Kinyitom szemeim, elvakít a félelem

Aztán lehunyom, sötétség a mindenem.

Hosszú órákig fekszem az ágyon,

Csendben, mozdulatlanul, kicsit már fázom.

Gondolataim más világba tértek el.

Egy olyan világba, ahol már nem létezem.

Száz kérdés motoszkál bennem,

Nem hagyja nyugodni lázadó lelkem.

Választ nehezen találok,

Gondolkodom, tanácstalan vagyok.

Elképzelem, ahogyan koporsóban fekszem,

Porrá váló halott testem.

Halál után is van élet?

Vajon mit érezhetek?

Nem hallok már hangokat,

Nem érzek már szagokat.

Színes világ a föld felett,

Koporsómban fekete leszek.

Nem értem. Mi az, ami visszataszít?

Mi az, ami nem szabadít?

Vajon, tényleg nem élek?

Vagy ez csak egy álom és nem ébredek.

Szellemként járom a világot?

Vagy eltévedtem, de hiába kiáltok.

Hideg, hátborzongató félelem,

Az ágyamban fekszem, de mégsem létezem.

Megsimogatom fekete hajamat,

Hosszú és selymes. Eltakarja arcomat.

Nyugtató. Illatát még érezni lehet,

A félelmem eltűnik, lassan már felébredek.

Elképzelem. Mélyen lent a sötétben,

Egyedül, de mégis halottak körében.

Elszállt emlékek, emberek és évek,

Már semmim sem marad, csak a tiszta lélek.

Utolsó napomon, talán, majd így érzek,

Nem tudhatom, hiszen még élek.