Eliza története

Dobozi Gábor zongoraművész ez állt a réztáblán, melyet a kertkapura szögeltek. Az kert, melyben a ház állott, nem volt különösebben ápolt, mindenütt vakondtúrások és földkupacok tarkították. Az épületet, amelyben a középkorú úr élte mindennapjait, egy sváb polgári család építette a múlt században. Azóta változtak az idők és cserélődtek a tulajdonosok is. Az örökösök visszatértek az óhazába, ezért a ház eladása mellett döntöttek.

A zongorista ünnepelt művészként érkezett a városba fiatal feleségével. Láthatóan nagyon boldogok voltak egészen addig, míg az asszonyka belehalt a szülésbe.

Ettől kezdve Dobozi művész úr bezárkózott a házba és csak a tanításnak élt. Mintha így akarta volna pótolni elvesztett családját.

Elize Kruger január másodkán ünnepelte kilencedik születésnapját. Szüleitől azt kérte ajándékba, hadd vehessen ő is zongoraleckéket Dobozi művész úrtól, mint a szomszédban lakó kislány, Zelma. A tíz éves "nagylány" ugyanis sokszor mesélt a Dobozi-féle zongora órákról, áradozott az idős úr kedvességéről és a finom süteményekről, amelyeket művész úrtól kapott, kiváló játékáért.

Valójában, Elize sohasem kedvelte Zelmát mert alacsony, kissé molett lány, folyton hencegett sikereivel. Egyetlen valamirevaló fiú sem vette észre, s csak azzal vonta magára a figyelmet, hogy mesélt a zongoraórákról. Ilyenkor mindenki köréje gyűlt és tátott szájjal hallgatta.

Elize magas, nyúlánk ifjú hölgy volt, nagy kék szemeivel és vastag ajkakkal, akit rettenetesen bosszantott Zelma sikere.

Dobozi úr ebben a pillanatban szorgosan dolgozott. Éppen egy új szerzeményhez keresett hangokat, de azok a haszontalan trillák mindannyiszor kiszaladtak az emlékezetéből. Egyszerűen elvesztek a fejéből, pedig éjjel is velük álmodott. Összehúzta a szemeit, majd mérgében az asztalra csapott.

- Már megint ezek a zavaró érzések- háborgott. -Már sohasem lesz béke és csend ebben a házban?

És igen a hangok. Mindig vele voltak, ott suttogtak a fülében. Néha sikerült leráznia őket, de aztán megint kísértértették. Ráadásul még parancsolgatak is. Aztán jöttek azok a fura nyilalások a fejében...

A fájdalmak azután kezdődtek, hogy elveszítette feleségét. A szülés nagyon hosszúra nyúlt, hiába küzdöttek az orvosok is, az órák óta vajúdó nő, nem tudta megszülni az aprócska gyermeket. Mire mégis világra segítették a babát, az asszony már nem élt. A csecsemő nem sírt fel azonnal, élesztgetni kellett. Végül életben maradt, de az orvosok nem sok jóval biztatták az apát. A gyermek nagy kék szemeivel csak bámult a világba. Nem mozgott csak nézett, nem látott, de mégis mindent érzékelt.

Az orvosok tanácsára a férfi intézetbe adta a kislányr, mert művész lévén képtelen lett volna gondoskodni róla. Mégis gyakran látogatta, mert a gyerek jelentette az egyetlen kapcsokatot számára a világgal. Aztán a kislány is meghalt.

A temetésen a férfi megrendülten állt a sírgödör felett. Nem látszott rajta semmi kívülről, de legbelúl egészen másféle világban járt. A lelkében megszólalt egy dallam, s ez a néhány hang azóta is vele volt.

Először ritkábban azán egyre többször jelentkezett a dallam , majd az égető érzés az agyában . Az utóbbi időben pedig, a fejfájást fura emlékezet kiesések követték. Mikor csöndesült a belső zaklatottsága és lecsillapodott, Igen különös helyeken, szokatlan körülmények közt ébredt. Az előtte történt dolgok teljesen kiestek az emlékezetéből.

