Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

Elfelejtettem a jelszavam 

Nem vagy belépve

Ez a funkció csak regisztrált tagoknak elérhető. Csatlakozz most a Networkhöz vagy ha már tag vagy, lépj be itt:

 

 

 

 

 

Egy teljes hónap telt el. Az idöjárás teljesen nyáriassá változott, a rádióban mást sem  lehetett hallani, minthogy az évszakhoz képest ilyen meleg még sohesem volt. A hömérök nappali értéke meghaladta a 30 fokot. Mi lesz majd augusztusban?

 

Az idei húsvét április  14-én és 15-én  volt. Ilyenkor mindig szabadságot vettem ki, s két hétre hazautaztam édesanyámhoz meg három gyönyörü macskájához. Mivel a Bajoroknák a  nagy péntek is munkaszüneti nap volt, így a két hetes szabadságra nem kellett csak 8 napot föláldoznom. Nem mintha ez sokat jelentett volna, hiszen mindössze ezt a két hetet szoktam kivenni. A többi szabadnapomat addig halogattam, amig a végén hozzácsatoltam a fizetéshez, s a fele elment  adóba.

 

Kis szobámat összerámoltam, mindent kitakarítottam. Nem szerettem rendetlenül hagyni a lakást, akármilyen parányi is volt. Mindennek megvolt a saját helye, s ha nem ügyeltem volna a rendre, rövid idön belül be sem tudtam volna tenni a lábam a helyiségbe. Az utazótáskák is már megtömve sorakoztak az ágyamon, mely a szoba jobb oldalán helyezkedett  el a fal mellett.  Olyan voltam, mint egy kisgyerek, aki már alig bírja kivárni, míg megérkezik az ajándékot hozó Jézuska. Minden tíz percben az órámra néztem, mikor jön már el az indulás ideje.

 

A vonatom  éjjel 11 óra 25 perckor indult. Mivel nem szerettem utolsó pillanatban érkezni, így  negyed 11-kor fogtam a csomagjaimat, s elcipekedtem vele a következö metró megállóig. Még volt egy fél órám a vonat indulásáig, mikor  elfoglaltam a helyemet. Ez alkalommal egy nagy teremkocsiban kaptam helyet. Ennek örültem is, mivel itt, föleg az éjszakai vonaton, nagyobb biztonságban éreztem magam, mint a régi fülkékben. Nagy nehezen föltettem a böröndömet a csomagtartóra, a kisebbik táskát pedig magam elé a másik ülésre, abban reménykedve, hogy senki sem akarja azt a helyet igénybe venni. Elöre lefoglalva nem volt.  Sokan szálltak föl, sok egyetemista utazott hazafelé a tavaszi szünetre, sokan, hozzám hasonlóan mentek haza vagy üdülni a húsvéti ünnepekre, de szerencsére senkinek sem állt szándékában leülni hozzám. Szuper, örvendeztem magamban, amikor a vonat szépen lassan gurulni kezdett, maga mögött hagyva a pályaudvar fényeit.  Talán egy kicsit pihenni is tudok majd reggel fél kilencig, amikor a vonat menetrend szerint megérkezik a Budapest Keleti pályaudvarra. Ettöl a kellemes, boldog érzéstöl hamarosan meg kellett váljak,  amikor alig pár perces zakatolás után a vonat kerekei ismét nyikorogva lassítani kezdtek. A Müncheni keleti pályaudvarnál egy kisebb fajta csoport szállt föl, ami csupa idösekböl állt.  Valamilyen idösek otthonából szabadulhattak ki. A vagonban másodpercek leforgása alatt hangos zürzavar tört ki. A kis öregek csevegése, kiabálása egy óvodás csoportra emlékeztetett. – Elfi, komm her zu uns,  hier ist noch ein freier Platz. – Nee, danke, ich kann nicht in gegengesetzten Richtung fahren. –Ah, du willst den Joschi nicht alleine lassen. – kiabálták a kocsi egyik végéböl a másikba. Hiába, édesanyám is mindig azt mondogatta, amikor még szegény nagymamám ott lakott nálunk, hogy az öregkor a második gyerekkor, csak még rosszabb.

 

  Bár a táskám által lefoglalt hely szabadon maradt, mellém viszont leült egy meglehetösen magába roskadt öreg bácsika. Míg a csoportjának többi tagja hangosan nevetgélve dobálóztak a szavakkal, ö csak a saját lelki világával lépett kapcsolatba, s mondta magában a dolgokat, mit sem törödve azzal, hogy a háta mögött jót nevetnek rajta. A beszélgetésekböl kiderült, hogy ö lehetett az a bizonyos Joschi, akiröl a többiek több ízben is karattyoltak.  Megérteni ugyan nem lehetett, miket magyaráz itt magában ,  de minden esetre biztosan nagyon fontos dolgok lehettek, hiszen nagyon meggyözöttnek és indulatosnak hallatszottak. Na, ezt megkaptam. Máskor ne igyál elöre a medve börére! – gondoltam magamban , s megpróbáltam az ablak felé nézve nem odafigyelni a kisöregre és társaságára. Sokáig hallgattam akaratom ellenére is a ricsajukat, de valamikor mégis elnyomott az álom.

