A legszebb virág

Egyedül ültem le olvasni a parkban,
Szomorú fűzfának védő árnyékában.
A csalódottságra volt elég jó okom,
Megbántott a világ, ezt vettem én zokon.

Ha ettől még nem lett volna elég rossz a napom,
Elém állt egy kisfiú, izgatott volt nagyon.
Kipirult s kifulladt a játék hevében;
Felhevülten így szólt: "Néni, ide nézzen!"

Kezében elhervadt virág kornyadozott,
Lankadt szirmai tán nem látták a napot.
Halott virágával küldtem volna tova,
Mosolyt színleletem hát, s bámultam máshova.

Nem ment el, sőt inkább mellém ült a padra,
Virágját szaglászta, s mondta kisvártatva:
"Az illata csodás, s bizony szép is nagyon.
Itt szedtem magának, tiszta szívvel adom."

Haldokló virág volt, mit átadott,
Ragyogó színe rég megkopott.
Tudtam azonban, el kell fogadnom
A fiú különben tán sosem hagy nyugton.

Nyúltam a növényért, hogy elvegyem tőle,
De ő csak tartotta, fel a levegőbe.
Eladdig nem tűnt fel, ekkor vettem észre,
A fiúcska nem lát, mert hogy vak szegényke.

Hangom megremegett, szemembe könny égett,
Megköszöntem neki, hogy talált ilyen szépet.
"Szívesen" - mondta, s vidáman elfutott.
Nem tudta, hogy bennem mily mély nyomot hagyott.

Eltűnődtem rajta, vajon mint láthatta,
Hogy egy nő a fűzfa alatt önmagát siratta.
Honnan vette észre borús keservemet?
Talán a szívével lát jól ez a gyerek.

A vak gyermek szemével végre megértettem,
A világgal nincs baj, itt a hiba bennem.
Nem láttam meg eddig, milyen szép az élet
Megfogadtam, hogy ezután élvezem a szépet.

A hervatag kórót orromhoz emeltem,
Gyönyörű rózsának illatát éreztem.
Közben a fiúcska új gazzal kezében,

Egy gyanútlan öregembert készült felvidítani éppen.