Tavasszal a három barát:
Sándor, József, Benedek -
telipakolt három zsákot,
s cipelte a meleget…

Minden évben így volt eddig,
de most – lássatok csodát –
szőrén – szálán felszívódott
ez a három jó barát.

Sem a Sándor, sem a József,
s ugyanígy a Benedek -
nem hozott az idén semmit…
de főként nem meleget.

Fogunk vacog, ázunk, fázunk,
didereg a sok madár…
minden felnőtt, minden gyerek
három teli zsákra vár.

Templomi csöndben,
Éjjeli ködben
Aszkéta-ágat zörrent a szél,
Valahol messze,
Csillag szemekre
Szürke ködfátylat borít a Tél.
Túl a tetőkön,
Dárdás fenyőkön:
Zöld diadémon, pára lebeg,
Sűrű vadonban
Halkan, titokban,
Fenyő-óriások könnye pereg…
Néma a szikla,
Kristály patakja,
Jeges páncélban tompán zubog,
Mogorva ormon
Nincs rhododendron,
Csak sötét árnyak: Tantalusok.

Milyen fehér csöndesség ez!
Messze házunk télben ül.
Gyere az ablakhoz, édes!
Csókolj meg és nézz körül!
Süt a nap, elállt a hó már,
mégis pelyhek hullanak:
puhán, halkan, pehelymód száll
pillanat és pillanat.

Gyere, édes, az ablakhoz,
tekints szét az udvaron!
Nézd, a friss, a lágy, a vaskos
szőnyegen még semmi nyom!
Csak a kis szolgáló lába
rajzolódik halavány,
s elvész, mint a Szaharába
egy zarándok karaván.