É l e t ú t

 

Kunbaracsi Gáspár János 1942 június 23-án született a kiskun vidéki Ladánybenén egy erdészházban.

Apja Gáspár András, jász-kun, a monori gazdag Gáspárok leszármazottja, de idővel elszegényedett famíliává sokasodott ott családjuk.

Anyja Magda Jolán, adácsi kun leány. János negyedik gyermeke a szegény- sorban élő szüleinek.

A tanyavilágon túl laktak egy erdészházban. Innen még kisgyermek korában a kunbaracsi Daruhát déllőbe költöznek, ahol saját földterületükön tanyát építenek.

A háborús idők után továbbra is az erdőhöz kötődött a család élete.

Az általános iskola nyolc osztályát a Daruhát déllő iskolájában végezte el.

Azon időben általános volt a szegénység. Az országban a lebombázott gyárak, hidak, a háború hátrahagyott öröksége minden kis, közepes és nagycsaládot a megélhetés miatt nagy szorgalomra kényszerített.

Általános iskolás korában már ki kellett venni a munkából a részét.

Volt a családon belül pulykapásztor, kiskanász, paprikacsősz, dinnyecsősz, aratáskor marokszedő, szénagyűjtő, lovas szekérrel fát fuvarozó, fenyőtoboz- szedő, csemete-ültető favágó, tuskószedő. Az erdő- és mezőgazdasági munkálatokat hamar meg kellet tanulnia, és a hozzátartozó állattartás szakértőjévé kellett válnia. A kenyérsütés, a fejés a jégverem-készítés, a gazdasági épületek felépítése, szerszámok elkészítése már kiskorában a sejtjeibe ivódott.

Két bátyjának irányításaival, és a pásztorfiúk sokaságában hamar megtanulta a falkatörvények egyértelmű szabályait, és a beilleszkedést.

Mind végig meg maradt benne a kiskunokra jellemző segítő készség és összetartás.

Nagybátyja, Ladányi Gáspár Kunpuszta, Kunbábony, Kunpeszér és Pusztaháza pusztajegyzője. Mellette krónikási feladatokkal foglalkozik, s felkarolja unokaöccsét, és megismerteti vele a kiskunsági települések történeteit.

A nyolcadik osztály elvégzése után apja beadja a szegedi erdészeti technikumba, ahol egy év eltöltése után az 1956-os események miatt kizárják az iskolából.

Híressé vált felelete az apja kérdésére: na fiam most mihez akarsz kezdeni? Hát Jó apám legjobb lesz, ha kiváltom a szegénységi bizonyítványom, aztán elmegyek Pestre úrnak.

Ezután a Kiskunsági Állami Gazdaságba ment el dolgozni az ürbői majorba, ahol kocsisok, és fejőgulyások között töltötte el egyéves szerződését.

Innen a kecskeméti Sernaválhoz szegődött, ahol fél évet töltött el, majd az Ajkacsingervölgyi Vájártanuló Iskolába ment két éves képzésű vájártanulónak.

Az iskola háromszázhatvan férőhelyes kollégiumában lakik, ahol némi szolgáltatásért elvállalja a kollégium és iskola diák-könyvtárosi teendőit.

Az itt eltöltött ideje alatt szabadidejét az iskola könyvtárában tölti el, és befejezi Sopronban levelező tagozaton az erdészeti technikumot.

Nem szerez barátokat, magányos farkasként tölti az idejét a könyvtárban. Megszerkeszti először a LÁMPÁSOK KRÓNIKÁJA című iskolai lapot, majd Úrkút történetéhez fog hozzá.

Megragadja figyelmét Könyves Kálmán király korának felvilágosult gondolkodása. Ekkor kezd érdeklődni a boszorkányok iránt, hozzákezd a Tollal a boszorkányok nyomába című könyv megírásához. Az iskolai szünetben elutazik Nyírségbe és Szegedre, hogy a levéltárakban tanulmányozza az egykori boszorkányperek iratait. Három hetet a szegedi levéltáros nő bátyjánál tölt a tiszai halászok között egy halászkunyhóban.

A vájáriskola elvégzése után nagy dilemma elé került: erdésznek menjen, vagy a kitanult bányász szakmába folytassa életét? Apja és nagyapja után a lelkivilágában ott élt az erdő szeretete, de a jobb kereseti lehetőség miatt a bánya mellett döntött. A Padragi Szénbányánál dolgozik majd tizenöt évet, miközben elviszik katonának a légierőkhöz.

A szénbányánál tovább lép, elvégzi a fejtésmester-képző tanfolyamot és leteszi a robbantó-mesteri vizsgát. Egy ideig aknavájárként dolgozik, majd a bányagépszerelő speciális brigád tagjaként tölt el hét esztendőt.

Nagy érdeklődéssel ássa bele magát a földtörténet geológiai tanulmányozásába, de a geológusi vizsgát nem teszi le. Két volt vájáriskolás barátjával kúttisztító csoportot alakított. Egy idő után elvállalták a Somló-hegy Taposó kútjának kitisztítását. Ekkor történt, hogy a kút falazata a feje felett összeborult, s három napig lent rekedt, míg ki nem mentették. Eközben fogadta meg, hogy ha élve kikerül a kút mélyéről, akkor egy katasztrófamentő csoportot fog alapítani. Szándék-nyilatkozat levelet írt a Veszprémi Bíróságnak a speciális mentőcsoport alapításáról. Ezért behívták a pártbizottságra, és nyomatékosan a tudomására hozták, hogy semmilyen joga nincs beleavatkozni az államapparátus felépítésébe. A bányában a borostyán telep lefejtésekor kéthetenként megjön a vízbetörés, ekkor lesz a vízbetörés-mentőcsoport vezetője. A Veszprémi Napló napilapot minden alkalommal tudósítja a bányában történt vízbetörési küzdelmekről. Így lesz a Napló tudósítója. Részt vesz a szerkesztőségi értekezleteken. Itt bekapcsolódik a veszprémi Bakonyi Múzeum irodalmi gyűjtési mozgalmába; betyárlegendák és régi bölcsődalok, gyűjtéseibe, leírásaiba segédkezik. Beiratkozik a gimnázium levelező tagozatára, ahol 1972-ben sikeresen végez.

Hozzá fog a Kinizsi Pál című eposz megírásához, ezen írás közben rájön, hogy a mű megalkotásához az ismerete kevés. Megkezdi a Szabó Ervin Könyvtárban tanulmányozni Kinizsi korának fegyverzetét, ruházatát, harcmódjait, társadalmi felépítését, várak építészetét, népszokásait, a kor államhatalmi érdekeinek állását. A Napló irodalmi rovat vezetője Cserháti József biztatást ad részére, az irodalom iránti elkötelezettségre. Írásra adja magát, felbátorodik és megalapítja Ajkán a fiatal költőkkel a Pannónia Lantja Irodalmi Társaságot. Sajnos csak két évet ér meg a társaság, mert az államhatalom tudomást szerez róla, a csoportosulást gyanúsnak vélik, és azonnal feloszlatják.

1972-ben felkérik, hogy legyen az Állami Biztosító Bányászati Szakkörzet felügyelője, ezt az állást elfogadja, és húsz évig betölti.

1974-ben az ajkai Közlekedés Biztonsági Tanács Propaganda Szakbizottság elnökévé választják. Itt kezdi megszerkeszteni a Közlekedés Biztonság Tájékoztatása című folyóiratot 1992-ig. Elkezdi gyűjteni a Somló-hegy legendáit, amit egy kötetbe szándékozik megírni. Ha ráérő ideje adódik novellákat ír.

1987-ben alpinista egyének keresik fel, hogy dolgozza ki számukra az ipari- és sport alpinizmus balesetelhárító technológiai utasítását, ugyanúgy a barlangászok részére is, és egyben legyen a menedzserkapitányuk, hogy ellenőrizze annak betartását. A felkérést elfogadta, de jól tudta hogy bírósági bejegyzést nem kérhet, mert ott elgáncsolják. Ezért az alpinista csoportnak a  Vöröskeresztes Alpinista Mentő Csapat nevet adta, hozzá egy alapszervezetet is létrehozott. Az ipari alpinisták többnyire egyházi épületeket renováltak. Ezért építészeti történetet tanul, főként a reneszánsz, barokk és a román stílusokba ássa bele magát. A villámhárítók felszereléséhez elengedhetetlenül hozzátartozik a magasfeszültségek ismerete. Ezért a figyelme a nagyfeszültségek irányába orientálódik, az adott időszak magyar szabványaiból szakvizsgát tesz. Lekötik a gömbvillámok megmagyarázhatatlan tulajdonságai, több elméletet vet papírra. Egy-egy templomtorony felújításánál az adott helyiség krónikáját elkészíti, és az új toronygömb belsejébe belehelyezve az alpinistákkal felrakatja. Így több mint ötven településnek a krónikáját helyezik el a tornyok gömbjébe.

1988-ban kilenc-tagú alpinista csapattal, komoly felkészülés után elindul a Himalája meghódítására. Útközben Indiában Srirangar tartományban a hatóságok feltartóztatják az alpinista csoportot, és két hétig, míg nem tisztázódik kilétük, fogva tartják őket. A nagyobb megpróbáltatás Nepálban vár rájuk. A Narayani folyó mellett egy sajátságos járvány miatt lezárt területen mentek át, ahol a járványügyi hatóságok egy működő hindu kolostorba zárták őket tizenöt hónapi karanténba. Ott iszlámnak vélik őket, és egy külön udvarban szállásolják el, ahol már négy tatár szintén ez ügyben vendégeskedik.

Négy nap múlva megérkezett az apát fiatal helyettese, aki a főiskoláját Budapesten végezte, és perfekt beszélt magyarul. Az elmondta nekik, hogy legyenek nyugodtak úgy mint a kotlós tyúk, innen tizenöt hónap előtt semmiképp nem mehetnek el, bármi összeköttetést is keresnek. A magyar nyelv révén jó kapcsolat jött létre a kolostor lakói közt. Az alpinisták kérték, ha már úgy is itt kell lenni, hozzanak cementet, homokot, kő az van bőven, megkezdték a leromlott kolostor falainak felújítását. A menedzserkapitány itt a ráérő idejébe megírja a Hét vezér országának legszebb meséi és A furfangos tolvajok és a száz tatár című mesekönyvét, majd hozzáfogott a Hunnia szép meséi  megírásához. A maroknyi alpinista csoport a hosszú karantén után már nem a Himalája felé vette útját, hanem hazaindultak Magyarországra.

A szerencsétlenség nem jár egyedül, mert a hazafelé tartó úton a türkmenisztáni hatóságnak nagyon gyanússá vált az a sok kézirat. Olvasni nem tudták, ezért jobbnak tartották elkobozni.

A kéziratot elvették, de az emlékezetet nem tudták elvenni.

Hazaérve bírósági eljárás várta, mivel egy itthon maradt alpinista munkát vállalt a kékesi adótornyon, és halálos balesetet szenvedett.

Ekkor derült fény az Egri Bíróságon, hogy az országban dolgozó ipari alpinista csoportoknak kidolgozott technológiája rajtuk kívül senkinek nincs.

Megalapította a Szent Borbála alpinista csoportot, akik továbbra is egyházi épületeket, főként tornyokat renováltak, s gyárkéményekre szűrőket raktak. Új mentési leírásokat dolgozott ki, ezért csatlakozott hozzá az ország több hegyi- és barlangász mentő csoportja, majd kutyás mentő csapatok is, mivel nekik ilyen még nem volt. Ekkor, 1992-ben megalapította a Katasztrófamentő Szent László Szövetséget, ahol már komoly szerepet játszottak mentésekkor a kutyákkal rendelkező csapatok is. Ugyanakkor a katasztrófamentő csapatkapitányok megválasztották országos mentőgenerálisnak. A katasztrófamentő kutyákról szakirodalom nem volt, ezért nekiállt a mentőkutyákról tanulmányt írni. Beleásta magát a kutyák tanulmányozásába, emiatt egy évet töltött Erdélyben a hegyi pásztoroknál. Ez idő alatt maga helyett a csapatkapitányokat sorba beosztotta ügyeletes parancsnokoknak. Ekkor volt a szajoli vasúti szerencsétlenség, a Jós utcai épületomlás, az Ó utcai épületomlás, ahol a mentésekben sikeresen vettek részt a katasztrófamentők. Hazajövetele után megírta a Mentőkutyák  című szakkönyvet.

Mint az erdő szerelmese sohasem tudott lelkileg elszakadni a természettől, meséiben sokszor szerepel az erdő, a rét, a tó, az állatvilág. Nekiáll megírni a  „Bakony erdő árnyékában aludtam „ című könyvét.

 

1999-ben nyugalomba vonult, most már volt ideje, hogy nekiüljön, és újra írja az elvett kézirataira visszaemlékezve a Hunnia szép meséi  és A Hét vezér országának legszebb meséi,  A furfangos tolvajok és a száz tatár  című mesekönyveit. Annak köszönhető, hogy a hindu kolostorban az alpinistáinak a hosszú estéken,ahol külvilági kapcsolat nem volt, mint rádió, ujság, könyv stb, sokszor felolvasta az addig megírt meséit, így az az emlékezetében megmaradt.

2000-ben tagja lett a dr Nika Mária által alapított Ajka és Térsége Civil Szervezetek Szövetségének, majd elnökségi tagnak választották.

2005-ben az ajkai civil napok alkalmával összeszedte az ajkai írók könyveit és szemléltető tárlatot mutatott be egy sátorban.

Ekkor látta, hogy több mint tizenöt költő és író él Ajkán, Ott beszélte meg Osváth Imre költővel, hogy megalapítják a Civil házon belül az Ajkai Szépírók Clubját. Ezt Osváth nem vállalta el, de mint a Civil Ház Háznagya addig beszélt a lelkére, hogy végül is sikerült a nyakába varni a Ajkai Szépírók Asztaltársaságának elnöki tisztségét. Irodalmi anyag bőven volt a társaságon belül. Lapot alapított „Lantpengetők „ címmel ami havonta jelenik meg.

Osváth Imre ott hagyta a Szépírókat, de szerencsére  a többi tagok nem hagyták magára a kezdeményezőt. Kunbaracsi Gáspár János is igyekezett egybe tartani a Szépírókat  Mint a Lantpengetők főszerkesztője, irodalmi pályázatot hirdetett.

2006-ban kiadta az Ajkai Szépírók Antológiáját, majd ugyanebbe az évben Ajka és Kistérségében kiadja a Diák Antológiát, ami nagysikernek örvend

A Lantpengetők folyóirathoz egyre több irodalmi anyag érkezik.

