A számla

-Eszetekbe ne jusson felmászni! – figyelmeztette diákjait a fiatal tanár, amikor a középiskolás  kirándulócsoport megpihent egy sziklafal tövében.

A két jó barát, Stephen Callaghan és Hugh McCormick összenézett. Szemükben fellobbant a tűz, a talpuk máris bizsergett. Mindkettő tudta, mire gondol a másik.

Ledobták a hátizsákjukat a fűbe, és letelepedtek, látszólag közömbösen, megfogadva az intelmet. Előkotorták a szendvicseket, a paradicsomot és az üdítőt. Kifejezéstelen arccal majszolni kezdtek, de nem érezték az ízeket. A tekintetük titokban már a szikla csúcsát pásztázta, már fogást kerestek a falon a kéznek, a lábnak.

A tanár hamarosan elment, hogy elrendezze a szállást a csapatnak. 

A két fiúnak több sem kellett. Szinte egyszerre ugrottak fel és iramodtak a szikla felé.

-Ne marháskodjatok! Meguntátok az életeteket? Ez nem vagányság, hanem baromság!

Ilyen és ehhez hasonló intelmek szálltak feléjük a többiek felől.

       De ők már süketek voltak az intelmekre. Egy kézlegyintéssel elhallgattatták az aggályoskodókat és már lendült a lábuk, hogy támasztékot, a kezük pedig, hogy kapaszkodót keressen a göcsörtös, rücskös kövön.   

Steve haladt elől. Minden lépéssel távolabb került a földtől és közelebb az éghez. Nem érzett félelmet, csak valami mámort, hogy leküzdi a leküzdhetetlent. Ugyanez az eufórikus hangulat kerítette hatalmába Hugh-t is, aki valamivel lejjebb és kissé oldalvást haladt, óvatosan keresve biztos támasztékot a talpának, centinként araszolva felfelé.

A fal nem volt túl magas, talán tizenöt méter. A csipkézett sziklákon viszonylag könnyen feljutottak. A tetőn megálltak és valami lenéző mosollyal integettek a lent maradt gyáva népségnek. Néhány percig álldogáltak, tekintetük körbejárt a tájon, az üde, zöld, lankás dombokon, a távolban kanyargó ezüstös kis folyón, megállapodott a közeli falu templomának tornyán.

-Menjünk, mielőtt az őrmester visszajön! – tanácsolta Steve.

Egymást közt csak őrmesternek hívták a tanerőt, aki bár melegszívű ember volt, de szigorú. A kihágást pedig retorzió követi, ezt tudta mind a két fiú.

A szikla kúpot formázott, három oldalán szinte függőleges fallal. A negyedik oldal kevésbé meredek volt, azon egy járhatónak tűnő ösvény vezetett lefelé, ezen indultak el. Hugh ment elől.

-Igyekezz már! - Nógatta őt Steve és egy nagyot lépett előre, hogy kissé hátba verje az előtte haladót. Elhamarkodott mozdulat volt, mert jobb lábbal egy nagyméretű kavicsra lépett és kifordult a bokája. Elvesztette az egyensúlyát és előrezuhant. Megtaszította a barátját, aki azonnal elvágódott a földön, legurult az ösvényről, oldalra, a mélység irányába. Az utolsó pillanatban tudott némiképp megkapaszkodni a szikla peremén a négyemeletes magasság fölött lógva.     

Steve megdermedt a rémülettől, mozdulni sem tudott.

Hugh ujjai bizonytalanul tartották a testét, a szikla peremén nem volt biztos kapaszkodó. Szemében Steve a halálfélelmet látta megjelenni.

-Segíts! Kérlek Steve, segíts!

Hugh tekintete könyörgő volt, ahogy a barátjára nézett. De a másik csak guggolt vele szemben, mozdulatlanul, mert még ő sem állt lábra.„Ha megpróbálom felhúzni, engem is magával ránt” – gondolta.

-Steve, segíts!

A fiú ujjai milliméterenként csúsztak lejjebb. Stephen csak nézte, és nemet intett a fejével. Becsukta a szemét, hogy ne lássa a könyörgő, szemrehányó tekintetet, a halálba menő utolsó pillantását.

Az ujjak lecsúsztak a sziklafalról.

Stephen melléből egy szinte állati hördülés tört fel, szeméből kibuggyant a könny és elhomályosult tekintettel, félvakon botorkált lefelé. 

Mire leért, az osztálytársak már összesereglettek Hugh körül. A fiúnak eltört a gerince, beszakadt a koponyája. Vérét a homokos talaj mohón itta be.