 

Már Bécset is elhagytuk, amikor arra ébredtem fel, hogy odakinnt virrad , s körülöttem csend van. Megdörzsöltem a szemem, az esetleg alvás közben megjelenö csipákat eltávolítsam a szemem sarkából, s  hogy élesebben lássak. Megállapítottam, hogy még mindig ugyanazon a  robogó gyors vonaton ülök, mint egy pár órával ezelött, tehát nem változott semmi.  Szinte mindenki aludt, csak egy két fiatal pötyögtetett a mobiltelefonján. Gyorsan megnéztem, hogy megvan e mindenem, hiszem könnyen megtörténik vonatokon, föleg ilyen éjszakai járatokon, hogy az utasok az éjszakát átaludva hajnalban arra ébrednek, hogy minden iratuknak és pénzüknek hült helye. Szerencsémre mindenem megvolt.

 

 Ugy látszik, mélyebben elaludtam, mint szándékoztam. A kisöreg már nem ült mellettem, a  csoport valahol már korábban kiszállhatott. De mégsem voltam egyedül.  

 

A rám meredö szempár azonnal ismerösnek tünt. Tudtam, hogy már láttam valahol, s azonnal rá is jöttem, hogy hol.

 

A különös szag ismét megjelent az orromban, s hirtelen ismét úgy éreztem magam, mint egy hatalmas szikladarab, ami egy milimétert sem tud megmozdulni. Éreztem, hogy egy különös érzés fog el.

 

Még mielött bármit is tehettem volna, az idegen férfi megmozdult, s kezét a kezemre téve, furcsa megnyugtató melegséget árasztva magából,  megszólalt. Mély , kristálytiszta hangja kifejezetten érthetö, szinte megbabonázó volt. Lassan, jól artikulálva beszélt. Egy német színészre emlékeztetett, akinél még egy évvel ezelött heti két alkalommal takarítottam esténként.

 

-Már egy jó ideje ülök itt melletted, s figyellek.

 

Nagyon kimerült lehetsz, ha ilyen mélyen el tudtál aludni egy ilyen hangos helyen.

 

Ki maga, s mit akar tölem? –préseltem ki magamból a kérdést. Le sem mertem venni a szememet róla.

 

-Mi már ismerjük egymást.

 

- Elképzelhetö, hogy maga ismer engem, de én nem ismerem magát. ... Maga volt az az ember, aki egy hónappal ezelött az ír kocsmában egész este engem figyelt, aztán hirtelen eltünt.

 

- Igen, én voltam az.

 

-Nem tudtam mire vélni azt a dolgot azon az estén, nem láttam kijönni az illemhelyiségböl. A barátnöm hülyének nézett.

 

-Hirtelen veszélyeztetve volt a  biztonságom. El kellett tünnöm. – Ekkor tüzetesen végignézte a vaggont, mintha valakit keresne , majd  egy kicsit halkabban  folytatta.

 

-Most viszont van egy rövid idöm, amikor beszélhetek veled.

 

Tisztában voltam vele, hogy most óvatosnak kell lennem, hiszen egyedül voltam egy vonaton éjnek idején, ahol bármi megtörténhet. Körülöttem mindenki aludt vagy túlságosan el volt foglalva ahhoz, hogy valamit is észre vegyen a köztünk levö beszélgetésböl. Mint egy színpadi jelenetnél, amikor a háttér teljesen lefagy, csakis a két elötérben játszó színész alkotása a fontos. Ahhoz, hogy ignoráljam az illetöt, már késö volt. Mégpedig már abban a pillanatban, amikor reagáltam az elsö mondatára. El sem tudtam képzelni, hogy mit akarhat tölem. Minden esetre megpróbáltam nyugodtnak és magabiztosnak tünni, bár belül minden porcikám reszketett.

 

-Velem? Ezt nem értem. És mit jelentsen az, hogy veszélyeztetve volt a biztonsága? Tudja, nekem nincsen semmi kedvem belekeveredni holmiféle sötét,  zavaros  ügybe. –Megfordult a fejemben, hogy talán egy két pohárkával többet ivott a kelleténél vagy esetleg drogos állapotban van. Nem ismertem ki magam ezen a téren, mivel én sem alkoholt nem ittam, sem a drogokat nem próbáltam még ki soha életemben. Hirtelen rájöttem, hogy az a bizonyos szag, ami nem akart eltávozni az orromból, ettöl az embertöl származik.  Lehetséges, hogy valamelyik kábítószernek van ilyen különleges szaga?