Szerkesztő társat talál Samu Márta személyében aki a lektori munkákat hibátlanul elvégzi, további szerkesztőtársakat von be munkájába, Kozma Károlyt, Dr Vasass Veronikát, Bábics Gábort ,írókat

A Szépíróknál megkezdődött az irodalmi pezsgés. Gondozásukban sorra jelenek meg a szépirodalmi könyvek,

Kovács István Lajos: A homokból az aranyrög kiragyog.  Pappné Kozma Erzsé A szépírások forrásának tövébe.

Kozma Károly: A pacsirta emberi hangon énekel. Novák Gyöngyi: Szépversek,

Bábics Gábor: Az elmúlt idők küzdelmei.

2008-ban úból kiadja a Szépírók antológiáját.Már sok bírálat éri a müvészi egyesületektől, hogy a Szépírók lapjában  nekik is adjon helyet.

 

2009-ben lett Ajka városá nyilvánításának ötvenedik évfordulója, ennek alkalmából egy könyvet ad ki:

 Ajkai visszaemlékezése 1959-2009. várossá lett 50.éve. Ennek az évnek befejezéséül megszületik az az elhatározás, hogy az alkotóművészek részére egy negyvenoldalas folyóiratot indít, amit negyedévente jelentet meg  Fényszerelmesei címmel. Ezt megkönnyítette az a tény, hogy. segítő társat talált Barczánfalvi Zsuzsa ujságíró személyébe és annak a Szmatona Anikó festőművész személyébe, aki az üvegfestészetben a legkiválóbbak közé tartozik, aki már akkor segítségére sietett,

amikor a Hétvezér országának legszebbmeséi című könyvhöz kiváló rajzokkal járult hozzá. Az Ajkai Szépírók Asztaltásaságának gondozásába megjelent könyveket és folyóiratokat az Ajkai Városi Könytár őrz, 2010-ben arra igyekszik, hogy a .a saját könyveinek minden példáját megkapja a névadó község Kunbaracs Könyvtára is.

 

Kunbaracsi Gáspár János

Krónikás,

novella, és meseíró

Szmatona Anikó: Ajkai Szépírók csendélete

K u n b a r a c s i

S Z É P M E S É I

A mesék megőrzik igazság érzetedet   A mesék elvisznek álomszép helyekre   A mesék gyógyítsák sérült lelkedet   A mesék bölcsességre tanítanak   A mesék elűzik unalmadat

 

H U N N I A  S Z É P M E S É I

Adacs és Baracs története

 

E

gyszer  volt hol nem volt valamikor hajdanán, amikor még óriások lakták a Föld külömböző részét.

 

Amikor két jó testvér óriás fiú úgy döntött, hogy szerencsét próbálnak a világba.

Hallod e öcsém mi már  fel nőttünk, éppen ideje, hogy mi is hazát keressünk, ahol le tudjuk élni az életünket.

Hát én nem bánom- mondta a kisebbik óriás fiú- ha te úgy gondolod akkor veled tartok.

Ezért aztán az apjuk elé álltak és azt mondta Adacs az idősebb fiú.

 

Hallja e édesapám  én azt gondoltam, el megyek szerencsét próbálni és egy új hazát keresni, és ha bele egyezik kegyelmed magammal viszem a Baracsot az öcsémet is

Jól van fiam, ha  úgy gondoljátok, de Baracsra vigyázz mert ő még fiatal.

 

Aztán mit kérsz, útravalóul ?

Hát, ha ad édesapám két kecske nyájat, két kutyát, egy néhány edényt, szerszámokat és két subát amin el alszunk, akkor Baraccsal együt jól megleszünk, mert amere megyünk ott nagy hegyek vannak, és tele van barlangokkal is.

Ott jól meg leszünk a nyájakkal együtt.

 

Az apjuk ki adta a jussukat Adacsnak és Baracsnak, és el indultak a két kecskenyájat terelgetve.

A nagy hegyek között ahogy hosszú ideig vándoroltak, egyszer csak rá találtat egy nagy barlangra, amit meg felelőnek tartották szálláshelynek.

Ide éjszakára be terelték a kecske nyájakat, meg fejték őket és le feküdtek aludni.

 

Reggel mikor fel ébredtek, már a kecskék fent legeltek a szemben lévő hegytetőn.

Nagyon fájt mind két óriás fiú dereka mert az éjszaka az apró kövek nyomták az izmaikat.

 

Mind ketten fogták a sarlóikat és szárazfüvet vágtak egész boglyányit.

Azt be viték a barlangba, hogy kényelmes fekvőhelyük legyen.

Ahogy ezzel elkészültek, elmentek gombát szedni, mert a sok kecsketej után jól esik a nyárson sült gomba is.

 

Igen ám, amig ők gombásztak egészen estig, közben a kecskék bementek a barlangba és az ott megtalált két szénából készített fekhelyet meg ették.

Amikor a sötétedéskor hazatért Adacs és Baracs látták, hogy két kiskecske még az utolsó marék szénát eszegeti.

 

Tyű azt a göcsörtös kecske szarvát, hát megették az ágyainkat- mondta Adacs.

De meg ám azt a sötétben röpködő denevérit,- mondta Baracs.

 

Most mi lesz sötét van nem látunk száraz füvet vágni, megint a kemény kövön alszunk,- kérdezte Baracs.

Tudod mit öcsém- mondta Adacs- te gyujtsál tüzet azután ami köveket találsz azt mind dobáld ide nekem, majd én abbó homokot morzsolok és azt teritsük szét fekvő helynek, igy aztán az derekunk alja is puha lesz és a kecskék sem eszik meg.

mikor már égett a tűz Adacs sorba morzsolta homokká a köveket.

Csakhamar Baracs is le ült báttya mellé és ő is szorgoskodott a fekhely el készítésébe.

Amikor már jó magas rakás homok jött létre, azt szét terítették, és arra helyezték a subájukat.

Itt élt éldegélt a két óriás fiu Adacs és Baracs a köves hegyek közt békében egy hangúan.

Egyszer csak hosszú évek után azt mondta Baracs- hallod e te Adacs mi vólna ha egyszer elhajtanánk a nyájainkat a tengerpart felé.

Ott legalább látnánk a tenger hullámzását, az emelkedő dagályt, az vissza húzódó apályt, és látnánk talán azt is, hogy miként játszanak a víz tetején a delfinek.

Aztán ha mind ezt látnánk vissza legeltetnénk a kecskéket ide a barlangunkhoz.

Hát én nem bánom legeltessünk el arrafelé.

Úgy is tettek, ahogy eljutottak a tenger szélére, az a vidék tele volt bozóttal, cserjével, bokrokkal, vad szőllövel.

A kecskék mit sem törődtek vele, hogy kevés a fű, el kezdték a bokrokat legelni.

A tengerpart szélén lévő dombra Adacs és Baracs leterítették a subájukat és Órákon át nézték a tengert, miként tarajazódik a hullámjai, mind ha csak egy óriás láthatatlan eke szántaná a vizet és a barázdák haladnának tova.

Ahogy, nézték már már káprázódtak a szemeik a tarajok állandóan vonuló fodrozódásától.

Egyszer csak a vízen messze egy hintó tűnt fel, négy fehér ló húzta a víz tetején. Mindég közelebb és közelebb haladt feléjük.

Úgylátóm, hogy ez egy vízen járó hintó- mondta Baracs.

Én is úgylátom, mondta Adacs.

A hintó bakján egy ősz hajú öregember ült aki hajtotta a lovakat. A víz tetején jött hintó eléjük ért és ott meg állt.

A hintóból kiszállt egy gyönyörű szépséges szép leány.

Ekkor mondta én a tenger leána vagyok, a nevem Ragyogás, Ő aki hajtja a lovakat a bátyám a neve Mosolygos.

Már hallottuk régen, hogy egyszer ide óriás fiuk jőnnek és kecskenyájakat hajtanak, hogy le legeltesék ezt a rengeteg bozótost, mert így nem tudunk a tenger szélétől messzebb el llátni.

Mind két óriás fiúnak tátva maradt a szája A leány szépségétől, nem győztek csodálkozni.

 Mind a ketten olyan szerelmesek lettek, hogy olyan hangosan kezdett verni a szívük mínd ha csak egy kovács kalapáccsal verné az üllőt.

Egyszer csak megszólalt Baracs- Hát mi vagyunk azok a kecskepásztorok, Ő a bátyám Adacs, engem pedig Baracsnak neveztek el a szüleim.

Ezek szép nevek az óriásoknak de a te neved, hogy ragyogó nagyon szép, mert  passzól a szépségedhez.

Valóban úgy be ragyógod a környezetet, hogy én azonnal beléd szerettem, és feleségül is veszlek, ha hozzám jössz.

A tenger leánya kedvesen mosolygott Baracsra e szép szavakért.

Erre azonnal megszólalt Adacs is- nem úgy van az, hogy te egyből szerelmes lettél és azonnal meg is kéred a kezét ennek a gyönyörű leánynak, Hiszen itt vagyok én is, mert én is szerelmes lettem, még jobban mind te, aztán  szóhoz sem tudtam jutni.

Aztán az óriásoknál egyébként is az a szokás, hogy előbb az idősebb fiúnak illik megnősülni.

Na meg az sem mellékes, hogy ki az ügyesebb, mert én biztosan ügyesebb vagyok tőled.

A szép leányok pedig az ügyesebb fiúkat kedvelik.

Ügyesebb- mondta Baracs- ugyan mi a csodában vagy jobb nálam, talán a horkolásba, vagy a csoszogásba ne tán az ásításba.

A tenger leánya látta hogy mindjárt hajba kapnak az óriás fiúk ő érte és közbe szólt, nehogy összeveszetek én értem, mert én mind a kettőtöket kedvellek, de az ügyességet le lehet mérni, hogy kettőtök közül ki a jobb.

Hogyan,- kérdezték egyszerre.

Hát úgy, hogy a tengerről messzire el lásak, ezeket a nagy hegyeket el símítsátok.

Itt ahol vagyunk a jobb oldali rész Adacsé a bal oldali pedig a Baracsé.

Aki a látó távolságot nagyobb területre növeli azzal hogy a hegyeket el símitja ahhoz megyek feleségül.

A szépséges tenger leánya be szállt a hintóba és ki szólt az ablakon, egy hónap múlva itt leszek újból és akkor meglátom, hogy mejöttök területén lehet messzebbre el látni.

Ahogy a hintó el ment a két fiú össze nézett, na ezt csak én nyerhetem meg, mondta Adacs.

Majd meglátjuk felelte Baracs.

Mind két fiú hagyta a kecske nyájat a pásztor kutyákra bízva, mentek haza szerszámoké és azonnal neki láttak a hegyek el símitásához, minél messzebb el lehessen látni.

Aztán egy hónap múlva el lehetett nézni, ameddig a szem ellátott, azután még attól is messzebb.

 Várták is a tenger szép leányát aki jött is pontosan ahogy meg ígérte.

Kiszállt a hintóból és látta, hogy jobbról is balról is teljesen sima a táj, sehol egy púp sehol egy mélyedés.

Mondta is, hogy ezt meg nézem közelebbről is, melyik van szebben el egyengetve.

Ahogy ment volna a parttól távolabb egy éles kő fel sértette a lábát.

Fel szisszent- jaj fiúk vigyetek a hintóhoz mert vérzik a lábam- vitték is gyorsan.

Hogyan éljek én itt akár Adaccsal akár Baraccsal ezek az éles kövek összehasogassák a lábaimat.

Morzsoljátok ezeket az éles köveket apróra, hogy könnyedén járhassak rajta, ha készen lesztek újból eljövök.

No de szépséges Ragyogás, mennyire legyen apró a kő morzsalék.

Hát annyira, hogy egy kis hangya is el tudja vinni egy darabkáját.

Adacs azonnal neki is állt és kezdte módszeresen ösze morzsolni a köveket.

Baracs ugyan ezt tette, de ö csínált egy nagy szitát, azzal felmerített a morzsalékot és kiszitálta.

Egyszer csak Aadacs  arra felé ment, hogy meg nézze Baracsot, hogy hol tart a munkával.

Ahogy megláta, hogy Baracs milyen szép egyforma szemü homokot szitál a kő morzsalékból, egyből mondta „ azt a göcsörtös kecske szarvát „ hát ez még túl test rajtam, ha nem ügyeskedek.

Gyorsan ment is vissza Adacs a saját területére és ö is csinált egy nagy szitát, hogy túl tegyen Baracson.

 Mind két óriás fiú szórgalmaskodott, ki, ki a saját területén.

Morzsolták és szitálták a köveket, és egyengették simára.

Mire újból megjött a tenger szép leánya, széles távoli ellátható homok  tenger fogadta a vízparton.

Amikor kiszállt a hintóból, mosolygósan nézett a délibábos síkságra.

Hát mid kettőtök által  meg teremtett rónasága nagyon tetszik.

Gondoltam is, hogy nem tudok igazságot tenni, ezért el hoztam a húgomat is hogy ne legyen egyötök sem ki kosarazva.

Szállj csk ki a hintóból hugocskám.

Bizony az is olyan szép volt mint a ragyogó nap.

 Na Baracs, ha én Adacshoz megyek férjhez, te a húgomat elfogadod e feleségül.  

Bizony elfogadta, úgy örült neki hogy azonnal örök hűséget esküdött és vitte magával a saját rónájára, ahol legelt a kecske nyája.

Aztán a két testvér ki ki a saját maga morzsolt homokos területén élt tovább boldogan.

Ezután Adacs teruletét Adacsnak nevezték Baracs területét Baracsnak nevezték az emberek.

Adacs és Baracs helyét könnyen meg lehet találni, mert a szép tengeri leányok haja amikor el hullott, az a Főldbe meg gyökeredzett amit úgy neveznek, hogy árvalányhaj.

Ez az árvalányhaj annyira tetszett a magyaroknak, hogy az Etelközből átköltöztek Adacsra és Baracsra.

A kőrnyező népek ahogy látták, hogy milyen szép árvalányhaj van a kalapjuknál, mert az mindég oda volt tűzve bármere lovagoltak, nagyon írigykedtek érte.

Annyira bántotta a kunok  Köttöny királyát, hogy el kűldte  Kapolcs vezérét a magyarokhoz, hogy ugyan már engedje meg András király, hogy át kőltőzhessenek  Adacsra és Baracsra.

