Ritkultak azok a nagy beszélgetések, amik az emberek életében meghatározóak lehetnek. Segítenek élni akár, tovább menni az úton. Szellemi kapcsolatok nélkül úgy szomjazik az ember, mint kiszáradt patak partján a növények. Azután eljön az a barátod, akit hetek, hónapok óta vártál és minden előjön belőled, áradsz mert ami közben már elvesztette aktualitását az is elő tör belőled. Azután múlnak az órák, észre sem veszitek, hogy éjszakába hajlott az idő. Beszéltek, meséltek, mert jó vele, mert akarod, hogy maradjon még. Érzed, hogy maradna, de mennie kell. Sajnálod az idő múlását, tudod, hogy az sem végtelen. Megfognád a percet, hogy el ne repüljön mint a kismadár, amit eddig melengettél tenyeredben. Azután mégis elengeded, mert mindenki szabadságra született, nem tarthatod magadnál a múló időt sem. Amikor a kapuig kíséred azt érzed, hogy kiszakadt belőled valami, magával vitte a kedves lényét, magával vitte a várakozásod perceit. Amikor bezárod a kaput, magadba zárod a látogatás minden gondolatiságát, a felívódott szavakat őrzöd tovább, és elkezded várni, amikor újra betoppan. Burda Zsuzsanna 2011. július 15.
Ilyen a vidéki ősz utolsó sugaraiban a fürdőzés. Ilyen egy vidéki kert, ami burjánzik, bár rágja az idő vasfoga. Ilyen egy vidéki őszi mosoly, ami alig...! Nem könnyű és nem nehezebb itt az élet. Búcsúzni az évtől, éveinktől alig fáj és nem is öröm. Lehet, hogy az utolsó fotók az öreg kertben, a fenyők suttogása alig hallik. Oly magasra nőttek a fák, az égig érnek. Éjszaka meglátogatják őket a csillagok. A holdat kettészeli olykor a távolság, a Bécsi hegyek felragyognak, amikor a nyugati szél kifújja a kisváros piszkos foltjait. A kert marad, az őszi kert frissen tartja a boldogtalanságot vagy a nyár melegét, ami itt maradt.
Aztán a december utolsó napja kitárulkozik, hazudja, hogy szebb év, ami most köszönt. Nem akarjuk látni a tegnapot, mit követtünk el, mi van a hátunk mögött. Előre tolakszik január, újévet kiálltja mind, aki felébred. De eljön e az, aki ébreszteni mer, aki segít kiáltani? Vagy megyünk előrenyújtott tenyérrel tapogatózva, mint a vak? Hazudjuk tovább a boldogságot, az örömöt, amit nem volt időnk felépíteni. Akkor vesszük észre, hogy egy évvel megint kevesebb maradt.
A tudat mégis előre tolja a bizalmat, hogy szebb lesz, meglásd és jobb lesz a jövő! Hisszük, mert hinni akarjuk, hogy építkezünk valahol, valakiben akkor is, ha nem fogja a kezünket egy biztos tenyér. Hát ilyen a vidéki kert, ilyenkor decemberben, várom, félek, hogy a hó egyszer betakar. A lélek mélyén van csak a válasz, mert a lélek tudja, hogy mit akar.
Holnap majd fényben úszik a város, csillagok fényei vigyáznak ránk. Én ilyenkor biztosan érzem, hogy boldogabb lesz egyszer, e szép Hazám!
L: Burda Zsuzsanna
•
A felhasználói élmény fokozása érdekében már mi is használunk cookie-kat a Network.hu oldalon.
Az oldal használatával beleegyezel a cookie-k alkalmazásába. További információ: itt.
Kommentáld!