“Barátom, beléd botlottam!”

Ő viszont igazolni akarta magát, és megkérdezte Jézustól: “De ki a felebarátom?” (Lukács 10:29)

Ezt a kérdést, “Ki az én felebarátom?”, Sátán többféleképpen használja arra, hogy becsapjon bennünket. Nemcsak azzal a gondolattal csaphat be, hogy szeretjük a felebarátunkat, mint magunkat, miközben valójában nem ezt tesszük, hanem azzal a kárhoztatással is próbálkozhat, hogy nem szeretjük eléggé felebarátunkat.

Nem tölthetjük be minden egyes ember szükségét a világon. Jézus nem ezt tanította. A Lukács evangélium történetében a sebesült ember közvetlenül három ember útját keresztezte. A pap és a lévita elsétáltak mellette. Jézus egyszerűen azt tanította, hogy ki kell használnunk az előttünk lévő lehetőségeket. Csak azért, mert nem segíthetünk mindenkin, nem indok arra, hogy ne segítsünk egyeseken.

Ebben a példabeszédben Jézus úgy határozta meg a felebarátot, mint olyan embertársunkat, aki keresztezi az utunkat és szüksége van a segítségünkre. A szamaritánus képességei határáig ment el, hogy segítséget nyújtson az embernek, míg a pap és a lévita semmit sem tettek. A zsidók és szamáriaiak között faji és vallási gyűlölet volt. A hithű zsidók nem találkoztak és nem is beszéltek szamáriaiakkal. A pap és a lévita nem törődtek a sérülttel, pedig honfitársuk volt. A szamáriai viszont, akit idegen nemzetbelinek tekintettek a vallásos zsidók, igazi felebarát volt. Jézus világossá tette, hogy nem határozhatjuk meg felebarátunkat annak származása, vagy ismeretségi köre alapján.

Jézus meghatározása szerint bárki lehet a felebarátod, akit Isten az utadba helyez.

Andrew Wommack