Hiszen van ott hely bőven biztos, hogy elférnek ott ök is, meg aztán  olyan jó magyarok lesznek a  kunokból majd meg látja, hogy midig a kalapjuk mellett viselik az árvalányhajat.

Erre azt mondta András király Kapolcsnak, jó nem bánom hát csak gyűjenek és legyenek olyan kalappal ami mellett ott lengedez az árvalányhaj.

Jöttek is a kunok, kicsik és nagyok, de nem csak a kalapjukhoz tűzték ki az árvalányhajat hanem a süvegükhöz is.

Azóta a két teületet úgy hívják, hogy Kunbaracs és Kunadacs.

Mondják is a távoli vidékeken ha nagyon szép szőke leányokat látnak, hogy ezek biztos kunadacsi vagy kunbaracsi leányok lehetnek.

Ha kunadacson vagy kunbaracson ilyen szép leányok nem lettek volna akkor az én mesém is továbbtartott volna.

 

  

 

A mesémnek  vége, a villanyt ne hagyjátok égve

 

 

 

  

    

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az ajkacsingervölgyi bányamanók

 

 

E

gyszer volt, hol nem volt, valahol Pannóniában, ott, ahol a hegyek egymás után tanúként állnak. Valahol azon hegyek között, amelynek az erdejét úgy hívták, hogy Bakony. Ebben a Bakony erdőben volt egy szépséges szép völgy, amit Csingervölgynek neveztek. Ez a Csingervölgy, amit úgy is mondtak, hogy Ajkacsingervölgy, olyan szép zöld selyem fű borította, hogy a Nap minden reggel, ahogy meglátta, mosolyra húzta a száját. Igen, a Napocska azonnal felvidult a látványtól. A csendes Csinger-patak szelíden folydogált Ajka felé és jóízű vizet szállított a szomjas őzikéknek, és szarvasoknak. A sárgarigók és a kakukk madarak már hajnalhasadáskor megszólaltak, és keltegették az alvó bányászokat. Ha ez kevésnek bizonyult, akkor időnként a kakasok is segítettek az ébresztésben kukorékolásukkal.                

   Lejöttek ekkor a patakhoz a csodáló szarvasok inni. Őket azért hívták csodáló szarvasoknak, mert amikor enyhítették a szomjukat, utána mindig forgatták az agancsaikat, néztek jobbra, néztek balra, hogy milyen szép is ez a Csingervölgy. A Bakony tölgyfái leértek egészen a patakig, úgy, hogy a nagy ágaikkal árnyékot vetettek a szépen folyó vízére, hogy az odavonuló ondolált farkú vadmalackáknak ne legyen melegük, amíg isznak.

   Itt a völgyben a hegyek oldalába táró vájatokat fúrtak, és a nagy hegyek alól szép csillogó barnaszenet bányásztak. A patak mellett végig jó pajtásként futott a vasút, amin elszállították a szenet.

   Valamikor réges-régen ebben a bakonyi zöld sűrű erdőben bújtak meg a betyárok, akik fokosokkal és puskákkal voltak felfegyverkezve. Mindég fényes volt a csizmájuk, pedig bokszot és cipőpasztát soha nem láttak. Azt mondta a nagyapám, hogy vaddisznót lőttek, annak a húsát megsütötték, megették, a kicsöpögött zsírját pedig korommal összekeverték, és azzal fényesítették olyan ragyogóra a csizmájukat. Amikor végeztek a bekenéssel, utána egy nagy ronggyal addig csiszolták, amíg fokhagyma szaga nem lett. Amikor már fokhagyma szaga lett, akkor tölgyfagubaccsal megdörzsölték, és olyan ragyogó lett, hogy a csillag fénye is elcsúszott rajta. A csizmájuk sarkán pedig réz és arany patkó volt. Ahogy mentek, hátulról mindig felvillant a patkójuk fénye. Így aztán ha úgy jött a sora, hogy futniuk kellett, nehogy a pandúrok elfogják őket, a csizmaszára is szórta a fényt, na meg a réz- és aranypatkó is. Az üldöző pandúroknak a szemeibe annyi fény szikrázott, hogy nem láttak rendesen, nem tudtak utánuk futni, mert minél közelebb értek a betyárokhoz, annál erősebbek voltak a fény csillámlásai.

Mondták is a bakonyi betyárkapitányok, hogy őhozzájuk csak olyan legények álljanak be betyárnak, akik jól tudnak csizmát fényesíteni, mert náluk az az első, legfontosabb szempont. Na meg aki jól ismeri a fokhagyma szagát, mert akkor tudja, mikor kell abbahagyni. A többit meg lehet tanulni, de ez nagyon fontos, mert ha elfogják, akkor tömlöcbe kerül. Aztán mit ér a betyárélet, ha tömlöcben kell ücsörögni. Akkor nem lehet a Bakonyban vaddisznó pecsenyét sütni, a hűvös fa alatt szundikálni, a kakukkmadár hangját hallgatni, na meg a csingervölgyi pataknál egy jó kalap vizet inni.

     Na de ez már régen volt, a szépapám idejében. Most e szép csingervölgyi bánya udvarán csillék vannak tele szénnel, és rakják a kisvonatra. Itt ebben a bányában dolgoztak, azok csak kitűnő szép szál legények lehettek. Mert amikor jelentkeztek, nagyon-nagyon sokan voltak, és jól megválogatták őket. Nem lehetett kancsal a szemük, mert akkor nekimennek a szénfalnak. Nem lehet csámpás a lábuk, mert akkor könnyen kirúgják a faéket a csille kereke alól, és a lejtőn legurul a csille. Nem lehet nagy a hasuk, mert akkor beszorulnak két csille közé. Nem lehetnek süketek, mert nem hallják meg, ha a pajtásuk szól nekik. Nem lehet csúnya az arcuk, mert ha a bányaegerek meglátják, akkor sivalkodnak. Nem lehetnek oktalanok, mert a lapáttal állnak neki csákányolni. Nem lehet púpos a hátuk, mert a többi azt hiszi, hogy hátizsákban lopják a szenet a kabát alatt. Nem lehet sötét a bőrük, mert akkor nem látják meg, és nekimennek a többiek. És így tovább. Pedig jöttek ide eme szép helyre sokácok, bunyevácok, tótok, jöttek kunok, jászok, jöttek Kukáliából, jöttek Kelebiából, jöttek rácok, válogatott cigánylegények, hogy bányászok lehessenek. De a bánya kapitánya jól megválogatta őket, és a többit elküldte.

   Hogy szavam ne felejtsem, itt a csingervölgyi bányánál volt négy daruháti bányászlegény.    

Ezeket azért hívták így, mert a Duna-Tisza közéről jöttek, olyan helyről, ahol nem kocsival, vonattal vagy busszal közlekedtek, hanem mindenkinek volt egy darumadara, és annak a hátán ülve oda repültek, ahova akartak. A nevét is innen kapta a település: Daruhát. A daruhátiak bárhova indultak, felkantározták a darut, felpattantak a hátára, és odarepült velük ez a nagy madár, ahova irányították őket a kantárszárral. Volt itt a Daruháton négy siheder legény, akik úgy vélték, hogy kicsi nekik ez a terület, szétnéznek ők a nagyvilágban, ha már itt vannak számukra a nyerges darvaik, miért ne mennének. Ezeket a daruháti legényeket úgy hívták, hogy Kálmán, aki kitalálta az egészet, aztán Imre, Jóska és Jankó.

   Jól megetették a darvaikat, mert ezeket minden évben csak egyszer kellett etetni és itatni. De nem akármit ettek és ittak! Ugyanis csak dióbelet ettek és csak az ezerjó szőlő mustját itták. Hát indulás előtt öt nappal ők négyen összeszedtek tizenhárom talicska diót. Neki is álltak mindannyian diót törni, mert ha héjastól adták oda, akkor a darvak nem ettek egy falatot sem. Amikor megtörték és kiválogatták, akkor odaöntötték a madarak elé mindet. Ahogy megették a dióbelet, olyan szép fényes lett a tolluk, hogy a házak tetején üldögélő pávák irigykedve prüsszögtek, ahogy nézték a darukat. Ittak utána ezerjó szőlő mustot, és csapkodtak elégedetten kinyújtott szárnyaikkal, repülni szerettek volna. Na a négy legény felrakta rájuk a nyergeket, a nyakukba akasztották a tarisznyájukat, ami tele volt töpörtyűs pogácsával, sült tökkel, sült kukoricával, kirántott veréblábbal, sőt még sült krumplit is tettek bele. Azután indultak is.

    Csakhogy ezek a daruk nem szálltak fel csak úgy akárkinek, mert tudni kellett a varázsszót. Ha ezt valaki nem tudta, hiába noszogatta őket, hogy - gyű, na, gyerünk már -, ők nem szálltak fel. Ezért nem is tudták ellopni őket. De ezek a legények tudták, s amikor felültek a nyeregbe, így szóltak:

          Szolgálj rá a dióbélre

          Repüljünk a magas szélbe’

          Diót hozok jövő évben,

          Vigyél engem szép vidékre!

Erre a szóra mind a négy daru kiterjesztette a szárnyát és felemelkedtek a levegőbe. A legények ekkor látták, hogy milyen nagy a világ. Ott is van egy falu, meg ott is, meg a távolban is egy templomtorony, na meg amott is kettő, három is.

- Nahát – mondta Jankó –, én azt hittem, hogy Daruhát az egyetlen nagy emberlakta vidék, ami a miénk, de ennyi?

   Ahogy repültek egyre több falut és várost hagytak maguk mögött. Látták a Dunát, látták az erdőket, köztük egy mező közepén egy nagy szilfaerdőt, mondta is Kálmán:

- Ez itt Mezőszilas!

- Amott az meg Simontornya! - kiáltotta Jóska.

  Egyszer aztán odaértek a Bakony erdei fölé. Ahogy felette repültek Jankó kiáltott a többieknek:

- Nézzétek, micsoda gyönyörű szép völgy van ott lent, egy patak is folydogál benne. Szálljunk le oda, nézzük meg ezt a mesés helyet!

   Le is szálltak éppen a bánya udvarába. Kint a nagy udvaron egy hatalmas nagy-nagy tölgyfa alatt ült egy húszszemélyes asztalnál a bánya kapitánya. Éppen fel volt tálalva, mert dél felé járt az idő. Körülötte ült négy fejtésmester, a tárnamester, és a fő bányaácsmester is. A bányakapitány fekete ingben ült, és az egész vállát beborította az aranysújtás. Az asztalra téve kapitányi bárdja, és az ujján a nagy aranybányapecsét gyűrűje. Éppen az ebéd előtti fekete kávéjukat kevergették a csészékben, arany kanállal, és a kockacukrot rakták bele a zsebeikbe, hogy legyen későbbre is. A fő bányaács arról beszélt, hogy vastagabb és erősebb fák kellenek stompoknak (oszlopácsolat), mert tegnap is egy kétméteres fát az erős nyomás hatvan centire összenyomta. Aztán ha sok az ilyen vékony, gyenge ácsolatfa, akkor könnyen összenyomja az egész fejtést ez a felette levő sziklahegy. Ahogy meglátták az udvarra leszálló daruhátiakat, mindannyian letették a kávéscsészéjüket a csodálkozástól. Még ilyet sohasem láttak. Volt olyan is, aki a kockacukrot is a zsebe mellé tette.

- Hát ezek meg… meg… meg nem lovon jöttek, hanem daruháton? – néztek egymásra.

- Adjon az Isten jó napot! – köszönt rájuk Jóska, ahogy odamentek az asztalhoz.

 

- Hát meglátszik, hogy ti nagyon messziről jöttetek, mert nem ismeritek az itteni köszönést – mondta a bányakapitány.

- Miért? Illetlenül köszöntünk? – kérdezte Jankó.

- Hát, édes fiam, illetlenül éppen nem, de nem ide való ez a köszönés.

- Miért, itt hogyan szoktak köszönni?

- Úgy édes fiam, hogy „Jó szerencsét!”, mert a bányásznak mindig jól jön a jó szerencse, ha nem is nappal vagyon, hanem éjszaka, mert a bányában nincsen sem nappal, sem éjszaka, ott mindig sötét van!

- Bizony! – mondta az egyik fejtésmester.

- Úgy ám! – mondta a másik fejtésmester.

- Csakugyan! – mondta a harmadik fejtésmester.

- Valóban! – mondta a negyedik fejtésmester.

- De az ám! – mondta a tárnamester.

- No ez így igaz! – mondta a fő bányaácsmester.

- Hát, akkor jó szerencsét! – mondta hangosan a négy legény egyszerre.

- Na ez már derék, szép köszönés, ami csengőszó a bányász fülének. Üljetek le közénk és mondjátok el, mi járatban vagytok itt a szép Csingervölgyben, miben tudunk segíteni?

Remélem nem kapott defektet egyik darumadár szárnya sem? – kérdezte a bányakapitány.

- Hát defektet azt nem kapott egyetlen egy darutoll sem – mondta Kálmán -, de úgy megtetszett nekünk ez a szépséges völgy, ha nincs ellenére bányakapitány uram, elszegődnénk egy időre bányásznak.

- Hát édes fiaim nekem nincs ellenemre egyikőtök sem, mert ahogy nézlek benneteket nem vagytok ti sem kancsalok, sem csámpásak, sem ostobák, sem púposak, sem sötétbőrűek, sem süketek. Éppen nemrég fejeztük be a válogatást a feltöltés miatt. Mostanában meg nem megy el senki nyugdíjba. Nem mondom, ha lóháton gyüttetek volna, talán lóval együtt a csilléket a tárnákból kihúzatni szóba jöhetne. De így a daruitok ezt nem tudják, a lovakhoz meg nem értetek.

- De bizony én értek a lóhoz – mondta Imre –, az apám lótenyésztő volt.

- Aztán azt tudjátok-e, hogy a bánya nem játszótér, mert ott az örök sötétség birodalma vagyon, oda mindent úgy kell bevinni, még a fényt is.

- Aztán tudjátok-e, hogyan kell fényt vinni magatokkal?

- Lámpával! – vágta rá Kálmán.

- Okos ember vagy te, belőled még lehet légajtó-nyitogató is!

   Összenéztek a legények, mert egyik sem tudta, hogy mi az.

- De ha te értesz a lóhoz, akkor felfogadlak, mert holnap lesz itt a lóvásár, aztán kell venni jó néhány lovat, csilléket húzatni. Legalább te segítesz kiválasztani a megfelelőeket.

   A bányakapitány megigazította az ujján a nagy bányapecsétgyűrűt, és így szólt:

- Aztán tudjátok-e, hogy ezen a vidéken ki volt a legnagyobb betyár?

