Tegnap felmondtak a munkahelyemen.

Tipikus közös megegyezős dolog, hogy a cég járjon a legjobban, ha kirúgnak, akkor nagy összeg ütötte volna a markomat, de számíthattam arra, hogy nem kapnék jó referenciákat...

Belementem.

Igazából már vártam ezt a pillanatot, szóval nem volt egy hosszú diskurzus. Mondták negédesen, hogy az újságírás biztos jobban megy, az veszi el minden gondolatomat, és nem tudok 100%-osan a munkára koncentrálni. Teljes mértékben igazuk volt. Olyannyira, hogy míg magyaráztak nekem az új céges perspektívákról, célkitűzésekről, forgalomnövelésről, az én gondolataim már messze Obama G20-as találkozója, a május 8-i Révész Márius tárgyalása körül forogtak.

Miután képzeletbeli kalandozásaim visszatértek a nyers valóságba az unalmas iroda közepébe, a puritán asztalom mögé, és a démonok valós alakot öltöttek, és negédes hangon közölték, hogy távozzak a cégtől közös megegyezéssel, mérhetetlen nyugalom lett úrrá rajtam.

A démonok azt várták, hogy majd zsebkendőért kapkodva, könnyek között fogok könyörögni azért, hogy ugyan adjanak még egy utolsó esélyt és bizonyítani fogok, ehelyett egy laza vállrándítással és egy hanyag "ok"-val lezártam az ügyet.

A fő démon próbált mosolyt erőltetni az arcára, de csak fájdalmas vicsorgást tudott produkálni.

Győztem.

Felálltak. Felmondási szerződést írattak velem alá. Kivonultak, és az orruk alól mormogtak egy "viszlát"-ot.

Egyedül maradtam.

Csönd.

Elkezdett valami mozgolódni bennem. Egy régen nem érzett lüktetés.

Egyre erősebbé vált.

Szemem kitágult, testemet elöntötte a forróság. Az egész szoba világosabb lett. A nap erőteljesebben sütött, a zajok felerősödtek, a friss levegő is gyakrabban csapott meg.

Elszabadult az energia. Hirtelen felszabadultság lett rajtam úra, mintha több kilós súlytól szabadultam meg. Agyam elkezdett lüktetni, az új gondolatok csak úgy hasogatták a fejemet. Nem bírtam egy helyben ülni, lábam toporzékolt.

Megnyíltam.

Olyan érzés volt, mintha egy nyomasztó fülledt, levegőtlen sötét szobából a friss, üde szabadba rontottam volna ki, a ahol a frissesség újra megtöltött volna energiával.

Mint amikor a szervezeted teljesen ki van száradva, és hideg folyadékhoz jutsz, és újra élettel telít meg,  ahogy ömlik le a nyelőcsöveden.

Lüktetett bennem a tetvágy, éreztem, hogy a hosszú monoton évek alatt elsorvadt agyam újra ötleteket, kérdéseket termel. Elkezdett újra érdekelni minden. Elsorvadt testemben motorként indulnak be az izmok.

Szét tudtam volna robbanni, kiszakadni a testemből. Megállíthatatlannak éreztem magamat, olyannak, aki betonfalat képes puszta kézzel áttörni.

Sokan ilyenkor magukba fordulnak.

Én nem.

Új lendületet éreztem magamban. Tudtam, hogy az igazi nagybetűs élet csak most kezdődik számomra. Szabad lettem.

Várnak a kalandok, az izgalmas, változatos élet.

Nincs többé röghözkötöttség, monoton  munkamenet, búgó monitorok, vakító papírlapok, frusztráló számadatok, nyomasztó csönd, feszítő elegancia, merev munkahelyi légkör.

Győztem.

Előttem az élet.

Nincs több akadály...

Hol az a betonfal?!