 

- Engedd meg, hogy elmagyarázzam. A mi világunk szoros összeköttetésben áll az itteni világgal. Sajnos ezen a Fölfön az ember többet tesz tönkre, mint amennyit kellene. Nem becsüli meg a számára létfontosságú természetet, felsöbbrendünek tartja magát az állatoknál, pedig azok is a maguk világában mindazzal rendelkeznek, mint az ember. Látszatra csak ösztönösen cselekednek, a valóságban viszont ugyanúgy  gondolkodnak, dolgoznak és beszélnek. Egymás között megértik egymást, csak éppen az ellenség, vagyis az ember nem érti meg öket. Vegyük példának a hangyákat. Különleges életmódjuk, szervezett államuk, bámulatos építményeik, vándorlásaik, csatáik sok hasonlóságot mutatnak az emberi társadalmakkal. Egy hangyaállam olyan, mint egy emberi nagycsalád. A királynö mindazon hangyák anyja, akikkel együtt él. Az ö feladata a tojásrakás. Lányai a munkások, akik épitkeznek, takarítanak, beszerzik és elkészítik a táplálékot. Ezen kívül ök foglalkoznak a kicsikkel és megvédik a hangyabolyt az ellenségtöl.

 

 Egyes állati fajok már a kezdetek kezdetén fölismerték, hogy az ember rohamos fejlödése hatalmas veszélyt jelenthet a jövöben az egész állatvilágra. Így még idöben gondoskodtak róla, hogy maguk között maradhassanak azt a látszatot keltve, hogy agyi képességeik közel sem haladják meg az emberét. 

 

A legszívesebben fölálltam volna, s faképnél hagytam volna ezt a zavarodott egyént, de valami azt súgta a lelkem mélyén, hogy bár badarságnak hangzik  amit s ahogyan beszél, de meg kell hallgatnom. Semmi áron nem akartam neki kimutatni a bennem fölébredö óriási kíváncsiságot, ami egyre jobban úrrá lett rajtam. Magam sem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért, de valamilyen oknál fogva végig akartam hallgatni ezt az ember, vagy élölényt, hiszen ebben a pillanatban már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán emberröl van e szó.

 

-Azt akarja mondani, hogy maga nem ember? Mit jelentsen az, hogy a maga világa szoros összeköttetésben áll az itteni világgal? Figyeljen ide! Meglehet, hogy én még nagyon fiatal és naiv vagyok, de azért a mesék világából már kinöttem. Már nem hiszek azokban a mesékben, amelyek olyan földön kívüli életröl regélnek, amelyeket a tudósok még eddig nem fedeztek fel! Ne haragudjon, de mindez hihetetlen. – jött ki belölem hirtelen. Soha sem bírtam elviselni, ha valaki megpróbált hülyének nézni engem. Márpedig ebben a pillanatban nagyon úgy nézett ki a dolog.

 

- Megértem, hogy nehéz felfogni egyszerre a dolgokat. Valószínüleg én is így reagálnék a helyedben. Nagyon nehéz lenne szavakba foglalva  mindent elmagyarázni.  Engedd meg, hogy rövid betekintést nyújtsak az én világomba. Ha velem tartanál, akkor meg tudnám mutatni, hogy valójában ki is vagyok én tulajdonképpen, s milyen céllal kerestelek meg pont téged. Velem tartanál?   

 

Nem volt szándékomban sehová sem menni, s végképp nem egy idegennel, ennek ellenére borzasztóan csábított a dolog. Mostmár minden áron meg akartam tudni, mit is akarhat ez az alak tölem. Ha ki akarna rabolni, már rég megtehette volna addig , amig aludtam. Ha én meg akarnék eröszakolni valakit, akkor biztosan nem egy meglehetösen teli vonatot választanék hozzá, ahonnan még menekülési lehetöség sincs. Féltem, de  mégsem dobtam el magamtól a lehetöséget, hogy valami új, számomra eddig ismeretlen dolog részesévé válhassak, így folytattam a párbeszédünket.

 

-Tegyük föl, hogy belemegyek a játékba. Honnan tudjam, hogy hihetek magának?

 

-Emlékszel arra az estére, amikor egy este egy fekete kis vasjármüvel egy széles úton meglehetösen gyorsan hajtottál, amikor hirtelen eleredt az esö, s a gyorsan közeledö kék villogójelzésre letértél a melletted levö autósávba?