- Az, akinek legjobban csillogott az aranypatkó a csizma sarkán, erről nevezték el Patkó Bandinak – felelte Kálmán.

- Jól tudod édes fiam, tetszetek is nekem, és én szívesen fel is veszlek benneteket kivételesen, ha beleegyeznek a fejtésmestereim. Na mit szóltok hozzá? – fordult a kérdéssel feléjük – felvegyük őket?

- Bizony – mondta az első fejtésmester.

- Úgy ám – mondta a második fejtésmester.

- Csakugyan – mondta a harmadik fejtésmester.

- Valóba – mondta a negyedik fejtésmester.

- Hát akkor megegyeztünk – mondta a bányakapitány -, de egyelőre fizetést nem kaptok, majd ha dolgoztatok, akkor minden negyedik csille szén ára a tiétek lesz. Mert az első csille szén ára az enyém, a második a bányafenntartásáé, a harmadik az adószedőké és a szerszámkészítőké, a negyedik a tiétek.

Jankó még sosem látott ilyen nagy asztalt, ezért jól megnézte, a többi pedig csodálta.

A közepén egy kisvasút volt, ami túl az asztalon folytatódott, s egy nagy ablakban eltűnt

Az asztalon egy kisvasút! Ki látott még ilyet? Kétoldalt pedig nagyon szép terítékek, de nem ám akármilyen, hanem ragyogó herendi porcelántányérok. Mellettük arany kanalak, kések és villák. Csak úgy ragyognak. A fejtésmester előtt kis tölgyfadézsa, tele kockacukorral.

- Akkor ebédelhetünk is, mert itt az ideje – mondta a bányakapitány.

- Bizony – mondta az első fejtésmester.  

- Úgy ám – mondta a második fejtésmester.

- Csakugyan – mondta a harmadik fejtésmester.

- Valóba – mondta a negyedik fejtésmester

- Ez így igaz – mondta a tárnamester.

A bányakapitány belefújt a sípjába, és ekkor Imre, Jóska és Kálmán eltátotta a száját a csodálkozástól. Jankó csak azért nem tátotta el, mert kiesett volna a benne levő kockacukor, és azt sajnálta volna. Az ablakból a kisvasúton előjött egy kisvonat, és a mozdonyon egy pici harang csilingelt az ebédhez. A mozdonyt egy icipici bányamanó vezette, és meg-meghúzta a síp zsinórját. A kismozdony után sorakoztak a vagonok, méghozzá emeletes vagonok. Az alsó szinten izzó szénparázs vöröslött, az emeleten pedig a tálnagyságú bográcsok és herendi porcelántálak, amelyek oldalán szép felfestés volt, hogy miként fejtik a szenet a bányában.

Fütyült a kismozdony, és odahúzta a szerelvényt az asztal közepére. Ekkor látták, hogy mi van a tál nagyságú bográcsokban:

Az elsőben májgombóc leves.

A másodikban lebbencsleves.

A harmadikban szilvaleves.

Az utána következő kocsikon a parázs felett a második fogásnak:

Mákos guba, lekváros derelye, palacsinta, szilvás gombóc.

Majd a következő kocsikon:

Csirkepaprikás nokedlivel, sült malac; tepsis burgonya hurkával, kolbásszal; töltött kakas, fácánpecsenye, ürügulyás, sült fácán, sült galamb, báránypecsenye, őzpörkölt, töltött fogoly,

sült páva.

Aztán az utánuk levő két kocsiban megtalálható volt a harmadik fogás.

Nagyon sok rétes: almás rétes, mákos rétes, meggyes rétes, hagymás rétes, túrós rétes, lekváros rétes, káposztás rétes.

Az utolsó kocsin pedig felszeletelve sok-sok mákos kalács.

- Édes fiaim, igaz hogy van itt sült galamb is, de azok ugyan nem fognak a szátokba repülni, ezért nem kell a szátokat tátani, mert itt nálunk az a szokás, hogy mindenki szed magának azt, amit szeret, és annyit, amennyit meg tud enni, és nem hagy a tányérjában semmit.

- Bizony – mondta az első fejtésmester.  

- Úgy ám – mondta a második fejtésmester.

- Csakugyan – mondta a harmadik fejtésmester.

- Valóban – mondta a negyedik fejtésmester

- De az ám – mondta a tárnamester.

- No ez így igaz – mondta a fő-bányaács.

Aztán nekiláttak enni, mert mindannyian éhesek voltak.

Ahogy ettek, az asztal végénél a földön feküdt a bányakapitány kutyája. Nézte is Jankó, milyen furcsa formájú kutya ez! Ilyet még sohasem látott, mert hat lába volt neki, a farka kétfelé ágazott, mint a kígyó nyelve, és a pofája akár a denevéré. Először nagyon szaglászta Jankó felnyergelt daruját, de ahogy közel szagolt, a daru a hosszú csőrével oda-odacsípett az orrára. Hamar megunta és visszafeküdt az asztal végénél a gazdája lábához.

- A csontot nyugodtan dobjátok ide a kutyámnak, az nem illik a tányérba sem tenni, mert ezek nagy értékű herendi porcelán tányérok, becsesebbek annál, hogy csontot tegyünk beléjük.

Ahogy megebédeltek, megegyeztek, hogy másnap Imre és barátai ott lesznek a lóvásáron és kiválasztja az igáslovakat a bányakapitánynak.

  Másnap, ahogy megbeszélték, együtt mentek ki a vásártérre, oda, ahol elágazik az út a Jókai bánya felé. A lóvásárra hoztak is lovakat Pusztamiskéről, Karakószörcsökről, Hencidáról, Cinkotáról, Kukáliából, Kelebiáról, Mura-közről, Döbröntéről, Bakonyjákóról, Rókamezőről, Kabátfalváról. Volt itt annyi ló, hogy nyugodtan lehetett válogatni olyat, amilyet akartak. Volt itt póniló, deres ló, szürke ló, sodrott ló, vad ló, harapós ló, rúgós ló, szelíd ló, vak ló. Kínálgatták is a lótenyésztők, kupecok és válogatott cigánylegények az áruikat. Főképpen a cigányok dicsérték nagyon a lovaikat, de mindegyik cigány a saját lovát dicsérte a legjobban. Volt olyan, amelyiknek a lova összeesett, s azt mondta a cigány:

- Nagyon messziről jöttünk, elfáradt és azért feküdt le!

A bányakapitányt kísérték a fejtésmesterei, a tárnamestere és a fő-bányaács. Kérdezte is Imrét:

- Hogyan kell ezekkel a lovakkal bánni?

- Hát, bányakapitány uram, mindegyikkel másképpen. A harapós lónak nem szabad elémenni, a rúgós lónak nem szabad a farát simogatni, a vad lovat legbiztonságosabb csak messziről nézni.

- Nekünk csak szelíd lovakat szabad vennünk, mert nem szeretném, ha valamelyik bányászunkat agyonrúgná egy vadabb ló.

- Bizony – mondta az első fejtésmester.  

- Úgy ám – mondta a második fejtésmester.

- Csakugyan – mondta a harmadik fejtésmester.

- Valóban – mondta a negyedik fejtésmester

- De az ám – mondta a tárnamester.

- No ez így igaz – mondta a fő-bányaács.    

Látta Imre, hogy az egyik cigány lova olyan szelíd, hogy a hasa alatt a gyerekek játszadoznak. No, ez biztos jó lesz!

- Aztán húzza-e a kocsit?

Ki is próbálták, de nekiment a falnak.

- Te cigány – mondta Kálmán -, ezt a lovat akarod ránk sózni, hiszen ez vak, nekiment a falnak!

- Dehogy vak ez, drága uram, csak azt mutatta meg, hogy milyen bátor!

Aztán nagy nehezen találtak három lótenyésztőt. Az egyik Bözsepócsról, a másik Zsuzsapócsról, a harmadik Piripócsról hozta a lovait. Ezek kitűnő szelíd lovak voltak. Majdnem megelőzték őket a vételben a rátóti favágók, de mégis sikerült megvenni a lovakat. Itt egy piripócsi bicskás is árulta a portékáját. Jankó akart venni egy jó szalonnázó bicskát, de ezek csak zabhegyezésre voltak jók. Gondolta is magában, ebből a bicskából ugyan nem sokat fog eladni itt Ajkacsingervölgyben, mert ezek az emberek nem foglalkoznak zabhegyezéssel. Azonban Jankó tévedett, mert jött ez asszonyka két nagy lányával együtt, s mondta a bicskásnak:

- Jaj, aranyoskám, de jó hogy megtaláltuk magát, mert már az egész vásárt átjártuk, csakhogy végre sikerült. Nekünk zabhegyező bicska kell mert nálunk sokan foglalkoznak zabhegyezéssel, aztán én vagyok a boltos Kukutyinban, s majd kihúznak a zabhegyező bicskáért. El is visszük mind, ami van, mert a zabéréskor keletje lesz ezeknek a bicskáknak.

A másik sátornál éppen lángost sütöttek. Ott ment el mellette a bányakapitány, nyomában járt a kutyája. Magasra tartotta bojtos kétágú farkát. Egy pulyka azt hitte a feltartott kutyafarkról, hogy cirok magvas kalásza. Belecsípet, erre a kutya úgy megijedt, hogy beleugrott a lisztes tálba. Kiabált is a lángossütő asszony:

- Jaj Istenem, engem már megint az ördög kerülget, hát most meg a lisztemben fürdik, micsoda csapás! Hát én már ettől az átoktól nem tudok sohasem megszabadulni!     

A hatlábú kutya meg kiugrott a lisztes tálból, és lerázta magáról a lisztet.

  A vásár szélén hatalmas domb alakú szénrakás volt felhalmozva. Már a vásár előtti napokon odadöntögették, készültek az eladására. Jöttek is a kovácsok jó kohószénért, mert arra volt szükségük a vasforrasztáshoz. Szekérszámra hordták a híres Ajkacsingervölgyi kovács-szenet. Vitték innen a kupi kovácsmajorba, Kovácsfalvára, Kiskundorozsmára, de itt voltak a csitári kovácsok is. Mondták is a kaszakovácsok, hogy ennek a csingervölgyi kovács-szénnek nincs párja, mert ha a régi kovácsok is ezzel a szénnel gyártották volna a kaszáikat, akkor Dózsa kaszásai biztos nem vesztették volna el a háborúikat. De már fogyóban volt a szén, és ott álltak sorban az ördögök is vagy nyolc szekérrel, mert nekik a pokolban állandóan fűteni kellett, hogy jó meleg legyen. Mondták is a kovácsoknak, hogy módjával vigyék a szenet, nekik is jusson, mert nem akarnak üres szekerekkel visszamenni.

Jut is, marad is – mondta a két bányász, akik a szenet árulták.

Az ördögök vezetője, amikor sorra kerültek, veszekedett a két bányásszal. Erősen állította, hogy a múltkori vásár alkalmával húsz nagy kosár szénnel becsapták őket. Többet ilyen nem lesz, mert jól oda fog figyelni a számlálólyukas tűzdelőre, mert ők nem lopják a pénzt, azért nekik is keményen meg kell dolgozniuk, még aludni sincs idejük. A bányászoknak is tudni kellene azt a mondást, amit már minden ember tud, hogy az ördögök sosem alszanak.

Ahogy a lángossütő asszony elkezdett kiabálni, hogy az ördög őtet állandóan kísérti, nem tud ettől az átoktól megszabadulni, az ördögök vezetője egyből odafigyelt és hallgatta az asszony rikácsolását. Aztán azt mondta a szenet rakó ördögöknek:

- Én nem tudom, hogy ennek a vénasszonynak mi a baja mivelünk, állandóan minket átkoz. Hát nincs ennek jobb dolga, mint jó dolgában minket froclizni? Ti tudjátok, hogy miért minket szekál ez a némber?

- Mi nem – felelték az ördögök, és tagadólag csóválták a fejüket.

Ezalatt a bányász a számláló tüskét kilenc lyukkal előbbre tűzte. Így újból kilenc kosárral be lettek csapva az ördögök.

Már délután felé járt az idő, a hosszú asztaloknál ültek a bányászok. Sült kolbászt hordtak a pincérek eléjük a Hinger hentes sátrából. A másik sátorból pedig sok habbal kőbányai sörös kupákat. Amikor odaért a bányakapitány és kísérete, mindannyian felugrottak, s a sörös kupákat magasra emelték.

- Jó szerencsét a bányakapitány úrnak és kíséretének!

- Jó szerencsét nektek is – intett a kezével, hogy üljenek le. – Jól figyeljetek rám. Itt van ez a négy daruháti legény. Holnap már ők is veletek lesznek a bányában. Az első időben jól figyeljetek rájuk, ne érje őket baleset, és jó bányászok legyenek, tanítsátok őket tisztességgel!

- Bizony – mondta az első fejtésmester.  

- Úgy ám – mondta a második fejtésmester.

- Csakugyan – mondta a harmadik fejtésmester.

- Valóban – mondta a negyedik fejtésmester

- De az ám – mondta a tárnamester.

- No ez így igaz – mondta a fő-bányaács.        

- Úgy lesz! – kiáltották a bányászok egyszerre. – Jó szerencsét kapitány úr!

  A bányakapitány és kísérete elment, a daruháti legények ott maradtak. Hellyel kínálták őket, sörös korsókat nyomtak a kezükbe, és megtartották a bányászavatót. Igen ám, de a kolbász elfogyott Hinger bácsi sátrából, már csak hurkát és sült fácánt tudtak felszolgálni. Mondta is a pincér legényeinek, hogy valahonnan keressék elő az itteni legjobb vadászt, mert fogyóban van a hús is.

  Mentek is a pincérek és hívták a legjobb, leghíresebb vadászt, akit ismertek külhonban is, akárcsak itt Ajkacsingervölgyben. Ezt a vadászt úgy hívták, hogy Molnár Gábor. Mondta is Hinger hentes:

- Baj van Gábor barátom, mert nem számítottam rá, hogy ilyen nagy vásár lesz, s ennyi embert kell vendégül látnunk. Elfogyott a hús, lőnöd kellene egypár vadat.

  Gábor megkaparta a tarkóját és mondta:

- Hát, ez tényleg baj, mert az én puskáim most Afrikában vannak a vadászkunyhómban, ahol egy mandinka fegyverhordozó éppen tisztítja őket, az meg ide messze van.

  Az egyik pincér közbeszólt:

- Mester uram, itt kint az asztalnál ülnek a daruháti legények mind a négyen, nem tudnának onnan hozni gazellahúst?