Stephen ránézett és úgy látta, hogy az üveges szemek őt figyelik. Amikor a test mellé lépett, annak szájából vér buggyant elő.

-Mondott valamit! – kiáltotta Stephen.

-Nem mond már semmit. – zokogta a mellette álló, szeplős, nyakigláb kamasz.

-De igen. Nem hallottátok? Mondott valamit. – nézett a többiekre Stephen, de azok csak a fejüket ingatták, mert az iszonyattól és a rémülettől egyetlen hang sem tudta elhagyni az ajkukat.

-De igen- motyogta Steve csak magának. – Én hallottam. Azt mondta, hogy „Fizetni fogsz! Benyújtom a számlát”      

Tíz évvel később.

A film unalmas volt, vontatott, a férfi alig várta, hogy megjelenjen a VÉGE felirat.

A mozijegyet Miriam vette, ez is része volt a születésnapi ajándéknak. A férfi kedvenc színésze volt a főszereplő, háborús történet, amit fölöttébb kedvelt, és amit Miriam utált. De hiába volt a nő igyekezete, ez nem volt felhőtlen szórakozás a férfi számára. Nem tudni melyikük unta jobban.

Fellélegeztek, amikor végre kiléptek az utcára.

A levegő még mindig igen meleg volt, de a rekkenő hőség már enyhült. Bár már tíz óra is elmúlt, az utcákon még pezsgett az élet, turisták nézegették a kivilágított kirakatokat, üldögéltek a kávéházak, éttermek teraszain, hideg üdítőt vagy sört kortyolgatva.

A belvárosból metróval mentek a városszéli parkolóig, ahol a kocsit hagyták. Ezen a környéken már lényegesen kevesebben jártak, a földalattihoz vezető aluljáróban is csak lézengtek az emberek.

Az aluljárótól az autóig kis parkon kellett keresztülmenni. A parkot kockakövekkel kirakott járda szelte ketté. Kéz a kézben andalogtak, éppen úgy, mint hét évvel ezelőtt, amikor megismerkedtek és a szerelmük még csak bimbózott.

A park közepén a férfi elengedte a nő kezét.

-Tudom szívem, hogy ezt utálod, de most mégis kénytelen leszek meglátogatni az egyik fát.

-Jól tudod. – hangzott a morcos felelet.- Tényleg utálom. A kutyák szoktak mindenhová csorgatni, ahol éppen rájuk jön. Emberi lény próbáljon meg uralkodni magán!

-Szerintem csak az irigység beszél belőled, mert nektek nőknek sokkal bonyolultabb az ügy – mondta a férfi vigyorogva és elindult a fák közé. Előtte még körbenézett és megnyugodva látta, hogy kettőjükön kívül messze s távol nincs egy lélek sem.

Miközben könnyített magán, még hallotta az asszony lépteit koppanni a járdán, ahogy továbbsétált a parkoló felé, ahol az autó állt.

Dolga végeztével a férfi felrántotta a zipzárt a nadrágja sliccén és az autó felé vette az irányt. A park fái közül kilépve tekintetével Miriamet kereste, de a nő nem volt sehol.

„Hová tűnt egy szempillantás alatt?” morfondírozott és körbefordult, a parkoló minden irányába.

-Miriam! – szólította hangosan az asszonyt, de nem jött válasz. – Miriam! Ne butáskodj! Gyere elő, ez rossz vicc! – kiáltotta.

Hiába.

A férfi döbbenten és tehetetlenül állt az autó mellett. Sehol egy lélek, a taxiállomáson nincs taxi, senkitől nem tudta megkérdezni, látott-e egy sötéthajú, karcsú, fiatal nőt. Visszament a fák közé, hátha mégis Miriam is könnyíteni akart magán, bármilyen erősen ellenkezik is az elveivel. A fák ritkásan álltak, a két oldalról beszűrődő lámpafény elég jól megvilágította a kis parkot, a férfi belátta a területet. Nem kétséges, a nő nem volt ott.

-Miriam! – kiáltotta újból. Visszament az autóhoz, körbejárta a néhány még ott parkoló járművet is, talán csak elbújt valamelyik mögé.

Egyre jobban erőt vett rajta a nyugtalanság. Miriam nem szokott ilyen ostoba vicceket csinálni.

Tanácstalanul állt az autó mellett. Mit csináljon? Menjen haza, mintha mi sem történt volna? Hagyja itt a nőt, aki lehet, hogy bajban van?  Vagy várjon még? Meddig? Mire?

