Amit nagyanyám a  Bibliából nekünk elmondott, azt előttünk élte is minden nap. Csendes, derűs, mindig barátságos volt és hűséges imádkozó. Egész élete csupa szeretet és kimondhatatlan nyomorúságok elhordozása volt. Olyan ember oldalán élt, aki ennek pontosan az ellenkezője volt. Kemény, hálátlan, önző, káromkodó, aki soha nem volt megelégedve. Ha "rossz napja" volt, mindnyájunknak sietve el kellett hagynunk a házat. Nagymama már az ajtónál felvilágosított minket erről, és azt mondta: "Gyermekek, gyorsan menjetek, fúj az északi szél. Imádkozzatok nagyapátokért, különben elkárhozik." Gyakran nem értettük meg nagyanyót és azt mondtuk: "Ha így van, ha ilyen a nagyapa, biztosan meg is érdemli." Mikor egyszer azt mondtam nagyanyónak: "Nagymama, hagyd abba a nagyapáért való imádkozást, semmi értelme nincs, hiszen egyre gonoszabb hozzád" - ekkor megfogta a kezemet, és kivitt a konyhába. Ott az asztalra felállított egy konyhamérleget és a következőket mondta: "Ennek a konyhamérlegnek két serpenyője van. Képzeld el, hogy Isten mindnyájunk számára elkészített egy-egy ilyen mérleget. Ezen méri meg mindazt, amit cselekszünk. És képzeld el, hogy az egyik serpenyőben ül a te súlyosan megkötözött, keményszívű nagyapád. Õ a maga kőszívével tekintélyes súlyt képvisel. A másik serpenyőben azonban vannak nagyanyádnak gyönge imádságai, és a ti gyermeki imáitok is. Ha egy-egy ilyen imádságot egy naptárlapnyi súlyúnak tekintesz, akkor nagyapádhoz képest jóformán semmit sem nyom!