- Öregedő szenilis vénember vagyok, aki már arra sem emlékszik, mit csinált tegnap este- morogta maga elé ilyenkor, Dobozi, aztán ismét a munkájába temetkezett. Teljesen elfeledkezett az idő múlásáról.

Egyszer csak csöngettek az ajtón. Dobozi úr először nem is hallotta meg a csengőszót, de a látogató nem adta fel ilyen könnyen. Nyomta a gombot egyszer, kétszer, háromszor...

Dobozi hirtelen riadt fel réveteg elmélkedéséböl. Mérges volt a zaklatójától, aki megzavarta álmodozásaiban. Az ajtóhoz ment és szélesre tárta.

- Tessék !- morogta.

Zelma állt az ajtóban, s tátott szájjal bámult a mesterére. Nem értette mi történt azzal az emberrel, aki eddig mindig annyira kedves volt hozzá. Dobozi úr pedig sokkal kedvesebben folytatta.

- Zelma kicsi lány. - Ne haragudj, nem tudom mi van ma velem. Ma nem tudom mi van ma velem., de sörnyű fejfájás kínoz.

-Nem tudok órát tartani neked. - Jövő héten találkozunk, jó? - kérdezte negédesen.

Zelma bólintott. Megnyugodott, hogy a kedves öreg úr, aki mindig olyan barátságos volt vele, mégsem haragszik rá. Megfordult és hazáig szaladt.

Elize büszkén lépdelt az úton, hiszen szülei hozzájárultak, hogy zongora órákat vegyen a mestertől. Útközben elképzelte, milyen nagyszerű lesz majd ha ő is színpadra léphet, mint híres zenész, s ünnepelt sztárja lehet a közönségnek. Zelma meg elbújhat a dicsekvésével- gondolta.

Közben ekérkezett a Dobozi házához. Megállt a kertkapu előtt és várt. Csengőt seholsem látott, így lenyomta a kilincset. Lenagyobb meglepetésére a kilincs megnyikordult, de engedelmeskedett.Végigment a házhoz vezető ösvényen egészen az ajtóóig és várt.

Hallgatózott egydarabig, de semmi jele nem volt annak, hogy Dobozi otthon lenne.

A házban csend honolt nem mozdult semmi.

Elize toporgott az ajtó előtt és várt.

A házban Dobozi ült egy halom kotta előtt és bámulta a falat. Ismét hallotta az ismerős dallamot, s a hangokat melyek oyan gyakran szólongatták. Hangok pedig most a felesége dúdolását imtálták. Búsan édesen énekelt, mint ahogy azt régebben oly sokszor tette.

Aztán a dallam átcsapott sikoltozássá pontosan ahogy azt a szülészeten tette szegény, amikor könyörgött sz életéért. Ő pedig ott állt és nem tehetett semmit. Ismét rátört a tehetlenség érzése. Lelki szemei előtt megjekent előtte a gyermeke ahogy nagy kék szemeivel felnézett rá. Megint rátört a fájdalom és a bűntudat, mert idegenekre bízta a csepp emberkét.

- Olyan aprócska volt, s olyan magatehetetlen- gondolta.

Jól tudta pedig, hogy semmit nem tehetett érte, hiszen annyira törékeny volt, annyira sérült, hogy nem élhetett tovább.

A fájdalom és a kín annyira rátört ismét, hogy hosszú percekig csak markolta a kottalapokat. Azután megérezte a már ismerős illatot, majd a fejfájás villámként hasított a koponyájába.

Ekkor ismétcsöngettek az ajtón. A csengö hangja úgy hatott, mintha ismét síkított volna a felesége. A hűtborzongató, jeges fájdalom végigfutott a gerincén, majd elért az agyát.

Dobozi tétován felállt az ajtóhoz ment majd kikukucskált a kémlelőnyíláson de nem látott semmit.