Előszedte a zsebéből a telefont és Miriam számát hívta. A telefon kis képernyőjén megjelent a „kapcsolás” felirat, de ezután semmi nem történt, a nő telefonja nem csengett ki. Próbálkozott még egyszer-kétszer, mindhiába.  Ezután a segélyhívó számát billentyűzte.

-Jó estét! – mondta a kellemes hangú nőnek, aki a vonal túlsó végén jelentkezett.  Stephen Callaghan vagyok, a feleségem eltűnését szeretném bejelenteni.

-Tartsa kérem, kapcsolom a rendőrséget!

Pár másodperc múlva egy középkorú férfihang szólalt meg.

-Miben segíthetek? – kérdezte.

A férfi megismételte:

-Stephen Callaghan vagyok és a feleségem eltűnését szeretném bejelenteni.

-Mikor tűnt el a kedves felesége?

-Körülbelül öt perccel ezelőtt.

A vonalban néhány pillanatig csend volt, majd az addig barátságos hang kissé ingerültté vált.

-Ne szórakozzon velem uram! Lehet, hogy mások élete veszélyben forog, maga pedig itt viccelődik velem és feltart.

-Nem vicc! – kiáltotta a férfi. – Tényleg eltűnt! Az előbb még itt volt, most meg már nincs.

-Akkor keresse meg! Ha nem találja, negyvennyolc óra elteltével hívjon! Addig úgysem teszünk semmit.

-Haló! Haló! – kiabálta Steve, de a másik már bontotta a vonalat. 

A férfi zsibbadtan állt. Talán Miriam tényleg dühös volt, hogy minden ellenkezése dacára ő a fánál vizelt. Talán fogott egy taxit és hazament. Igen, ez lehetséges. Habár nagyon rövid idő telt el, talán csak kicsit több mint egy perc. És nem hallotta autó motorját, vagy ajtócsapódást sem. De akkor is. Nincs más magyarázat. Igen, Miriam már útban van hazafelé.

Megnyugodott kissé, beült az autóba és hazaindult.

A ház sötét volt, amikor megállt előtte, nem szűrődött ki fény egyetlen ablakból sem. Az ajtó zárva, nem volt belülről benne a kulcs. Minden érintetlen volt úgy, ahogy otthagyták mielőtt elindultak. Miriamnek semmi nyoma.  Steve addigi törékeny nyugalma ismét elszállt, helyét az értetlenkedés és a rémület foglalta el. Bár már éjfél felé járt az idő, tárcsázta az anyósa számát. Sue álmos hangon szólt a telefonba.

-Steve vagyok. Tudom, hogy későre jár, de kicsit ideges vagyok. Összekaptam Miriammel és elment itthonról- füllentette, hogy minél kevesebb izgalmat okozzon a nő anyjának. Nem ment oda?

Sue hangjából azonnal eltűnt az álmosság, és az aggodalom vette át a helyét.

-Nem, nincs itt. Hívj fel azonnal, amikor hazament, mert most már én is ideges vagyok!

Steve sűrű bocsánatkérések közepette végighívott minden számot, amit Miriamnek a dohányzóasztalkán lévő noteszében talált. Senki nem tudott a nőről semmit.

Az asszony nem került elő sem másnap, sem harmadnap. A rendőrség végre hajlandó volt foglalkozni az üggyel. Előkeresték a térfigyelő kamera felvételeit és visszajátszották.

Steve feszülten meredt a monitorra. 22 óra 48 perc 16 másodperkor Miriam tűnt fel a képernyőn, amint a parkból kilépve az autó felé sétál és pár lépésre tőle váratlanul megáll.  A következő képen már Steve látszott, amint előlép a fák közül és ő is az autó felé indul. De ekkor Miriam már nem volt ott.

-Mi a fene! – rendőr csodálkozva meredt a monitorra – hová tűnt?

-Ezt kérdezem én is – mondta Steve. – Nézze! Nézze csak! – mondta azután izgatottan. – Az idő! 22 óra 48 perc 21 másodperckor Öt másodperc hiányzik. Megvághatta valaki a felvételt?  

-Kizárt. De mit lehet csinálni öt másodperc alatt?

-Eltűnni.- sóhajtotta Steve.

A rendőr egy darabig még telefonálgatott ide-oda, érdeklődött, hogy valaki hozzáférhetett-e a felvételhez, belenyúlhatott-e. Megpróbálta kideríteni hová lett 5 másodperc. Az egyetlen lehetségesnek tűnő magyarázat végül az volt, hogy talán áramkimaradás volt, és a kamera 5 másodpercet kihagyott. Mindenesetre megígérték Steve-nek, hogy mindent megtesznek, hogy kiderítsék hová tűnt Miriam. 