 

Pontosan emlékeztem arra az esetre. Már egy hónapja is eltelt, mégis minden egyes nap rá kellett gondoljak. Annyira hihetetlennek tünt az egész, mégis meg voltam róla gyözödve, hogy  valóban megtörtént. Beszélni viszont nem beszéltem róla senkinek. Erika épp az ellenkezöjét állította, ö nem látott semmit, így jobbnak láttam nem forcírozni a dolgot. Honnan tudhatja ez a valaki, hogy mi történt akkor? Erika megígérte, hogy senkinem sem meséli el azt, ami azon az estén történt. S ha ö egyszer valamit megigért, akkor be is tartotta. Erre mérget lehetett venni. Az idegen jól le tudta olvasni az arcomról a tanácstalanság jeleit.

 

-Ne törd sokáig a fejedet ezen -  mintha pontosan ki tudta volna olvasni fejemböl a benne cikázó gondolatokat. – te jól láttad a dolgokat. Már azon az estén kapcsolatba akartam lépni veled, de sajnos nem sikerült. A magam fajtának is szüksége van oxigénra a megélhetéshez. Mivel a mi világunkban a levegö még sokkal tisztább, mint itt, így rövid idö után kénytelenek vagyunk hazatérni. Annak idején egy forgalmas utcán voltunk, ahol a vasjármüvek, vagy autók, ahogyan ti nevezitek öket, ezrei száguldoznak  naponta,  ezzel gyilkos levegöt okádva ki magukból, lassan, de biztosan halálra ítélve a környezetet.

 

Már a munkahelyedtöl követtelek, s csak a megfelelö pillanatra vártam, amikor kapcsolatba léphetek veled a nélkül, hogy téged  halálra ijesztenélek. Az autó szellöztetöjén keresztül akartam bejutni az autóba, ahol aztán emberi alakomat fölvéve megszólíthattalak volna. Terveim szerint akkor alakultam volna át a jelenlegi alakommá, amikor leparkoltál volna a sportclubb parkolójában. Ezzel megakadályozva bármilyen balesetet, amit a hirtelen felbukkanásom elöidézhetett volna.  Kis hílyán veszélyes vállalkozásom céljához értem, amikor rámjött egy fulladási roham. Gyorsan  cselekednem kellett. Mivel  átalakulásom folyamata a tervezettnél hamarabb beindult, el kellett  tereljem a figyelmedet rólam, hiszen ebben a pillanatban már te is észrevetted jelenlétemet, még ha aztán nem is emlékeztél már rá.

 

 Én idéztem elö azt,  hogy hirtelen egy szirénázó rendörautót láttál közeledni, ami aztán amilyen gyorsan jött, el is tünt. Vele együtt én is el tudtam tünni.

 

-Este az kocsmában is önt láttam. Nemde?

 

Természetesen én voltam az. Az a helyiség tömve volt emberekkel, ideális hely lett volna arra, hogy feltünés nélkül fölvegyem veled a kapcsolatot. Sajnos vannak olyan egyedek az állatvilágban is, melyek nem úgy gondolkoznak, mint mi. Olyanok, melyek csak magukra gondolnak s csakis saját birodalmukat akarják minél hatalmasabbá tenni, s ennek érdekében mindenre képesek. Egyszerüen menekülnöm kellett.

 

Ismét enyhe szédülés fogott el a hallottak kapcsán. Értelmetlen szövegnek tünt az egész, nem tudtam mit kezdeni az elhangzottakkal, de a kíváncsiságom továbbra sem lankadt.

 

-Mondjuk rá, hogy hiszek magának.  – magamban azt hiszem, már rég eldöntöttem, hogy hiszek neki, de most végre ki is mondtam.

 

-Mutassa meg a világát. Mit kell tegyek?

 

-Ha kinézel a vonat ablakán , a távolban egy vibráló sárgás fényt látsz. Koncentrálj arra, hogy a fény magját is meglásd. Erösen kell nézned, akkor sikerülni fog.

 

Azonnal megtaláltam azt, amire gondolt. A sárgásan izzó fénycsomó csalogatóan nézett vissza rám. Megpróbáltam olyan erösen koncentrálni, ahogy csak tudtam.

 

-Konzenctrálj, s lélegezz jó mélyeket a hasadba... – hallottam immár egész messziröl. Mintha a vonat belsejéböl szürke köd szállt volna egyre följebb és följebb. Nem mertem levenni a szememet a fénycsomóról, de testemen keresztül éreztem, hogy a hideg, szürke piszkos köd szinte már teljesen elárasztja a vaggont, s engem sem lát senki, mint ahogy én sem látom a velem utazókat. Forgott körülöttem a világ vagy én forogtam a közepén, nem is tudom. A vonat zakatoló hangja egyre erösödött körülöttem, míg teljesen fülsüketítövé nem vált. Már azt hittem, hogy nem bírom tovább ezt a hangeröt, amikor  a messzi  távolból  halk, nyugtató zenét, madarak vidám csicsergését és egy patak vidám csobogását hallottam ...

Címkék: egy regény részlete- véleményekre várva

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

Régebbi bejegyzések

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu