekik játszák a számokat.

Látszik, hogy Lukács, Cserkó, Fejes még 20 év után is teljesen lelkesedésből nyomja a zenét. Feltehetőleg újra érezni akarják a klubhangulatot és a kisebb közönség közvetlenségét. Ám látszott a frontemberen is, hogy már semmi nem lesz olyan, mint régen.

Akármennyire  egyszerű volt a koncert, mégiscsak Magyarország legnagyobb rockbandája játszott, egy olyan csapat, aki megtölti a Főnix arénát, aki kötelezően nagyszínpadon játszik a fesztiválokon, ez a furcsa, feszengő érzés körüljárta az egész bulit. Közönség néha zavartan állt, hogy most mi ez az egyszerűség és puritánság, Tankcsapdának kellett rászólni a rajongókra, hogy "ÉBRESZTŐ!".

A legnagyobb hibája az egésznek, az erőteljes ellentétek. Hiába a kis diszkó, a maréknyi ember, a lelkesedés, a Tankcsapda már rutinból játszik. Annyira precíz, steril pontos volt a koncertjük, mintha mindegy egyes másodperc ki lett volna számolva. Hiányzott az improvizáció, a nyersesség a mocskosság, a felhőtlen ellazulás. A zenekar már képtelen megengedni magának bármilyen "kibillenést".

Lukács még csak le sem izzadt koncert végére. És olyan átkötő szöveget mondott a számok között, hogy csak a hülyének nem esett le, hogy minden alkalommal ugyanezeket mondja.

Ami miatt tényleg elvesztette a klubhangulatát az egész koncert, az a végén beleerőltetett reklám, ahogy Lukács kijelenti, hogy jó lenne már neki egy sör, és büszkén tartja magasba a SOPRONI ÁSZOK dobozt (ők a főtámogatói a csapatnak).

Ekkor éreztem, hogy  mégiscsak a pénzért és a forgalmazásért megy minden.

Összevetve egy nagyon jó koncertet kaptunk, és örülhetünk, hogy van nekünk egy zenekarunk, akivel nem szaladt el a ló, aki még ugyanolyan szívesen játszik kisszínpadon, és megtisztel minden egyes rajongót. Egy zenekar, akiben még megvan az alázat a közönsége iránt, aki minden egyes lépcsőfokot végigjárt, hogy a csúcsra érjen, és közben nem felejti el, milyen volt az első lépés.

Ha nem is száz százalékig sikerült a zenekarnak, de voltak olyan helyzetek, amikor pár pillanatra a kilencvenes években érezhettük magunkat, és voltak pillanatok, amikor megtudhattuk milyen volt a Tankcsapda kezdő zenekarként.

Nosztalgikus volt...

Köszi srácok!

Tényleg nem hagytak el.