- Hát, ha kivisznek, én nem bánom – vágta rá a híres vadász.

  Szóltak is nekik, hogy mi a kérésük, talán segíteni tudnának. Ők ráálltak és Kálmán mögé felült a vadász is, és már repültek is Afrika felé.

  Már egy ideje repültek a nyerges darvak, már túlhaladták a piramisokat, amikor látták, hogy lent a sivatagban a beduinok a tevéiket abrakoltatják. Egyszer csak egy nagy kerek kunyhót láttak egy tisztáson, és egy nagyhasú varázsló hajolgat a Nap irányába. Le is szálltak a kunyhó elé, hogy megnézzék. Az öreg varázsló kérdezte is:

- Hát ti édes fiaim, kik vagytok e csoda helyen, és mit akartok? Mert én ezidáig a Nap fényével éltem, de most olyan éhes vagyok, hogy kopog a szemem.

  Jóska azonnal elővette a tarisznyájából a kirántott veréblábakat, és az öreg varázsló elé tette.

- Ha éhes vagy, egyél jó, bölcs varázsló!

  Imre is adott neki sült krumplit, meg is sózta neki.

  Kálmán rakott elé sült tököt.

  Jankó odaadta a töpörtyűs pogácsájának felét.

  Az öreg varázsló, ahogy evett, úgy nőtt a hasa, és egyre csak dicsérte az európai ételek zamatos ízét. Közben elmesélték neki, hogy mi járatban vannak. Erre azt mondja a bölcs varázsló Molnár Gábornak, a híres afrikai vadásznak:

- Ó, édes fiam, ne menjetek ti a vadászkunyhódhoz, mert a te mandinka fegyverhordozód még csak most szedte szét a puskáidat, majd csak öt nap múlva pucolja meg, aztán öt nap múlva rakja össze, és utána tudnátok hasznát venni. Hanem adok én nektek egy kis dobot, ez olyan varázsdob, amit én készítettem ezer évvel ezelőtt. Minden afrikai ilyet szeretne csinálni, de nem tudnak, éjjel nappal próbálgatják az újabb és újabb dobokat, de nem sikerül nekik. Látjátok, ott azt a harminc struccmadarat, repüljetek föléjük, és verjétek ezt a kis dobot, meglátjátok, azonnal kinő hosszabbra a szárnyuk, és követnek bennötöket mindaddig, amíg szól a dob.

  Úgy is lett. Ahogy felszálltak a darvak, elől repült Kálmán, nyakában a varázsdobbal, állandóan verte. A nyerges darvak után repültek a struccmadarak mind a harmincan.

  Amikor leszálltak Csingervölgyben, éppen az utolsó adag sült húst szolgálták fel Hinger bácsi pincérei. A vásárfelügyelők kezdték kiáltozni:

- Pakolj zsidó, múlik a vásár

  Lókupec, szatéc, lakodalmas nagyság

 A téren kezdődik a mulatság!

  Mondták is a csingervölgyiek:

- Hát, azt tudtuk, hogy ez a Molnár Gábor nagy afrikai vadász, de hogy ilyen nagy tudású, hogy ezeket a nagy madarakat ide vezesse, azt még csak feltételezni sem tudtuk.

Lett is olyan finom pörkölt főzve, hogy idejöttek a padragi és az úrkuti bányászok is egy kis struccpörköltre.

- Nektek könnyű – mondták a csingervölgyi bányászoknak -, mert van egy híres afrikai vadászotok. Bezzeg ha ez a Molnár Gábor ott született volna a mi falunkban, akkor most ti jönnétek mihozzánk egy ilyen jó, igazi vacsorára!

  Aztán másnap, ezeket a daruháti legényeket Bogár Pista bácsi beöltöztette bányászruhába. Lámpát adott a kezükbe, és kísérte őket a titokzatos tárnába.

- Mivel tegnap olyan finomat ettem – mondta nekik -, ezért megmutatom az ajkacsingervölgyi bánya legnagyobb titkát, amit csak mi, a vezérkar tudunk, no meg most majd ti. de ezt nem szabad elmondani senkinek.

  Lent a bánya mélyén egy félreeső vágatban volt egy vasajtó, ami úgy nézett ki, mintha trafókamra lenne. Kinyitotta az ajtót, s ahogy bementek, maga megett be is zárta, nehogy véletlenül valaki belásson. Hát, ott egy nagy terem, benne kis kohó, üllők, kalapácsok, icipici csillék, és aranymosó sziták. Ott dolgozott tizenkét bányamanó. Ők csak aranyat és csillogó gyémántot bányásztak. Pici bőrcsizmában, fekete vakond-bőr nadrágban, piros kabátban és csúcsos sapkában voltak. Bogár Pista bácsi mondta nekik:

- No, kedves bányamanócskák bemutatom nektek a daruháti legényeket, akikről már beszéltem nektek. Ők azok, akik darumadár hátán érkeztek ide Ajkacsingervölgybe. Ez itt Kálmán, ez Imre, ő a Jóska, ez pedig a Jankó.

  Mutatta sorban a bányamanókat, és mondta a nevüket is.

- Ő a vezetőjük, a fő aranybányász, Mindentudó, ő Dagi, ő Cserfes, ez itt Colos, aztán Nagyevő, Hümmögő, Ásítozó, ő Topogó, ő Dicsekvő, ez Cüccögő, ez itt Bamba, és végül Bütyök. Egy nincs köztük, ő a bányakapitánynál szolgál, mozdonyvezető a kisvonaton. No de ti csak ismerkedjetek meg, nekem dolgom van, majd visszajövök értetek.

  Ezzel el is ment és maga után bezárta az ajtót, nehogy valaki oda bemenjen.

Rögtön kérdezte is Mindentudó:

- Hoztatok nekünk valamit, mert mi egy külön kis vágaton csak az erdőbe szoktunk felmenni, mert az emberek között elvesznénk, és könnyen eltaposnának a kiskacsák.

Jóska a tarisznyájából elővette a még meglevő töpörtyűs pogácsát és a kisasztalukra tette.

- Kóstoljátok meg, talán ízleni fog.

Azonnal körbeülték az asztalt, és falatozni kezdtek. Megszólalt Dicsekvő.

- Alighanem ilyen ízű pogácsát nyílván én is tudok sütni!

- Hő, hő - mondta rá Hümmögő.

A Cüccögő is rácsettintett hármat a nyelvével. Aztán Cserfes kezdte a maga beszédét:

- Én rögtön tudtam, hogy te ilyet is tudsz sütni, sőt még azt is tudtam, hogy ettől te sokkal, de sokkal jobbat is tudsz sütni. Még azt is tudjuk, hogy te már kétszer sütöttél is ilyen pogácsát, amit kétszer ki is dobtál.

  Ásítozó unta Cserfes beszédét, és egy nagyot ásított. Bamba egy szót sem szólt, csak ette a töpörtyűs pogácsát, és hol Cserfesre nézett lassan, hol Dicsekvőre, hogy erre most a másik mit felel.

- No, még nem sütöttem ilyet, de ha jól nekiállok, akkor biztos, hogy sikerülni fog.

- Ugyan már – mondta Cserfes -, hogyan tudnál jól nekiállni, azt sem tudod, hogy nyúltejet kell-e belegyúrni, vagy rigófüttyöt.

- Mit, rigófüttyöt? – kérdezte Dagi – hát azt hallani már hallottam, de hogy pogácsába belegyúrni, azon még nem is gondolkodtam.

- Höhö – mondta Hümmögő -, te sem sok mindent hallottál, mert azt meg is lehet sütni.

- Megsütni? Hogyan?

- Hát fogsz két rigót, arra fordítod a csőrét a kohó felé, aztán amikor fütyül, az ahogy odaér a kohóhoz, megsül.

- No de, hát… hát… persze, de hogyan fogsz meg két rigót?

- Könnyen! Sokféleképpen lehet azt fogni!

Könnyen! De hogyan könnyen és sokféleképpen?

- Hát, fogsz hármat, aztán egyet eleresztesz, vagy négyet fogsz, és kettőt elengedsz.

Dagi a többieket nézte, de azok inkább a töpörtyűs pogácsát ették. Dicsekvő sem szólt erre egy szót sem. Aztán megszólalt Mindentudó:

- Neked szép neved van, Jankó, a te neved mit jelent tulajdonképpen?

Jankó a többiekre nézett, hogy most erre mit feleljen.

- Hát az én nevem azt jelenti, hogy én vagyok a legokosabb, csak ezt nem szabad a többi előttt kimondani, mert irigyek, és ezért nem hiszik el.

- Hűha! Ajjé! A mindenit! – hördült fel Kálmán, Jóska és Imre.

- Na ugye megmondtam! – vágta rá Jankó.

A kis bányamanók kuncogtak:

- Hi, hi, hi, hi.

Jóska látta, hogy külön kis tűzhelyen egy kicsi bogrács függ lábakon. Kérdezte is:

- Ti is szoktatok főzni?

- Hogyne, minden nap – felelt Mindentudó – ott van a falon a mágnes-óránk, az pontosan mutatja a Nap járását is és a Hold járását is, na meg az órát is. Így pontosan tudjuk, hogy kint este van, vagy reggel, éjjel, vagy nappal. Az egyik vágatunk felvezet a Bakony erdőbe, és gombapörköltet sűrűn szoktunk főzni.

- Csak télen nem – mondta Kálmán.

- De igen, télen is – mondta Dicsekvő -, mert nagyon jó gombázó Bütyök, Dagi és Hümmögő, sőt a hó alatt is megtalálják a fenyőpereszkét. Fűszerünk pedig van bőven, mert Bogár Pista bácsi ellát bennünket vele. Tegnap is nyílpuskával lőttünk egy levélforgató varjút (feketerigót), meg egy galambot.

A tizenkét bányamanó végzett az evéssel és kisszékeiken sorban ültek szemben a daruháti legényekkel, és jól megszemlélték egymást. Kis mellénykéjükön szép gombok csillogtak. Kérdezte is Jankó, hogy miből van a gombocskájuk.

- Aranyból – vágta rá Cserfes.

- Aranyból – ismételte Dicsekvő -, azért, hogy a lámpafénynél jobban észrevehessük egymást.

- Hát a csizmátokat miből varrjátok?

- Mókus bőrből.

- Ki nálatok a csizmadia?

- Hát a kalapácsmester! A Topogó! Mert ő ért csak hozzá, meg az arany formázásához, ő szokott mindig az üllő körül topogni.

Volt kérdés bőven egyik részről is, a másikról is.      

- Honnan szerzitek be azokat a szép köveket, ami abban a vasfazékban van?

- Hát azt a cinkék szedik össze a patakok medréből, és mi cserébe viszünk nekik szenet, mert ezek a parazsaló széncinkék.

- Már mi is gondoltunk rá, hogy szelídítünk meg nyerges gébicseket, aztán azokon szétnézünk az erdő felett, de minekünk mindnyájunknak tériszonyunk van, aztán leszédülnénk a nyeregből.

- Ti nem szédültök ott fent a magasban?

- Nem!

- De jó nektek!

- Nem unatkoztok itt lent a bányakamrátokban?

- Nem, mert nagyon szép, amivel foglalkozunk. Mi csináljuk a bányászoknak a jubileumi aranygyűrűket, pecsétjein a két kalapácsos jelvénnyel.

- Találtok elég aranyat?

- Nem bőven, de amennyi kell, azt össze tudjuk szedni, mert mi a szagát érezzük. Az emberek azt mondják ugyan, hogy az aranynak nincs szaga, pedig csak ők nem érzik. Egyszer találtunk egy nagy-nagy aranyrögöt, abból csináltunk a gazdánknak, a bányakapitánynak kanalat, villát, kést, cukorcsipeszt, gyűrűket, nyakláncokat. Most a parazsaló széncinkéktől kaptunk szép kék követ, ebből nektek csinálunk szép köves gyűrűket. Ha meg unatkozunk, akkor nekiállunk malmozni.

- Ki szokott győzni legtöbbször?

- A Fecsegő, mert annyit beszél, hogy eltereli a másik figyelmét. 

  A beszélgetés csak tovább folytatódott arról, hogy milyenek a szerszámaik, az aranyat hogyan mossák ki a sárból. A kimosott aranyat miként olvasztják egyetlen nagyobb tömbbe, hogyan formázzák gyűrűvé, gombot miként készítenek. A sziklás hegyek alatt milyen sok kincs van, amiről az emberek még nem is tudnak. Beszéltek arról, hogy Kabácsi bányamanó mikor ment a bányakapitányhoz a tálalóvonatra mozdonyvezetőnek, és mikor fog visszajönni. Elmondták, hogy a parkerdőhöz vezet nekik ki a külszínre három vágat is. Azt is, hogy egyszer egy róka az egyikbe befészkelte magát, úgy kellett onnan kifüstölniük.

  Jankó elmondta nekik, a töpörtyűs pogácsa receptjét, amit Mindentudó manócska egy nagy platánlevélre azonnal le is írt. Imre elmondta nekik, hogy miként kell kukoricát sütni, sőt azt is, ha megdarálják, akkor nyúltejjel kását tudnak főzni. Örültek is ennek a bányamanók, le is jegyezték még azt is, miként lehet krumpli-kását főzni a gombapaprikás mellé. Hálásak is voltak a daruháti fiúknak, mert később olyan szép kékköves aranygyűrűkkel ajándékozták meg őket, hogy sokan irigyelték ezért őket. Mindig kérdezték is, hogy hol vették azokat a szép gyűrűket. Ha megmondták az igazat, senki sem hitte el, mert mások nem tudták, hogy Ajkacsingervölgy hegyei alatt bányamanók laknak.

  Én is úgy tudtam meg, hogy egyszer Jankóval kint voltam az erdőben, és ott találkoztunk Dagival, Bütyökkel és Hümmögővel. Egy kosár vargánya gombát szedtek, éppen indultak volna vissza a hegy alá. Ahogy meglátták Jankót, előjöttek a bokor alól, és kiabáltak neki.

- Szervusz Jankó, én vagyok, Bütyök!

- Szervusz Jankó, én vagyok, Dagi!

- Szervusz Jankó, én vagyok, Hümmögő!

  Örültek Jankónak, örömükben táncba kezdtek. Elmondták, hogy visszatért hozzájuk Kabácsi is, aki az asztali mozdonyt vezette, újból együtt vannak mind a tizenhárman. Már a bányakapitány nem a gazdájuk, mert önálló sziklakamrába költöztek, és senki sem tudja, hogy hol, merre van az aranyöntő műhelyük. Most már a műhelyükben van lisztet járó malom is, meg kenyeret sütő kemence is.

  Hol az egyik, hol a másik, hol a harmadik bányamanó beszélt és beszélt, hogy azóta mennyi minden történt. Már meg tudják sütni a töpörtyűs pogácsát is, meg tudják főzni a krumplikását is. De milyen jó volna, ha egyszer találkozhatnának a daruháti legényekkel. Meg is beszélték, hogy újhold napján találkoznak a vízmosás melletti nagy bükkfatuskónál. Jankó elfogadta a meghívást, és megkérdezte, én is ott lehetek-e.

- Hát persze, hogy ott lehet – mondták mind a hárman -, ha a ti barátotok.

  A daruháti legények készültek is, hogy találkozzanak a bányamanókkal. Összevásároltak olyan holmikat, aminek ők hasznát vehetik. Vettek nekik vékony bőrt, nadrágnak valót, vastag bőrt, csizmának valót. Vettek nekik mellénynek való selymet.

  Én is úgy voltam vele, ha már a barátságukba fogadtak, akkor illik valamivel megajándékozni őket. Ezért egy fűszeres ládikát csináltattam nekik, amiben volt bors, köménymag, fahéj, piros paprika, majoránna, tea, és még só is. Egy kis szakácskönyvet is tettem mellé, amiben le volt írva a paprikás krumpli, a gölödin leves, és a galagonyás gombóc leírása is. Egy nekik való kis vasszánkót is vettem részükre, és két szájmuzsikát.

  Ahogy eljött az újhold napja, mentünk is ki az erdőbe, oda a vízmosás melletti nagy bükkfatuskóhoz, ahol már vártak a bányamanók minket, mind a tizenhárman. Ott ültek a tuskón: Mindentudó, Kobácsi, Dagi, aki felugrott, amikor meglátott bennönket, széttárta a kezét és így kiáltott.

- Szervusztok! Megjöttek a daruhátiak és a barátjuk!

  Ott volt a sokbeszédű Cserfes, ott volt a vékony, hosszú Colos, a piros arcú Nagyevő, és Hümmögő, aki ha kis gombát talált, mindig hümmentett egyet. Ott volt Cüccögő is, és ott ült a tuskón Bütyök és Ásítozó. Mosolyogva nézett bennönket Bamba és Topogó, és persze Dicsekvő is, aki rögtön elkezdte mondani, hogy mennyire várták már ezt a napot, hogy találkozzunk. Milyen izgatottak készültek rá már több napon keresztül. Látszott is, hogy a hajuk szépen volt fésülve, és ünnepélyes volt a viseletük. Mindnek tiszta volt a végig fűzős kiscsizmája.

  Amikor a nagy tuskóra kiraktuk az ajándékainkat, úgy megörültek nekik, hogy körbetáncolták örömükben. Hát még amikor a két szájmuzsikát kibontották, annak mennyire örültek.

  Dagi és Bütyök rögtön ki is próbálta, és fújták rajta ezt a nótát:

A legtöbb ember sosem látja

Tizenhárom manócskája

Arany-bányász a hegy aljába’

Kedvem is van, de jól vagyok

Tyű a csillag de szépen ragyog

Mert az ember sosem látja

Belerakjuk hátizsákba

Van még arany a hegy aljába’

Arany olvad a kohócskába’

Tizenhárom manócskája

Hol az arany, mindig látja

Száz uncia megy a kádba

De magas a karátszáma.

  Ahogy belejöttek a muzsikálásba, először Cserfes és Colos kezdett el táncolni, aztán Cüccögő és Dicsekvő is táncolt, majd mind nekiállt ropni a táncot. Mi öten pedig tapssal segítettünk a kéttagú zenekarnak. Egészen hajnalig maradtunk a nagy bükkfatuskónál. Amikor elbúcsúztunk tőlük, megbeszéltük, hogy a következő újhold napján újra találkozunk.

  Sajnos közben az ajkacsingervölgyi bányát bezárták, a bányászok szétszéledtek, a daruhátiak közül csak Jóska maradt itt. Ő is elment vadásznak.

Így csak egyedül maradtam az ismerőseik közül. Én viszont ott voltam pontosan a következő újhold napján a nagy bükkfatuskónál. A kis bányamanó mind ott várt hogy megérkeztem. Ők is tudták, hogy bezárták a bányát. Vittem nekik tizenhárom nekik való derékszíjat, tizenhárom kicsi üvegpoharat, tizenhárom kicsi párnát, hogy puha legyen a fejük alja. Vittem tizenhárom gyapjú takarócskát, hogy ne fázzanak a sziklás hegyek alatt. Vittem nekik annyi posztót, hogy mindnek jusson belőle ruha. Vittem nekik száz kicsi üveg lekvárt, hogy a palacsintájukat legyen mivel megkenni. Vittem nekik dióbelet, hogy ne kelljen nekik makkot szedni kalács-tölteléknek.

   Nagyon örültek az ajándékoknak. Mondta Dicsekvő, hogy ők is hoztak nekem ajándékot, és átadtak két nyírfakéregből készített dobozt. Ahogy a kisebbiket kinyitottam, elámultam a csodálkozástól: benne egy szép aranygyűrű, nagy rubinkék ovális kővel, úgy ragyogott az újhold fényénél, mint egy erősen vibráló csillag.

- Húzd fel az ujjadra – mondták a bányamanók.

Ahogy felhúztam, éppen passzolt az ujjamra. Cserfes egyből rávágta:

- Ugye, megmondtam hogy ez az a méret!

  Ahogy a nagyobb csomagot kibontottam, amit abban láttam, nem akartam elhinni, hogy jól látok. Először meg kellett szokni a szememnek azt a fényáradatot. Tizenhárom aranytányér volt a nagy doboz aljában. A tányérok tetején tizenhárom aranykanál, ugyanennyi aranyvilla. Oldalt fektetve pedig egy arany szedőkanál. Nem tudtam szóhoz jutni hirtelen, hol a dobozra néztem, hol a manócskákra, akik mondták:

- Szedd csak ki, olvasd el, mi van belevésve!

  Ahogy szedtem ki sorban, úgy az aranykanalakra, mint az aranytányérokra, de még az aranyvillákra is ezek voltak rávésve: Kabácsi, Mindentudó, Dagi, Cserfes, Colos, Nagyevő, Hümmögő, Ásítozó, Topogó, Bamba, Dicsekvő, Bütyök, Cüccögő.

  Úgy elérzékenyültem, hogy könnyek csorogtak le az arcomon. A tizenhárom bányamanó arra kért, hogy ne mondjam el senkinek, hogy tőlük kaptam, mert akkor mindenki az ő barátjuk akar lenni. Pedig csak az arany az, ami miatt velük akarnának barátkozni. Az a legjobb, ha senki sem tudja, hogy ők merre vannak, és mikor jönnek ki a hegy alól.

  Én azóta minden újhold napján találkozom velük a nagy bükkfatuskónál. Viszek nekik azt, amire szükségük van. A legutolsó találkozásunkkor azt mondták, hogy kell nekik kisszeg, az aranyat tartó láda összeszegeléséhez, gépzsír a malmocskájuk tengelyének zsírozásához, mert egy kicsit nyikorog, na meg cérna, mert ami posztót a múltkor vittem nekik, azt kiszabták, csak meg kell varrni.

  Ahogy megjött a tél a Bakonyba, a kab-hegyi erdészek beszélték, hogy egy délután, ahogy a domb oldalára odasütött a Nap, messziről látták, hogy kis bányamanók szánkóval mentek le a lejtőn. Hiába mondták, mert senki sem hitte el.

  Én viszont tudom, hogy mi az igazság. Egyszer én is majdnem bajba kerültem az arany evőeszközök miatt. Ugyanis volt a szomszédunkban egy házsártos vénasszony. Ez az öregasszony olyan volt, hogy mindenkivel összeveszett, egyetlen jó szomszédja sem volt, csak mi. Egyszer átjött hozzánk sót kérni. Én akkor éppen ebédeltem, az aranytányéromba fahéjas köleskása volt szedve. Ahogy az aranykanállal eszegettem, a vénasszony olyan közel jött, és úgy hajolt az aranytányérom fölé, hogy majdnem beleért az orra, és sokáig bámulta. Aztán elment, de a sót ottfelejtette. Egyből telepletykálta az egész utcát, hogy én egy hétpróbás gazember tolvaj vagyok, mert aki nem jár el lopni, az nem tud aranytányérból enni, és aranykanállal dicsekedni. Még az a szerencse, hogy haragudtak rá, és azt mondták neki, vén bolond már maga, a múltkor is azt mondta a sárgarépára, hogy aranyrépa. Így tehát nem hitt neki senki.

   Most is készülök ki az ajkacsingervölgyi parkerdőbe, a nagy bükkfatuskóhoz. Most viszek a bányamanóknak vékony láncot, gépszíjat, vaskarikákat, mákor, édes paprikát, sapkabojtot, kakukkfüvet, lencsét, babot, tükröt, tizenhárom kisfésűt, egy kakukkos órát, mézet, unciamérőt, karátigazítót. Viszek három színű erős cérnát, négy kisgyűszűt, árat, szegecset, tizenhárom kislepedőt, és az ágyacskájuk elé tizenhárom egyforma kisszőnyeget.       

  Meg is telt a tarisznyám és a hátizsákom is, és még egy kézitáskával ki kellett egészíteni a csomagjaimat. Már csak egy napot kell várni, és újhold napja lesz. Már előre jó érzés fog el, hogy ha meg fogják látni a megérkezésemet, miként fognak örülni.

Senkinek se mondjátok el, hogy hol találkozom a bányamanócskákkal, és azt sem, hogy mikor, mert ez titok, ha megtudnák, akkor mindenki odajönne abban az időben.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kunbaracsi Gáspár János

 

 

 

KINIZSI PÁL

MOLNÁR LEGÉNY

 

 

 

 

 

 

E P O S Z

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

szerkesztette

Kunbaracsi Gáspár János

krónikás, novella és meseíró

társszerkesztő és lektor

Samu Márta

Felrakta

az

 

ajkaimeseirok@ajkanet.hu

 

Ajkai Szépírók

Asztaltársaságának

 I R O D A L M I

 F Ó R U M A

 

 

 

 

 

 

Kinizsi  Pál  molnárlegény

                E l ő s z ó

 

Egy hősre nézve a múltból vissza

Száz meg száz legenda született azóta

Nagy Kinizsi Pálról, a vitézségéről,

Népi hírnevéről, s szörnyű erejéről

Vissza-visszatérnek régi szép emlékek

Népi hősként magaslik mesék a nevének.

Meg búsan szolgálja törököt a magyar föld

Sok rabló hadát vezette ide föl

Magyarnak született gyermek és asszony

Elhurcolva lett a magyar hazától

 

A semmiből egyszer feltűnik Kinizsi

Felfegyverzett hadát török ellen viszi.

Emlékembe lobban vitézlő ereje,

Keze által lett véres a harcnak mezeje.

A szép dicső időt elfeledték régen,

De én a múltra visszaemlékszem.

Feltekintve látok magyar nép fiára,

Volt molnárlegényre, Kinizsi Pálra.

Hányatott magyarnak erős oszlopára

A makacs töröknek fájós ostorára

 

A sok harcmezőn vereség nem érte

Ő lett Mátyás király igaz hadvezére.

Ha láttátok volna molnárlegény képen

Mily nagy erő lakott ebben a legényben.

Zsákokat egy kézzel ide-oda dobta,

A malomkövet fél kézzel tartotta.

Rajta egy pohár víz, úgy vitte Mátyásnak,

Még a király sem hitte valóságnak.

Ámulatba esett mind a két szemével,

Hogy Kinizsi tartotta a követ egy kezével.

 

Ezt a történetet kevés ember látta

Mégis nevét a nép szívébe zárta.

Messze a múltba ragyog a homályba,

S én idehozom ma a valóságba.

Lássátok meg ti is igazi arcát,

S a küzdelemben sok nehéz harcát.

Vaddal és emberrel mily küzdelme folyt le

Ő saját magának volt ura, embere.

 

 

 

 

 

 

Első ének

 

Régen kopasszá vált minden fának ága

Az egész vidék, mint megfosztott árva

Sehol egy fűszál a látóhatáron

Mintha nem sarjadna e tájon a nyáron

Nemhogy fűszálat, még kórót sem látni

A nagy hómező mind el tudta zárni

Egy-egy kalász, hogyha kidugja a fejét

Ingadozva tartja a szélnek erejét

Egyszer csak eltörik s száguld korcsolyázva

Ki tudja hol áll meg a havas világba’

 

Nagy tél telepedett Kárpát-medencére

A fehér lepelnek hol lehet a széle

Hideg és a szélvész télnek segédei

Utasnak a hótól szeme-szája teli

Nincsen tekintettel sem nyakra, sem hajra

Egész területet mindenütt uralja

Fehér porfelhő száguld át a réten

Lerakja terhét erdő közepében

Új fuvarba indul, van mit elhordani

Nem rest, ha elfogy a fagyottat bontani

 

Kemény bíz a télnek harapó foga

Nem látszik az útnak kanyargó nyoma

Egyenlő színnel el van az takarva

Nagyot csalódik, ki látni akarja

Az egész vidék elárvult, mostoha

Sehol az életnek egyetlen nyoma

A nagy természet ezt úgy akarta

A vadak nyomait hóval eltakarta

Látszat azt mutatja egyhangú kedvvel

Nincsen erre élet, azt hinné az ember

 

Amikor már a szél magát kidolgozta

Segítségül a tél nagy hidegét hozta

Néma lett a patak csendes csobogása

Nem látszott a Duna fodros lefolyása

Eltűnt a víz alatt az ősznek szemete

Befagyott a folyónak minden felülete

Hogyha az élő kőszoborrá válik

Az egykori tájon most ilyesmi látszik

 

Evező csónakot vízi lapát hajtja

Ekkor a Dunán nem volt még híd rajta

Pestre és Budára ingázva járva

Áruját a mester vitte csónakjába’

Büszke Buda polgár, nem hajlott meg feje

Mert Mátyás királynak ott a székhelye

Buda polgárának első helye, rangja

Vásárlásoknál érezteti hangja

Ezt nem lehet elviselni

Kell egy kicsikét verselni

 

„Buda polgár büszke népe

Lábat mos a kemencébe’

Hogyha ott ők nagyon fáznak

Bő gatyába’ szaladgálnak”