A férfi még reggel is kábult volt az altatótól, amit előző este azért vett be, hogy végre aludni tudjon valamennyit. Már egy hete, hogy Miriam eltűnt, és ez idáig még semmi hír, a rendőrség semmiféle nyomot nem talált, sötétben tapogatóztak.

Foghegyről odavetett egy üdvözlést Mrs. Calvertnek, aki már korán reggel ott sertepertélt a kerítés mellett. Steve látta rajta, hogy nagyon szeretné őt megszólítani az öreg hölgy. Biztos furdalja a kíváncsiság az oldalát, hogy hol van Miriam, akit nem látott már egy hete. De Steve nem kívánt beszámolni a történtekről, gyorsan hátat fordított Mrs. Calvertnek, nem hagyott neki időt a kérdezősködésre. Beugrott az autóba és indult munkába. Az elmúlt egy hét során, mint egy megszállott úgy dolgozott. Öntudatlan menekülés volt a gondolatai elől, mert addig sem Miriam járt a fejében, amíg a feladatra koncentrált.

A Fernside Engineers hétemeletes impozáns épület volt, bejárata a Barclays sugárútról nyílt. Steve irodája a hatodik emeleten volt. Az épület mellett egy kis pékség, ahol Steve ebédidőben szokott vásárolni a kedvenc péksüteményeiből, az épület másik oldalán pedig a Lloyd’s biztosító irodaháza emelkedett.

A férfi átverekedte magát a reggeli csúcsforgalmon és befordult a Barclays sugárútra, aminek már minden centiméterét jól ismerte.

De most mégis azt gondolta, hogy eltévedt.

A  Lloyd’s irodaházát megtalálta. És ott van a pékség is, ahol az a kis fiatal kínai lány az eladó, aki olyan fura akcentussal beszél. De hol van a Fernside Engineers?

Ahol tegnap még az irodaház állt, ma egy kis parkot látott. A közepén játszótér, homokozóval, hintákkal, mászókákkal. Fiatal anyák és a gyerekeik hangos zsivaja töltötte be a teret. 

„Uramisten! Mi ez már megint?” Steve leállította az autót a pékség előtt, és bement az üzletbe. A kis kínai lány az utóbbi időben már név szerint szólította őt. Most idegen tekintettel nézett rá.

-Jó reggelt uram.  - mondta, mosolyogva, mint mindig.- Mit adhatok?

-Bocsásson meg! – kezdte Steven.– csupán egy információt szeretnék. – Nem tudja, hol van a Fernside Engineers? Valaki azt mondta nekem, hogy itt találom önök és a Lloyd’s között.

-Az a valaki tévedett uram- válaszolta a lány. – Itt egy park van és egy játszótér. Nem is hallottam arról az endzsinierszről, vagy mi az,  amit ön keres.

-Köszönöm- motyogta kábán a férfi. Kitámolygott az autóhoz és beleroskadt a vezetőülésbe. Percek teltek el, amire összeszedte magát.  Elővette a zsebéből a mobiltelefont. Nem bírta már magában tartani a titkát, a fájdalmát, úgy gondolta meg kell osztania a barátaival, ismerőseivel, családtagjaival. Elsőnek a bátyja, Roy nevét ütötte be.

„A hívott számon előfizető nem kapcsolható” – hallotta a géphangot valamivel később.

„Mi a fene? Megváltoztatta a számát és engem nem is értesített?” dühöngött a férfi, majd az anyja számát billentyűzte.

„A hívott számon előfizető nem kapcsolható” – hallotta ismét.   

Remegő kézzel nyomkodta végig a telefon memóriájában lévő valamennyi számot. „A hívott számon előfizető nem kapcsolható”

-Mi ez? Mi történik velem? – kiáltotta sírástól elcsukló hangon és ököllel rávert a kormányra.

Néhány perc elteltével kissé összeszedte magát. Indított, és hazafelé vette az irányt, hogy legalább Mrs. Calverttel tudjon beszélni egy keveset. Bár az idős hölgy kissé kotnyeles volt, de kétségtelenül éles elméjű, bölcs, jóindulatú és segítőkész. Steve most egy kicsit bánta, hogy reggel faképnél hagyta és még csak lehetőséget sem adott neki a beszélgetésre.