- Valaki szórakozik- gondolta.

Hátralépett az ajtótól és visszafelé indult, mikor újra megszólalt a csengő. Hangja belemart a a fejébe, mintha vasfedőkkel ütögették volna azt. Beleborzongott a fájdalomba, amelyet legerősebben a honlokában érzett.

A lüktetés még soha nem tört rá ilyen erősen. Viszzasomfordált az ajtóhoz és résnyire nyitotta. Ekkor látta meg az apró gyereket.

- Miért jöttél ma ide?- kérdezte. - Ma senkinek nem tartok órát, annyira fáj a fejem.

Elize a férfire emelte a tekintetét. Nem értette, mi történhetett, hiszen úgy tudta, Zelma mára beszélte meg a mesterrel az első órát. Terészetesen a szüleinek egy szót sem szólt, s Zelmát is megeskette, hogy hallgat a terveikről.

- Zogora leckéket szeretnék venni Öntől!- felelte büszkén, s a mester szemébe nézett.

Dobozi mosolyt erőltetett az arcáta. Nehezen ment, mert izmai elmerevedtek a lelkében dúló viharoktól. Elize erre meghátrált, mert valamit megsejthetett a művész állapotáról, de aztán úrrá lett rajta a félékenység.

- Persze! Majd Zelma elmeséli mindenkinek, milyen félénk "nagylány" vagyok-emlékeztette magát, s előrébb lépett ismét.

Dobozi fejfájása már alábbhagyott kissé, de réveteg kábultsága nem múlt el.

- Gyere be! - mondta negédesen.

A kislány vidáman lépdelt befelé az ajtón. Leült a zongora elé és izgatottan várt. A mester pedig odaült mellé és kedvesen magyarázni kezdett.

Persze a hangok megint szólongatták. Mire az órának vége lett már alíg tudott Elizére figyelni.

A kilány éppen menni készült, mikor a meser odaszólt neki.

- Várj Elize kedves! -Olyan gyönyöen játszottál, hogy igazán megérdemelsz egy kis jutalmat.

- Miféle jutalmat- kérdezte meglepődve a kislány?

- Csak egy kis bombon- mosolygott kedélyesen a mester. - Minden tanítványom vehet belőle egyet, aki szépen zongorázott.

Elize belenyúlt a dobozba és kivett belőle egy rózsaszín marcipános csokoládét.

Gyorsan a szájához emelte és bekapta.

A csokoládénak mandula íze volt. Ahogy olvadt a szájában Elize érezte, hogy fogyni kezd körülötte a levegő. Tagjai nem engedelmeskedtek, szíve egyre lassabban vert. Aztán szemei becsukódtak, légzése lelassult, majd leállt. Elize megszűnt létezni.

Dobozi úgy bámulta az élettelen lányt, mint ahogyan annak idején halott feleségét nézte. Tehetetlenül és elkeseredetten. A szoba megszúnt létezni egy pillanatra, minden elhalkult körülötte. A fájdalom lecsillapodott a fejében.

Aztán újra hallotta a megszokodt dallamot, csak most jóval erősebben mint máskor.

A hangok táncra perdültek a kottán, szaladgáltak fel és alá a vonalakon. Sehogy sem hagyták őt békén, átvették at irányítást a gondolatai és a teste felett. Fél óra elteltével lassacskán megnyugodott. Ekkor vette észre a lányt aki közben lecsúszott a földre. A müvész odakucorodott mellé, átölelte és halkan beszélt hozzá. Elmondta neki mennyire szereti és mennyire hiányzik már neki. Aztán megemelte Eliza pillekönnyű testét és a fürdőszobába vitte a kezében. Magára csukta az ajtót és leemelte a polcról a baltát. Később behozta a nejlonzsákokat a fészerből és hosszasan csomagolt.