Ezt meghallva acsarognak

Szitkot szórnak tímároknak

Egyszer-egyszer átkozódnak

Azok pedig vigyorognak

 

 

Most nincs vásár Buda vára körül

Egy meleg hajléknak minden ember örül

Nem kell most dolgozni egyetlen egy réven

Mert lovas szekerek kelnek át a jégen

Elkészült portékát viszik át Budára

Eljön az ideje, jó lesz a vásárra

Kézi szánkókhoz kell a jó erő

Ezt teszi a kovács és a kötélverő

Kádár és suszter meg a csizmadia

Segít a testvér meg a nagy fia

 

Dunának a jege bizony nem vékony

Hordóknak tartalma egyik sem folyékony

Budai korcsmáros ezt már jól ismeri

Hordója tartalma jéggel van teli

Icce helyett hozott mérleget asztalra

Súlyra lesz kimérve annak a tartalma

Egyenként lekerül hordónak dongája

Utána aprózza kézi kalapácsa

 

Ott a sok iparos, ifjú és az atyja

Ki a porcióját majd elszopogatja

Van itt szláv, cseh, nem kevés német

Zsibongva sok nyelven zajlik az élet

A magyar nyelvről majd szlávra váltanak

Ha egy kis reményként üzletet látnak

 

 

 

 

Szeretett nagycsalád magyar szót törve

Apró jégkockákat fogukkal őrölve

Morva, ahogy oktat, igenlően motyog

Szópni- szópni, fogad nem ropog

Amott a társaság nevet egy jó nagyot

Helmut tehenébe a tej is befagyott

Ez itten Buda, Mátyás székhelye

Egyetlen korcsma nemzetek tégelye

Humanista művészet, szobrász, műfordító

Tudós, író, építész és természet-vizsgáló

 

Honnan Mátyás király, ugye mily ékes szó

A magyar fülnek hallani milyen jó

Igazságos Mátyás, hát még ezt hallani

Lelkünk akaratát abban megvallani

Merről is jött Ő, miért ilyen neve

Igazság érzetül kinek a gyermeke

Törökverő Hunyadi neve hogy felmerül

Nagyvezérnek született második gyermekül

Török terjeszkedés az országot eléri

A török sereget Hunyadi nem féli

 

Történelmi vihar a népet nem hagyta

Országot a háború egyre csak szaggatta

Keserű sorsok, török támadások

E veszedelmeket megtetézték mások

Egymás ellen acsargó főúri pártok

Széthúzták a magyart érdekvillongások

Ki legyen a király, kinek hűbér ura

Hol több a dió, hol több a mandula

A bárók csoportja egyre csak azt nézte

Honnan legyen király, akit tarthat kézbe’

 

Habsburg vagy Jagelló, ez érdektelen

Egyre csak fenyeget a török veszedelem

Egyre megy, merről jön a magyarok királya

Csak tovább halad az ország romlása

Ki az ország javát őszintén akarja

Magyar király legyen, lelkében ezt vallja

Így sokszor hangzik Rákosnak mezején

Végig szónokolva, kezdik az elején

Országnak gyűlésén sokszor elmondják

Magyar ember viselje Magyarország gondját

 

Királyválasztásra az idő mostoha

Ilyen kemény hideg nem volt tán soha

Jöttek mindenünnen, nem gondoltak másra

Rákos mezejére, királyválasztásra

Sasfészkeit sok báró elhagyja

Ide érkezik oligarchák nagyja

Szilágyi Mihály is sok-sok zsoldosával

Egész nagycsaláddal, Mátyásnak anyjával

Akinek testvére Hunyadi sógora

Felemelte nevét Fehérvár ostroma

 

A nagy küzdelemben vezér volt és szolga

Ezen a gyűlésen nem volt nehéz dolga

Tudta jövőnek, tudta a mának

Tudta, a hadak jó érvül szolgálnak

Hunyadi Jánosnak nagy volt ekkor neve

Ország védelmező népnek ismerete

Szilágyi sorolja mindenféle képpel

Egységes országot összefogó néppel

Tombol a tömeg hangos zsivajjal

Nem érzi a hideget, nem törődve bajjal

 

Lekerül a süveg, lekerül a suba

Olyan hideg volt, hogy befagyott a Duna

Fellelkesülve, nincs felhő az égen

Több ezren tombolnak Dunán, a jégen

Éljen a Hunyadi, éljen Mátyás királyunk

Hunyadi Mátyásnak a jégen is kiállunk

Lakhat a polgár Pesten vagy Budán

Mindegyik ott tolong jégen, a Dunán

Czillei pártja fél, és mondani nem meri

Félnek, hogy a tömeg őket meglincseli

 

Mire a Nap leszáll száz-szám tüzek égnek

Megvan az öröme Pest, Buda népének

Ideiglenes helyet az utcákon ütnek

Nagy tüzek hevében ökröket sütnek

Ünnep volt bizony, ha nem is lakodalom

Az egész országra szólott a vigalom

Most is ezt beszélik, mert emlékeznek rája

Milyen nagy hideg szállt az egész tájra

Kint hóval telt meg madaraknak odva

Szélkakas forog az ormon csikorogva

 

Hidegben telik el minden egyes óra

Tűrik némán a fák térdig érő hóban

Erdő rengetegben nagyon sokan vannak

Hóteher alatt ágai roppannak

Ellepi a zuzmarahó kidőlt ágak körét

Mint mikor a kutya víztől rázza szőrét

Lekonyult ágak fáknak szenvedése

Erdőnek panasza ágak reccsenése

Most galambok az ágon sehol sem ülnek

Panasz-károgással a hollók fent repülnek

 

Budai erdőbe most favágók járnak

Itt van az ideje fejszecsattogásnak

Az öreg favágó forralt bort kínál

Hat-nyolc legény melegszik tűznek lángjainál

Mily jó a meleg, nem gondolnak másra

Szalonnát feltűzték egy-egy hosszú nyársra

Szemlélik a fákat elfekve a hóba’

Olvadt zsírt folyatnak a tegnap sült cipóra

Együtt a legények rosszba’ és jóba’

Kinek mi nem tetszik, most nem hozza szóba

 

Az öreg favágót a látvány meghatja

Étvágyra a legényeket örömmel bíztatja

Csoport együtt léte, a tüzet csak rakják

Jó nézni őket, az ételt hogy harapják

Nem baj, ha a hóban derékig is járunk

Sok idegen után van magyar királyunk

Edzett favágó így el nem fárad

Közben a ruhájuk teljesen megszárad

Nem baj, ha nagy a hó, alagutat vájunk

Mindent megoldunk, van magyar királyunk

 

Butykos előkerül, kortyolnak nagyokat

Dicsérik a Noé-t, meg a kapásokat

Kell a tűzifa ilyen hideg télbe’

Majd szőlőt ültetünk ide, a helyére

A nehéz korsó egyre körbe járja

Jókedvvel egy legény rákezd egy nótára

„Ha esik a hó, esik, mit tudunk mi tenni

Varjú az ég alatt bújva tudjon menni

Ameddig esik, nem félünk mi tőle

Amikor elolvad, bor legyen belőle”

 

 

 

 

             Tizenhatodik ének

 

Szikrázik a napfény Buda büszke tornyán

Ahogy ágaskodik napos szikla ormán

Hirdeti a zászló, fut a tetejébe

Ott van a király, járulhatsz elébe

Bent a nagyteremben tartja a tanácsot

Elébe járulnak katonák, polgárok

Vagyon az országnak jó gazdája s hőse

Mégis csak a király az ország felelőse

Ez is a szolgálat megkövetelt része

Mátyásnak néha ott kell ülni székben

 

Pedig ő nem szeret egy helyben ülni

Inkább egy ló hátán, szabadon repülni

Vagy vándordeákként a városokat látni

Vagy szabólegényként a korcsmába járni

Milyen izgalmas is álruhában lenni

Abban az esetben nem figyel rá senki

Mindenütt szabadon járni-kelni

Nem kell egy személyben mindenkit terelni

De most e sok panasz elég kezd lenni

Az országbírónak át is fogja adni

 

Törje csak az eszét, elég nagy a feje

Hallgassa a sok szót, van elég ideje

Mátyás kigondolta mit kezdjen a haddal

Ha nem háborúzik, egy csekély kamattal

A látszat sokat tesz, nem mindenki tudja

Frigyes szomszéd idegzetét ezzel is húzza

Bécs melletti határ kicsi városkái

Közel a császárhoz ezt jól tudja bárki

Megér egy kis sereget, úgy van Mátyás vele

Bécsi kereskedőkkel vannak azok tele

 

Elküldte a hadat az erdőben, bújva

Nappal Bécs felé mindig elvonulva

Éjjel visszajönnek az erdei úton titokban

Nappal újból mennek más-más alakzatban

Így látják egész nap, mint vonuló felleget

Bécs felé menetelő fekete sereget

Ezt a hírt vitték is nagyon sokan súgva

Irtózatos sok vitéz Bécs mellett van bújva

 

Hát ezen híreknek a fele sem tréfa

Követet indított Budára még ma

Békét ajánlott fel, hogy barátságát lássa

Zálogul a koronát Frigyes felajánlja

Be válott a magyar csel, itt-ott megtűzdelve

Egy kis ravaszsággal áll be a szerencse

Kupákat töltenek jókedvvel a várban

Egy ember csupán, hogy nincs mosoly arcában

Szapolyai Imre a főkincstárnok mester

Aki nem iszogat olyan vidám kedvvel

Ő szemébe nem lehet hinteni a kormot

Neki kell fizetni seregnek a zsoldot

 

Hiába van részére nagyon sok ígéret

A kincstár fogytán, ezek makacs tények

Igyál főkincstárnok, feledd bánatodat

Ne szomorítsd el most a királyodat

Mondta Magyar Balázs Szapolyai úrnak

Vidámság idején nincs helye a búnak

Kupáját felemeli csendességet kérve

Elhalkult egyből a lantok pengése

Öreg Magyar vagyok, figyeljetek szómra

Egy kérésem van, ami lelkem nyomja

 

Fővadászmester és a főpohárnok

Amit most mondok, bizony mellém álltok

Pihen most a kard, békében a végek

De ne pihenjenek a vadászlegények

Gyertek a váramhoz, Bakony vidékére

Hajtsuk a lovakat vadak űzésére

Jó Mátyás királyunk tudja meg ott helyben

Milyen az igazi vaddisznópecsenye

Van ott nyúl, szarvas, fácán és szárcsa

Egy-egy főúr kérkedhet, milyen a szakácsa

 

Vivát- kiáltanak az öröm üdvére

Lelkesedve fogadja Mátyás udvarnépe

Vadászat az virtus, nemes kiváltsága

Legyen az a Bakony vagy Vértes hátsága

Főlovászmester szedte népét rendbe

Kíséri az udvar és még sok levente

Ő a felelőse király udvarának

Ha a várban vannak, vagy éppen vadásznak

A pohárnok mester asztal finomsága

Zsonghat körülötte sok-sok fullajtára

 

Ki a tüzet rakja, ki széket ácsol

Ki a tányért hordja, vagy éppen kopácsol

Legyezik a levest, hogy ne legyen hője

Minden szakácsnak van öt-hat léhűtője

Mind-mind a Bakonyban a szabad ég alatt

Vadvizek medréből hálózzák a halat

Vadászkürt ujjong, felveri a csendet

Nem éli az erdő a megszokott rendet

Nagy szarvascsorda menekül vágtában

Utána száz kopó rohan a nyomában

 

Jó lovas legények dárdával kezükben

Egy-egy vaddisznót hegyével elütve

Bokrokat ugratva szét rebben egy konda

Íjászok azokat veszik célba nyomba

A nyilak hullanak, mint a záporeső

Űzött vaddal van tele egy-egy tisztás, mező

Táltos paripákon a nyeregben ülve

Gímszarvasok nyomát árkon-bokron űzve

Mire hosszú útjának felét a Nap lerótta

Pocsolyává lett a víz minden csendes tóban

 

Hajszolt vadak patái azt is felkeverte

Rohangáltak a Bakonyban hegyen-völgyön szerte

Jó vadászó paripák a nyomukban járva

Lovas nélkül néhány mén, ki elmaradt az ágban

Mire a hívókürt szólott nagyon messze

Enyhébb lett az idő, mert eljött az este

Hamis az erdő megtévesztő tája

Merre van a kürtszó igazi forrása

Mert az többször hangzik jobbról és balról

Ismétlően harsog minden sziklafalról

 

Bakonyban mulatnak urak és a népek

Nyalka táncot járnak vadászó vitézek

Roskadásig rakva asztal sokasága

Alig bírja terhét szegény kecskelába

Pecsenye illatok apró felhők szárnyán

Ordast, rókát bosszant Alsó-Bakony táján

Kinek-kinek összegyűl saját társasága

Élménybe, mesébe vidám kacagása

Éljen a magyar nép, éljen apám, anyám

Mátyás királyunkért emelem a kupám

 

Ez a magyar földünk, éljen a hazánk

Áldottak őseink, éljen Árpád apánk

Éljen Kárpátalja, Verecke szorosa

Éljen Duna, Tisza, ki földünket mossa

Éljenek a vitézek, nem halunk meg soha

Ilyen legyen sorsunk, ne pedig mostoha

Járnak a kupák csapra és kézre

Ki- kiürítik mosolyogva nézve

Hamisra csorbult már a lantnak hangja

Az már nem is fontos, csak a zajt kavarja

 

Dalolnak hozzá keresztbe, hosszába

Táncoló uraknak elbotlik a lába

Virradozik éppen, meghasad a hajnal

Egy rakáson nótáznak rikácsoló hanggal

Van, aki csak suttog, kezével mutatja

Ő is még kitart, ha már nincs is szava

Mert a legtöbb vadász horkol mély álmába’

Erőt vett rajta a kupa hatása

Bakony erdő elveszti a reggeli képét

Fővadászmester rendbe szedi népét

 

Szemlét tart rajtuk, nincsen-e híja

Aki tegnap elmaradt, azt most kürttel hívja

Aki itt most nincsen - becsület ne essék -

Lovasokat küld ki, hogy őket keressék

Utána szolgálat vár a királyra

Vadászni indulnak most egy másik tájra

Indul is a hajtás, erdőn zajos lárma

Lopakodó vaddisznók magukat feltárva

Több száz kopó csahol, ujjongó kürt hangzik

Lovasok patája avarban morajlik

 

Úsznak a paripák árkok bokrok felett

Az orruk lyukában prüszkölő lehelet

Lázas vadászat, ki-ki merre járna

Egy kis csoport szegődik a király nyomába

Úgy harmincöten, többen nem lehetnek

Ezek, kik a királyt szorosan követnek

Megállt a király nem tudják mi végett

Merthogy a torkában szomjúságot érzett

Baku vezér megböki lovát, hogy melléálljon

Csak nincs valami baj jó Mátyás királyom?