Befordult a jól ismert utcába, ahol Miriammel lakott már több mint négy éve. A házasságuk elején bukkantak rá erre a szép kis házra, amit nagyon barátságos összegért béreltek. A ház kiválasztásánál fontos szempont volt, hogy a majdan megszületendő gyermekeiknek is nyugodt, csendes, élhető környezetet biztosítsanak.

Mrs. Calvertet most is az udvaron látta, a füvet locsolta éppen. Mellette a másik szomszéd, Mr. Briggs és neje háza állt. De az ő házuk! Mrs. Calvert és Mr. Briggs között! Az nem volt sehol!

A ház, aminek a kapuján reggel kilépett, eltűnt! Nyomtalanul! Még üres telek, vagy park sem volt a helyén, úgy ahogy a Fernside Engineers helyén.

Steve kiszállt az autóból és odalépett Mrs. Calvert kerítéséhez.        

Szerette volna megszólítani az idős hölgyet, de egész egyszerűen nem tudta, mit mondjon. Zúdítsa rá az elmúlt egy hét történéseit, vagy kérdezze meg hová tűnt a ház, ahol még ma reggel is lakott? Minden olyan ostobának, zavarosnak, értelmetlennek tűnt.

Mrs. Calvert észrevette a kerítésnél bámészkodó fiatal férfit. Elzárta a vízcsapot, kezét, ami kissé vizes lett, megtörölte a szoknyájában és közelebb lépett.

-Jó reggelt fiatalember! – köszöntötte Stephent barátságosan. – Segíthetek?

-Jó reggelt. Igen. – dadogta a férfi, aki látta, hogy az idős hölgy idegenként tekint rá.- Stephen és Miriam Callaghant keresem. Állítólag itt laknak valahol a közelben. Nem ismeri őket?

-Sajnálom, nem hallottam ezeket a neveket idáig.

-Köszönöm- motyogta Steve és visszaindult az autóhoz.

Azután tekintete a házak számtábláira esett.

-Még egy szóra asszonyom!

-Igen?

-Hogy lehet az, hogy az ön háza a 45-ös, a szomszédjáé pedig a 49-es számot viseli? Hol van a 47-es?

-Óh ez régi történet. Évekkel ezelőtt átnevezték és átszámozták az utcát. Akkor történt valami tévedés. A polgármesteri hivatal később ki akarta javítani a hibát, de a lakók tiltakoztak, hogy annyi utánjárást igényel az össze iratot módosítani, hogy végül így maradt.   

-Értem. Minden jót!

-Minden jót magának is!

Steve visszaroskadt az autóba. Most merre tovább? Hová menjen, kihez? Úgy érezte, már gondolkodni sincs ereje, kábán, magatehetetlenül ült percekig.

Összerezzent, amikor a telefon éles, sípoló hangon jelezte, hogy szöveges üzenete érkezett. Remegő kézzel nyúlt a kis készülékhez, hogy megnézze ki az, aki még tudja, hogy ki ő, és üzen neki.

„Gyere a kikötőbe!” – mindössze ennyi látszott a kijelzőn. Hogy ki a feladó, azt nem látta, mert teljesen szokatlan módon, a készülék nem írta ki. De ez már nem is nagyon izgatta. Amolyan minden mindegy hangulatban indított, és lassan a kikötő felé vette az irányt.

A város csendes öble nem volt alkalmas óceánjáró hajók fogadására, csak a halászok csónakjai és a módosabbak yachtjai sorakoztak a móló mellett. Leállította az autót, szeme végigfutott a móló hosszában. Megpróbálta kitalálni ki hívhatta, és mit akarhat a rejtélyes, ismeretlen valaki. De egyetlen gyanús vagy ismerős alakot sem fedezett fel, csupán néhány halász rakodta ki az éjszakai zsákmányt.

Steve leült a hullámtörő gát egyik kövére és üres tekintettel bámult maga elé. Nem kellett sokáig várnia, a telefon újból üzenetet közvetített: „Santa Barbara. Szállj fel rá!”

Feltápászkodott a kövekről és elindult a móló mentén sorakozó hajók mellett. Mintegy ötven métert kellett megtennie, amikor megpillantotta a karcsú, elegáns, kétszintes, mintegy tizenöt méter hosszú luxusyachtot, aminek az oldalára a Santa Barbara név volt felfestve. A hajó erős kötéllel egy betontuskóhoz volt kikötve, a fedélzetére egy keskeny palló vezetett.