Körülbelül igyanebben az időben kezdték Elizat keresni a szülei. Először Zelmát kérdezték, de lány nem tudta merre van Eliza. Később felhívták a lány barátnőit, majd az összes osztálytársát. Végül az osztályfőnökét, majd az iskola igazgatóját is megkeresték.

Este nyolc órakor a szülők úgy döntöttek, nem várnak tovább és bejelentették a lány eltűnését a Rendőrségen.

A felügyelő, aki felvette az adatokat figyelmesen meghallgatta a szülőket, majd kérte, hogy legyenek egy kis túrelemmel. A hasonló korú kislányoknál gyakorta előfordul, hogy igencsak prőbára teszik szüleik türelmét- mondta.

- Az is lehet. hogy csak elment valahová és nem szólt- próbálta nyugtatni a szülőket.

Elize szülei,nem tehettek mást, szót fogadtak és hazamentek. Amint beléptek a kertkapun észtevették a szomszéd kertben játszadozó Zelmát.

Eliza édesanyja meg is kérdezte tőle, nem találkozott-e a lányával. Zelma csak nemet intett a fejével, majd bement a lakásukba.

Elisa csak ritkán állt szóba a butácska kislánnyal, mert távol állt tőle annak lustasága és beteges dicsekedése. Arról persze még a szülők sem tudtak, hogy a két gyermek közt micsoda ellentét feszül.

Eliza édesanyja egész éjszaka virrasztott a kislány szobájában. Leült lánya ágyára és emlékei közt kutatott. Mire a hajnal beköszöntött elolvasta a kislány naplójá is. Az édesapa pedig végigjarta az utcákat és megszólított minden járókelőt, hogy nem látták, vagy emlékeznek_e a gyerekére. Sajnos nem talált egyetlen egy lelket sem , aki segíthetett volna, hiszen Eliza nem ment haza azonon a napon. A zongoraórától meg nem tudhatott csak Zelma, de ő barátnőjének tett ígéretének megfelelően hallgatott.

Dobozi Gábor ült a fürdőszobában és ismét a semmibe révedt. Beült a kádba a véres csomagok közé. Megint újraélte a fájdalmakat a szülőszobán. Kínjában a csomagokat símogatta,közben az egész teste véres lett.

Aztán Dobozi fejében végre csend lett, elhalkulltak a dallamok. Nemsokára gondolatai ismét kitisztúltak, fejfájása elmúlt. Fogta magát kilépett a kádból. Egymás után emelte ki a csomagokat a káddból, s egyenként a belső szobába a kandallóba dobálta őket. Begyújtott. A lángok lassan belekaptak a nájlon csomagolásba, s a tisztítótűz lassan felemésztette a szétvágott emberi maradványokat. Iszonyatos bűz árasztotta el a szobákat, a megperzselt hús szaga, kicsit édeskés, kicsit füstös, de legfőképp rothadás és elmúlás szagát hozta magával. Mire végzett éjszaka lett, így senkinek sem tűnt föl, hogy nyár idején miért fűt be a művész úr.

A környéken egyesek már sokan találgatták, hogy vajon mi is történik a Dobozy házban, mások csak bogaras öregúrnak gondolták az idős művészt, csak legyintettek. Mások bejelentést tettek a Rendőrségen. A Rendőrség ki is szállt és körbenézett, de nem talált semmit.

Az egyik rendőr mégis visszatért a helyszínre egy nyomozókutyával. A kutya már a bejáratnál nyüszíteni kezdett, mire Dobozi beinvitálta a kíváncsoskodót és a házába egy kávéra. A rendőrt és nyomkeresőjét nem látta senki többet. Így aztán a pletykák is elcsendesedtek.

Jó néhány nap eltelt már Eliza eltűnése óta és Zelma még mindig hallgatott.

