Egyszer mindenki életében eljön a pillanat,
amikor megáll csendben egy hullólevelű fa alatt,
és elrebeg egy imát.
Nem templomit...
nem olyat amit a világ hall és lát,
hanem fénylőt... amiben odaadta magát.
Csak ő érti... és talán az, aki miatt idejött.
Nem is úgy szól az ima, hogy könyörögjön...
talán csak úgy... hogy valamit közöljön.
Csendben... csak magának, és csak neki...
annak aki meghalt...
de az emlék, még mindig élteti.
Léria Dipán
A felhasználói élmény fokozása érdekében már mi is használunk cookie-kat a Network.hu oldalon.
Az oldal használatával beleegyezel a cookie-k alkalmazásába. További információ: itt.
Kommentáld!