Önközpontúság – minden baj forrása

Drága Barátaink és Partnereink!

Isten úgy teremtett minket, hogy életünket Rá összpontosítva éljük. Kezdettől fogva az volt a célja, hogy „Isten-tudatúak”, nem pedig „öntudatosak” legyünk. Amíg Ádám és Éva nem evett a jó és gonosz tudása fájának tiltott gyümölcséből, annyira nem voltak tudatában önmaguknak, hogy figyelembe sem vették mezítelenségüket. Engedetlenségük után azonban teljesen tudatába kerültek önmaguknak és el akartak rejtőzni Isten elől. Fókuszuk Istenről magukra helyeződött át.

Az öntudatosság másképpen önközpontúság; és az önközpontúság valójában minden baj, szomorúság forrása. Az emberek sok minden miatt szomorúak, vagy boldogtalanok. De ha végére járnak, azt találják, hogy az ok mindig az ’én’ megfosztása valamilyen kívánságtól. Tehát a bajokra való választ az ’én’-nel való bánásmódban találhatjuk meg.

Például anyagi nehézségek gyakran akkor jelentkeznek, mikor megengedett kereteinken kívül próbálunk élni, hogy megpróbáljunk eleget tenni önközpontú kívánságainknak. Nem vagyok az anyagi jólét ellensége egyáltalán, de fontos, hogy helyes legyen a perspektívánk. Ha nyomorúságosnak vagy boldogtalannak érzed magad amiatt, hogy nincs nagyobb házad, újabb autód, vagy nagy képernyős tévéd, valami nincs rendben. Önközpontúságunk egy-egy kívánságot szükséggé, a szükséget pedig személyes krízissé változtatja.  

 A szívem szakad meg, mikor látom a rengeteg Szellemmel telt hívőt ugyanolyan önközpontúan viselkedni, mint ahogy a világ viselkedik. Istent arra próbálják használni, hogy megszerezzék, amit nem tudtak megszerezni a világban; még mindig azon van a fókuszuk, hogy milyen hasznot húzhatnak ebből az egészből. Vagy sosem ismerték, vagy elfelejtették a Biblia néhány legfontosabb versét az anyagiakkal kapcsolatban.

Máté 6:33

„De keressétek először Isten országát és az Ő igazságát; és ezek mind megadatnak nektek.”

 Isten már megígérte, hogy a szükségeink Benne be vannak töltve és megadatnak az Ő országának keresésének melléktermékeként. Teljesen szükségtelen figyelmünket arra összpontosítani, hogy megpróbáljunk megszerezni Istentől valamit, amit már megadott. Mikor ezt tesszük, ez azonnal visszavezet az önközpontúság ajtajához.

Még szeretett hozzátartozónk halála esetében is a gyászunk személyes veszteségünkben gyökerezik. A helyzetre saját látásmódunkból összpontosítunk: Hogyan mehetünk tovább nélkülük? Soha többé nem látom őket a földön. Meggyőzzük magunkat, hogy az ő halálukat gyászoljuk, de igazán arról van szó, hogy miként fog ez minket befolyásolni. Ha az a személy újjá született, és most Jézussal van, örvendeznünk kellene. Képzeljük, el milyen atmoszféra lenne egy hívő temetésén, ha ahelyett, hogy  a saját önközpontú gondolatainkra összpontosítanánk veszteségünkkel kapcsolatban, inkább a személyre irányítanánk figyelmünket és arra, hogy mit él ő most át Jézus jelenlétében. Gyász helyett milyen izgalmas hálaadás és dicsőítés lenne!  

A fájdalom egy másik erőteljes forrása abból származik, amit sokan kapcsolataitokban tapasztaltok. Miért? Mert mikor magadra koncentrálsz, könnyű megsértődni. Ha keserűség, fájdalom, vagy harag van benned a főnököddel, barátoddal, – vagy ami sokszor előfordul – családtagoddal szemben, Isten Igéje nem ad helyet félreértésnek, ennek okával kapcsolatban.

Példabeszédek 13:10

„Csak büszkeség miatt van viszály.”

Ez a vers világosan kijelenti, hogy a büszkeség minden viszály forrása. Tudom, sokan nem szívesen veszik ezt, de nem a körülmények, vagy különböző élethelyzetben lévő emberek természete okoz fájdalmat nekik,  hanem a büszkeségük. A büszkeség nem csupán fő oka a viszálynak, hanem az egyetlen oka.

A büszkeség azonban olyan, mint egy bot – két vége van. Egyik végét legtöbben könnyen felismerik: az önteltséget és fennhéjázást, de sokan elmulasztják észrevenni a másik végét, az alacsony önértékelést, a hamis alázatot, vagy szégyenlősséget.

Akik magukat szégyenlősnek vagy félénknek tartják, valójában telve vannak büszkeséggel. Alacsony önbecsülésük azt eredményezi, hogy gondolataikat teljesen az én birtokolja. Arra koncentrálnak, hogy mások vajon mit gondolnak róluk, ha rosszul mondanak vagy tesznek valamit. Önvédelemből félénkek és szégyenlősek lesznek, így sok szomorúságot okozva maguknak. Ha megkérnék őket, hogy tegyenek bizonyságot, vagy kézrátétellel imádkozzanak valakiért, büszkeségük megakadályozná őket. Nem kockáztatnák, hogy énjük kritika alá kerüljön.

Másrészt azok, akik hamis alázatosságban vannak, azt hiszik, hogy az alázat a maguk lealázása és a büszkeség a maguk felmagasztalása. De ez is helytelen.

Jakab 4:10

„Alázzátok meg magatokat az Úr előtt, és ő felemel titeket.”

Mi történik, mikor megalázod magad (a valódi alázat helyes értelmezésével) és Isten elkezd felemelni? A valóban alázatosak engedni fogják, de a büszkék nem. Túlságosan azzal vannak elfoglalva, hogy mások mit gondolnak róluk és megpróbálják elhárítani azzal, hogy lealázzák magukat. Ez a büszkeség egy másik formája.

Valódi alázat Isten Igéjével egyetérteni, amit rólad kijelent, hogy ki vagy és annak meg cselekvése, amiről Isten Igéje azt mondja, hogy meg tudsz tenni. Aztán felhagyni azzal, hogy mit gondolnak az emberek, ha dicsérnek, ha elítélnek – egyszerűen nem számít, mikor valóban alázatos vagy, és meghaltál az énnek.

Andrew Wommack