Az iskolában ahová a kislányok jártak már nem beszéltek az esetről. Éppen rajz óra volt, a téma pedig a kedvenc kedvtelésem volt. Zelma sokáig és precízen rajzolt, jól kiszínezett mindent. A tanárnő hagyta, hadd tajzoljon a kislány tovább, addig ő énekelt a többi gyerekkel. Zelma elkészülta rajzzal és kivitte. A tanárnő rámosolygott a gyerekre, majd a rajzra pillantott. Anban a pillanatban tudta,.hol kell keresni Elizat. Óra után nem szólt semmit csak magához intette Zelmát.A vállára tette a kezét majd lágy hangon így szólt. - Zelma drágám, biztos elmondtál mindent Elizáról?

- Tudod, a hazugság bűn- mondta a tanárnő.

- Igen, tudom- mondta Zelma, de akkor srm tudom, hová lett Eliza. - Nem sokat tudok róla. - Tudja, nem igazán szerettem.

A tanárnő itt jobbnak látta, ha nem firtatja tovább a dolgokat. Este azonban megmutatta férjének a rajzot. A férfi sokáig nézte a képet, aztán a telefonért nyúlt. Egy barátját kereste, aki pszichiáterként dolgozott a város egyik magánklinikáján.

A férfi elmesélte barátjának a mire bukkant. A pszichiáter ekkor arra kérte, faxolja át a képet, ha akad egy kis ideje tanulmányozni fogja.

Két perc sen telt el a tanárnő lakásán csengett a telefon.

Egy izgatott hang szólt bele. A pszichiáter volt az, s arra kérte a tanárnőt menjen be másnap a rendőrségre, mutassa meg mit talált. Lehalább megelőzhetnek néhány gyilkosságot. Szinte biztos volt benne, hogy Eliza már nem él.

A férfi azt is megígértem ha teheti elkíséri a tanárnőt, de legalábbis segít elmagyarázni, a képen látható figurák jelentőségét. A nő megköszönte a férfi segítségét, majd letette a kagylót.

Korábban a városban beszédtéma volt a művész furcsa viselkedése. Akik előzőleg nem ismerték azon csodálkoztak, miért zárkózik be annyira, mintahogy azt sem értették, miért mogorva annyira a nőkkel. Ismerőseit pedig a furcsa közönbös kifejezés ejtette zavarba, amely olykor kiült az arcára.

Azt, hogy mennyire kínozza a szerencsétlent a bűntudat nem tudták elképzelni. Aztán alábbhagytak a találgatások, feledésbe merült az ügy.

A tanárnő és a pszichiáter reggel nyolckor találkoztak a rendőrség előtt.

Amint beléptek az épületbe, s tanárnő beleborzongott a félelembe. Előre szorongott a sok kérdéstől, a tanuvallomástól, melyet alá kell majd írnia,s amelyben annyi rémséggel kell szemebsülnie.

Nem értette Zelmát sem, miért is tagad olyan konokul.

- Vajon mi lelhette a kislányt. - Talán megzsarolhatta valaki?

Abban azonban bizonyos volt, hogy a lány nem mondott el mindent.

A rendőrségen az ügyeletes tiszt felvette az adatokat, majd kitessékelte a tanárnőt a kihallgató szobából. A pszichiáterrel jó ideig beszélgettek, többek közt arról is, hogyan közelítsenek Zelmához, hogy a lelkében ne tegyenek kárt. Az idő azonban sürgette a nyomozót, igyekeznie kellett, nehogy újabb áldozatot szedjen a gyilkos. Márpedig erre igen nagy esély volt.

A rendőrség később felhívta Zelma szüleit. A szülők először nem akartak részt venni az eljárásban, mondván a két lány nem sokat találkozott,sőt Zelma nem kedvelte kifejezetten Elizát. A nyomozó megértette a szülők ódzkodását, azonban mégis arra kérte őket, hogy vallomásukkal segítsék a nyomozást. Amikor Zelma szülei megérkeztek, a nyomozóse kedvesen beinvitálta őket az irodába. Egy ideje már beszélgettek, mikor a nyomozó a szülők elé rakta a lányuk rajzát. A teremben hirtelen csend lett. A szülők egymásra néztek, majd a rajzra, majd megint egymásra.