A férfi gondolkodás nélkül elindult, felsétált a fedélzetre. Körbejárta az alsó szintet, de nem találkozott senkivel. Azután felment a felső fedélzetre, de ott sem volt egy teremtett lélek sem. Üres volt a kormányos fülkéje is. Steve végül lement a kajütbe. Keskeny folyosóra jutott. Balra jól felszerelt kis konyhát talált, ahol a hűtőszekrény dugig volt tömve sültekkel, felvágottakkal, sajtokkal, gyümölcsökkel, salátával, italokkal. Jobbra kényelmes hálókabin, széles, megvetett ággyal. A férfi gyomra összerándult, az ágy fölött az eltűnt felesége képe nézett rá.  

-Miriam! – szakadt ki belőle a kiáltás. – Hol vagy?

A hajó testén abban a pillanatban remegés futott át, felbrummogott a motor, felpörögtek a hajócsavarok és a yacht kifutott a kikötőből.

Stephen felrohant a lépcsőn, a hajó hátuljába futott és látta, hogy a gyors mozgású jármű szédületes sebességgel távolodik a parttól. Első gondolata az volt, hogy a vízbe veti magát és kiúszik a partra, amíg nincs túl távol, de a sebesen forgó hajócsavarok és a hajó által vetett örvények miatt ez igen kockázatos vállalkozás lett volna, ezért meggondolta magát. Visszaindult az orr felé, mert valakinek csak kell ott lennie. Valaki csak felhúzta a pallót, eloldotta a kötelet, beindította a motort és kormányozza a hajót. De a kormányos fülkéjében most sem talált senkit. Mintha szellemek irányítanák a járművet. Ismét végigjárta a yacht minden zegét-zugát, de egy teremtett lélek sem volt sehol. Mire végzett a kutatással a part már távol volt, s vészes gyorsasággal zsugorodott apró ponttá, majd tűnt el a szeme elől.

Stephen ténfergett ide-oda, az agya lassan kezdett eltompulni a hiábavaló erőlködéstől, hogy valami választ találjon az elmúlt hét rejtélyes eseményeire.

Az életösztön viszont még élt benne, ezért lement a konyhába és körülnézett a hűtőszekrényben. Alaposan belakmározott, majd amikor leszállt az este végigvetette magát a széles, kényelmes ágyon és ájulásszerű alvás tört rá.

Az eszeveszett száguldás folytatódott másnap és harmadnap is. Hol a cél? Mi a cél?

A negyedik nap a hűtőszekrény kiürült. Az ötödiken elfogyott az innivaló.

A hajó még mindig száguldott, a férfi már nem tűnődött rajta, hogy vajon mi hajtja, hogy lehet, hogy az üzemanyag még nem fogyott el.

A hatodik napon csökkent a sebesség, a száguldás lassú sétává vált.

Stephen már gyötrő szomjúságot érzett. A nap lángot okádott az égen, perzselő sugarakat szórt a férfi fejére. Eleinte még próbált az árnyékba húzódni, később már arra sem volt ereje. Nyelve feldagadt a szájában, kínokat okozott a nyelés, a szeme előtt vibráltak a tárgyak.

A hetedik napon a hajó megállt.

De ekkor a távolban feltűnt egy másik hófehér yacht és egyenesen tartott felé.

Stevenek minden erejét össze kellett szednie, hogy a korlátba kapaszkodva fel tudjon állni. Integetni próbált, hátha megérkezett a várva-várt segítség. A másik hajó hamarosan odaért hozzá és mellésimult. Hosszú percekig nem történt semmi, egy lélek sem mozdult.

-Segítség – nyöszörögte elhalóan a férfi. – Segítség!                         

És akkor végre megjelent a fedélzeten egy alak. Fiatal férfi, könnyedén, szinte légiesen járt. Széles karimájú kalapja árnyékot vetett az arcára. Egy papírlapot szorongatott a kezében. Megállt a korlát mellett, alig kétlépésnyi távolságra Stephentől és hátratolta a fején a kalapot.

-Hugh!

Steve hátrahőkölt, amennyire ereje engedte. A lába kezdte felmondani a szolgálatot, érezte, hogy lassan összecsuklik. Ekkor a másik feléje nyújtotta a papírlapot.

Steve próbált érte nyúlni, de már ahhoz is gyenge volt, hogy a kezét felemelje. A lap a két hajó között, pörögve-forogva a tengerbe hullott. Egyetlen szó volt csupán, amit a férfi el tudott olvasni a fejlécen mielőtt végleg elsötétült előtte a világ : SZÁMLA.