Nagy valószínűséggel ekkor érthették meg, hogy Zelma is nagy veszélyben van. Hirtelen sokkal közlékenyebbek lettek. Még abba is beleegyeztek, hogy gyermeküket egy ismerős pszichiáter hallgassa meg.

Másnap magukkal hozták Zelmát a rendőrségre. Zelma tanárnőjét pedig a nyomozó kérte meg, hogy legyen a segitségükre, mikor a kislányt kihallgatják. Előre megbeszélték a kérdéseket, nehogy túl hamar gyanakvást keltsenek a gyerekben. A nyomozó sok hasonló esetben hallgatott meg gyermekeket és tudta jól, hogyha egyszer megjednek, sündsznóként védekeznek.

A család reggel nyolckor érkezett meg az épületbe. Aminta család bejelentkezett az ügyeletes tisztnél, az bevezette Zelmát egy előre kialakított szobácskába, amely tele volt mosolygós babákkal, s amelyben ott ült az ismerős tanárnő is. Ő tette fel a kérdéseket a rendőr helyett.

- Emlékszel erre a rajzodra- kérdezte a pedagógus mosolyogva.

- Ez az egyik legszebb az összes közül. - Nagyon jól sikerült, ugye tudod?

Zelma bólintott, de szemében ott volt a gyanakvás.

- Emlékszel még mikor rajzoltuk?

Zelma ismét bólogatott, de látszott rajta, hogy fél valamitől.

-Miről is rajzoltunk akkor?- folytatta a tanárnő.

Zelma hosszú ideig nem felelt, aztán suttogva mondott valamit a a tanárnőnek.

- Zelma!- mondta a tanárnő.- Itt beszélhetsz hangosan is.

- A legkedvesebb batátainkról- ismételte meg a lány ezúttal hangosabban.

- Kik vannak a képen? -Elárulod nekünk?- mosolyodott el a tanárnő.

-A barátaim- felelte halkan Zelma.

Összehúzta szemeit, homlokán ráncok jelentek meg, ebből látszott mennyire koncentrál arra, amit mond. Kezei ökölbe szorultak, karjai megfesültek.

- Meg tudnád monani, hogy kiket rajzoltál le? - ismételte meg halkan a tanárnő.

A kislányon látszott, hogy elbizonytalanodott. Szemei sarkából figyelte a rendőr arcát, figyelte annak minden rezdülését. Egyik lábáról a másikra állt. Szaggatottan lélegzett.

- Már nem emlékszem felelte suttogva. Hangja meg- megremegett a felfokozott indulattól.

- Zelma, nem kell tartanod semmitől-simogatta meg a kislányt a tanárnő.

Zelma azonban elhúzódott. A tanárnő érezte, hogy a kislány megremeg a kezei közt.

- Tudod kicsi lány, kezdte a tanárnő.- Rég volt, amikor kislány voltam, de ma is emlékszem arra a napra, amikor az az ember, akit a barátnőmnek hittem, nagyon megbántott. Sokáig azt kívántam, hogy bárcsak tűnne el. Aztán baleset érte és meghalt. Hiába szerettem volna visszahozni az életbe, már elkéstem.

- Nem kivántam én senkinek rosszat - toppantott Zelma.

Ekkor már láthatóan remegett. A tanárnő ebből tudta, hogy nemsokára megtörik.

Azonban azt is tudta, hogyha nyiltan nekiszegezi a kérdésta gyerek még jobban bezárkózik. A tanárnő egy darabig gondolkodott, majd hirtelen elkapta Zelma tekintetét. Sokáig farkasszemet néztek, a kislány arca egyre sápadtabb lett.

- Tudod mit, Zelma - kérdezte halkan. Beszélgessünk másról!

- Mi az, amit nagyon szeretnél megváltoztatni, ha megtehetnéd?

- A fiúkat! - kiáltott fel a lány. Mindig csúfolnak, hogy kövér vagyok. Bárcsak olyan szép lehetnék..

Itt elhalgatott és beharspta az ajkát, arcát elöntötte a pír. Orrlyukai kitágultak, kakodva szedte a levegőt.

A tanárnő ekkor érezte azt, hogy révbe ért. Szinte suttogva tette fel a kérdést a kislánynak. Tudta,ugyanis hogy Zelma mennyire küszködik magával. A mérleg serpenyőiben az őszínteség és az Elizának tett ígéret vetélkedik. No meg a harag és a féltékenység minden tüskéje, mardossa a lány lelkét.

- Zelma! Tudod, hol van Eliza?

A kislány csak rázta a fejét.

- Nem tudom, hogy hová lehetett- felelte nyugodtan. - Azon a napon nem találkoztam vele.

- Azt tudom, hogy nagyon szeretett volna zongota leckéket venni, de a szülei ellenezték. - Pedig a születésnapján megígérték neki, hogy tanulhat. Az anyukája azonban nem vette komolyan. Én csak annyit tettem, hogy elmeséltem neki merre van a zongora tanár.

- Abban reménykedtem, hogy nem fog megtanulni zongorázni és leég a barátai előtt. Akkor talán szóbaáll velem és belátja, hogy nekem is vannak értékeim.

- És akkor... Itt már nem tudta folytatni a kislány. Könnyek peregtek végig az arcán.Nem tudott megszólalni a felindultságtól.- Megígértem neki hogy nem árulom el bökte ki nagysokára Zelma.

Hallgatott a tanárnő és a nyomozó is. Egyikük sem tudott megszólani annyira megdöbbentek a hallottaktól. Csak Zelma zokogott fel ídőnként, aztán elcsendesedett megint.

Fél órával később rendőrök szálltak ki a Doboz háznál. Csengettek, de senki sem felelt a csengetésre. Ekkor a felügyelő jelt adott s a rendrök behatoltak a házba. Ekkor megszólalt a zene. Egy furcsa édeskés dallam. Dobozi Gábor zongoraművész ült a zongoránál és lassan nyomogatta le egymás után a billentyűket. Tekintete a semmibe révedt. Aztán megfordult , a rendőrökre meredt. Látszott rajta fogalma sincs hol van.

- Mi történt a feleségemmel- kérdezte elcsukló hangon. Miért bántottátok?

-Hát a pici babát hová vittétek? - Ő az enyém, adjátok vissza!

- Tente kicsim, tente-dúdolta, s ezúttal a hangok nem próbáltak elszökdösni tőle. Végre megtalálta a dallamot, amelyet oly régen keresett. Törökülésben ült, testével előre, hátra ingadozott, mintha tényleg egy gyermeket igyekezne altatni.

Nem vittük el a családját sehová. Meghalltak - próbálta szóval tartani a rendőr Dobozi Gábort, mert tudta, hogy mindenképpen segítséget kell hívnia, hiszen nyilvánvaló Dobozi nem képes felmérni tettei következményét.

Ugyanakkor azzal is tisztában volt a nyomozó, hogy jól körül kell nézni a kertben, mert biztos volt benne, hogy nem Elize az egyetlen kislány, aki a művész háza körül lelt nyugalmat.

Egy héttel később a temetői kápolnában megszólaltak a harangok, mintegy jelezvén, hogy gyászmise kezdődik. Elize szülei ültek középütt az első sorban, mellettük Zelma szülei és a kislány lehorgasztott fejjel. A templom környékét elborították a friss virágok és az apró mécsesek.

Nagyon sokan eljöttek a temetésre, nem csak Elize miatt, sokan saját elveszített gyermekeiket is megsiratták. Mire ősszel lehullottak a levelek, színes avarszőnyeg fedte be a sírokat, köztük egyet, melyen ez állt. Nyugodj békében kicsi Eliza.