 

A szomjúság nagy dolog, sehol egy vadalma

Mert már régen üresek a kulacsok tartalma

Tikkasztó tűz ég paripák torkába’

Nem lehet most lelni sziklák forrására

Egy vitéz mosolyog, bár nem lelt egy tóra

Kezét felemelte irányt mutatóra

Ott látok egy malmot, szerencse, nagy dolog

Bizony van ott sok víz, mert kereke forog

Mondá Baku: én is friss vízre vágyom

Szomjunkat oltani menjünk jó királyom

 

Ugratták lovukat vágtázva, járva

Kis csapat tódult a malom udvarába

Hát ez a látványt nem mindennap látja

Ráismert a molnár a Mátyás királyra

Friss vizet szeretnénk magunknak, lovunknak

Mert a vadászaton nagyon megszomjaztak

Vadászok vagyunk, tisztelettel mondva

Mátyásnak vadászunk itten a Bakonyban

Ha enyhíthetjük szomjunkat az udvarba’

Megköszönjük néked gondos malom-gazda

 

Hogyne adnák vizet ennyi szomjas szájnak,

De hogy még mennyire jó Mátyás királynak

Hé Palkó fiam hozz vizet a vendégnek                              

Nem akárkinek, királyi fenségnek

Mátyás királynak tágra nyíltak szemei

Hogy az öreg molnár őtet felismeri

Büszke vagyok fenség, népünk szeretete 

Udvaromba jött ma és a kísérete

Az ifjú Kinizsi kupát vett kezébe

Vizet merített forrásnak tövében

 

Méltó legyen Palkó a pohárnokságra

Kutatott emléke, hol lehet egy tálca

De a gondolata őhozzá mostoha

Malomban tálca bizony nem volt soha

Egy malomkövet vett a tenyerébe

Azzal járult bizony a király elébe

Rajta egy kis kupa, forrásvízzel tele

Amin tágra nyílt minden vendég szeme

Hogy nincs fényes tálcánk, ne kérjed számon

Oltsd a szomjadat, jó Mátyás királyom

 

A malomkövek nálunk lisztet járnak

Ez minden kincse nálunk a molnárnak

Felocsúdott Mátyás, a valóságot látva

Rádöbbent végül, hogy nincsen most álma

Ezt a malomfertályt milyen legény lakja

Ki is rajzolódik vitézlő alakja

Tudod-e minálunk nagy a legény ára

Elviszlek magammal hadiiskolába

Nyalka vitéz leszel, ahogy őket látod

Pénzt, paripát, fegyvert adja a királyod

Egyetlen fizetség, hűséged az ára

Erőddel vigyázol szép Magyarországra

 

 

 

VÉGE

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kunbaracsi Gáspár János

 az Ajkai Szépírók tagja

krónikás,

novella és meseíró

az AJKAI ANTOLÓGIA

 szerkesztője,

a Latpengetők irodalmi folyóirat alapítója

 

Kunbaracsi Gáspár János 1942 június 23-án született a kiskun vidéki Ladánybenén egy erdészházban.

Apja Gáspár András, jász-kun, a monori gazdag Gáspárok leszármazottja, de idővel elszegényedett famíliává sokasodott a családjuk.

Anyja Magda Jolán, adácsi kun leány. János negyedik gyermeke a szegény- sorban élő szüleinek.

A tanyavilágon túl laktak egy erdészházban. Innen még kisgyermek korában a kunbaracsi Daruhát déllőbe költöznek, ahol saját földterületükön tanyát építenek.

A háborús idők után továbbra is az erdőhöz kötődött a család élete.

Az általános iskola nyolc osztályát a Daruhát déllői iskolájában végezte el.

Azon időben általános volt a szegénység. Az országban a lebombázott gyárak, hidak, a háború hátrahagyott öröksége minden kis, közepes és nagycsaládot a megélhetés miatt nagy szorgalomra kényszerítette.

Általános iskolás korában már ki kellett venni a munkából a részét.

Volt a családon belül pulykapásztor, kiskanász, paprikacsősz, dinnyecsősz, aratáskor marokszedő, szénagyűjtő, lovas szekérrel fát fuvarozó, fenyőtoboz- szedő, csemete-ültető favágó, tuskószedő. Az erdő- és mezőgazdasági munkálatokat hamar meg kellet tanulnia, és a hozzátartozó állattartás szakértőjévé kellett válnia. A kenyérsütés, a fejés a jégverem-készítés, a gazdasági épületek felépítése, szerszámok elkészítése már kiskorában a sejtjeibe ivódott.

Két bátyjának irányításaival, és a pásztorfiúk sokaságában hamar megtanulta a falkatörvények egyértelmű szabályait, és a beilleszkedést.

Mind végig meg maradt benne a kiskunokra jellemző segítő készség és összetartás.

Nagybátyja, Ladányi Gáspár Kunpuszta, Kunbábony, Kunpeszér és Pusztaháza pusztajegyzője. Mellette krónikási feladatokkal foglalkozik, s felkarolja unokaöccsét, és megismerteti vele a kiskunsági települések történeteit.

A nyolcadik osztály elvégzése után apja beadja a szegedi erdészeti technikumba, ahol egy év eltöltése után az 1956-os események miatt kizárják az iskolából.

Híressé vált felelete az apja kérdésére: na fiam most mihez akarsz kezdeni? Hát Jó apám legjobb lesz, ha kiváltom a szegénységi bizonyítványom, aztán elmegyek Pestre úrnak.

Ezután a Kiskunsági Állami Gazdaságba ment el dolgozni az ürbői majorba, ahol kocsisok, és fejőgulyások között töltötte el egyéves szerződését.

Innen a kecskeméti Sernaválhoz szegődött, ahol fél évet töltött el, majd az Ajkacsingervölgyi Vájártanuló Iskolába ment két éves képzésű vájártanulónak.

Az iskola háromszázhatvan férőhelyes kollégiumában lakik, ahol némi szolgáltatásért elvállalja a kollégium és iskola diák-könyvtárosi teendőit.

Az itt eltöltött ideje alatt szabadidejét az iskola könyvtárában tölti el, és befejezi Sopronban levelező tagozaton az erdészeti technikumot.

Nem szerez barátokat, magányos farkasként tölti az idejét a könyvtárban. Megszerkeszti először a LÁMPÁSOK KRÓNIKÁJA című iskolai lapot, majd Úrkút történetéhez fog hozzá.

Megragadja figyelmét Könyves Kálmán király korának felvilágosult gondolkodása. Ekkor kezd érdeklődni a boszorkányok iránt, hozzákezd a Tollal a boszorkányok nyomába című könyv megírásához. Az iskolai szünetben elutazik Nyírségbe és Szegedre, hogy a levéltárakban tanulmányozza az egykori boszorkányperek iratait. Három hetet a szegedi levéltáros nő bátyjánál tölt a tiszai halászok között egy halászkunyhóban.

A vájáriskola elvégzése után nagy dilemma elé került: erdésznek menjen, vagy a kitanult bányász szakmába folytassa életét? Apja és nagyapja után a lelkivilágában ott élt az erdő szeretete, de a jobb kereseti lehetőség miatt a bánya mellett döntött. A Padragi Szénbányánál dolgozik majd tizenöt évet, miközben elviszik katonának a légierőkhöz.

A szénbányánál tovább lép, elvégzi a fejtésmester-képző tanfolyamot és leteszi a robbantó-mesteri vizsgát. Egy ideig aknavájárként dolgozik, majd a bányagépszerelő speciális brigád tagjaként tölt el hét esztendőt.

Nagy érdeklődéssel ássa bele magát a földtörténet geológiai tanulmányozásába, de a geológusi vizsgát nem teszi le. Két volt vájáriskolás barátjával kúttisztító csoportot alakított. Egy idő után elvállalták a Somló-hegy Taposó kútjának kitisztítását. Ekkor történt, hogy a kút falazata a feje felett összeborult, s három napig lent rekedt, míg ki nem mentették. Eközben fogadta meg, hogy ha élve kikerül a kút mélyéről, akkor egy katasztrófamentő csoportot fog alapítani. Szándék-nyilatkozat levelet írt a Veszprémi Bíróságnak a speciális mentőcsoport alapításáról. Ezért behívták a pártbizottságra, és nyomatékosan a tudomására hozták, hogy semmilyen joga nincs beleavatkozni az államapparátus felépítésébe. A bányában a borostyán telep lefejtésekor kéthetenként megjön a vízbetörés, ekkor lesz a vízbetörés-mentőcsoport vezetője. A Veszprémi Napló napilapot minden alkalommal tudósítja a bányában történt vízbetörési küzdelmekről. Így lesz a Napló tudósítója. Részt vesz a szerkesztőségi értekezleteken. Itt bekapcsolódik a veszprémi Bakonyi Múzeum irodalmi gyűjtési mozgalmába; betyárlegendák és régi bölcsődalok, gyűjtéseibe, leírásaiba segédkezik. Beiratkozik a gimnázium levelező tagozatára, ahol 1972-ben sikeresen végez.

Hozzá fog a Kinizsi Pál című eposz megírásához, ezen írás közben rájön, hogy a mű megalkotásához az ismerete kevés. Megkezdi a Szabó Ervin Könyvtárban tanulmányozni Kinizsi korának fegyverzetét, ruházatát, harcmódjait, társadalmi felépítését, várak építészetét, népszokásait, a kor államhatalmi érdekeinek állását. A Napló irodalmi rovat vezetője Cserháti József biztatást ad részére, az irodalom iránti elkötelezettségre. Írásra adja magát, felbátorodik és megalapítja Ajkán a fiatal költőkkel a Pannónia Lantja Irodalmi Társaságot. Sajnos csak két évet ér meg a társaság, mert az államhatalom tudomást szerez róla, a csoportosulást gyanúsnak vélik, és azonnal feloszlatják.

1972-ben felkérik, hogy legyen az Állami Biztosító Bányászati Szakkörzet felügyelője, ezt az állást elfogadja, és húsz évig betölti.

1974-ben az ajkai Közlekedés Biztonsági Tanács Propaganda Szakbizottság elnökévé választják. Itt kezdi megszerkeszteni a Közlekedés Biztonság Tájékoztatása című folyóiratot 1992-ig. Elkezdi gyűjteni a Somló-hegy legendáit, amit egy kötetbe szándékozik megírni. Ha ráérő ideje adódik novellákat ír.

1987-ben alpinista egyének keresik fel, hogy dolgozza ki számukra az ipari- és sport alpinizmus balesetelhárító technológiai utasítását, ugyanúgy a barlangászok részére is, és egyben legyen a menedzserkapitányuk, hogy ellenőrizze annak betartását. A felkérést elfogadta, de jól tudta hogy bírósági bejegyzést nem kérhet, mert ott elgáncsolják. Ezért az alpinista csoportnak a  Vöröskeresztes Alpinista Mentő Csapat nevet adta, hozzá egy alapszervezetet is létrehozott. Az ipari alpinisták többnyire egyházi épületeket renováltak. Ezért építészeti történetet tanul, főként a reneszánsz, barokk és a román stílusokba ássa bele magát. A villámhárítók felszereléséhez elengedhetetlenül hozzátartozik a magasfeszültségek ismerete. Ezért a figyelme a nagyfeszültségek irányába orientálódik, az adott időszak magyar szabványaiból szakvizsgát tesz. Lekötik a gömbvillámok megmagyarázhatatlan tulajdonságai, több elméletet vet papírra. Egy-egy templomtorony felújításánál az adott helyiség krónikáját elkészíti, és az új toronygömb belsejébe belehelyezve az alpinistákkal felrakatja. Így több mint ötven településnek a krónikáját helyezik el a tornyok gömbjébe.

1988-ban kilenc-tagú alpinista csapattal, komoly felkészülés után elindul a Himalája meghódítására. Útközben Indiában Srirangar tartományban a hatóságok feltartóztatják az alpinista csoportot, és két hétig, míg nem tisztázódik kilétük, fogva tartják őket. A nagyobb megpróbáltatás Nepálban vár rájuk. A Narayani folyó mellett egy sajátságos járvány miatt lezárt területen mentek át, ahol a járványügyi hatóságok egy működő hindu kolostorba zárták őket tizenöt hónapi karanténba. Ott iszlámnak vélik őket, és egy külön udvarban szállásolják el, ahol már négy tatár szintén ez ügyben vendégeskedik.

Négy nap múlva megérkezett az apát fiatal helyettese, aki a főiskoláját Budapesten végezte, és perfekt beszélt magyarul. Az elmondta nekik, hogy legyenek nyugodtak úgy mint a kotlós tyúk, innen tizenöt hónap előtt semmiképp nem mehetnek el, bármi összeköttetést is keresnek. A magyar nyelv révén jó kapcsolat jött létre a kolostor lakói közt. Az alpinisták kérték, ha már úgy is itt kell lenni, hozzanak cementet, homokot, kő az van bőven, megkezdték a leromlott kolostor falainak felújítását. A menedzserkapitány itt a ráérő idejébe megírja a Hét vezér országának legszebb meséi és A furfangos tolvajok és a száz tatár című mesekönyvét, majd hozzáfogott a Hunnia szép meséi  megírásához. A maroknyi alpinista csoport a hosszú karantén után már nem a Himalája felé vette útját, hanem hazaindultak Magyarországra.

A szerencsétlenség nem jár egyedül, mert a hazafelé tartó úton a türkmenisztáni hatóságnak nagyon gyanússá vált az a sok kézirat. Olvasni nem tudták, ezért jobbnak tartották elkobozni.

A kéziratot elvették, de az emlékezetet nem tudták elvenni.

Hazaérve bírósági eljárás várta, mivel egy itthon maradt alpinista munkát vállalt a kékesi adótornyon, és halálos balesetet szenvedett.

Ekkor derült fény az Egri Bíróságon, hogy az országban dolgozó ipari alpinista csoportoknak kidolgozott technológiája rajtuk kívül senkinek nincs.

Megalapította a Szent Borbála alpinista csoportot, akik továbbra is egyházi épületeket, főként tornyokat renováltak, s gyárkéményekre szűrőket raktak. Új mentési leírásokat dolgozott ki, ezért csatlakozott hozzá az ország több hegyi- és barlangász mentő csoportja, majd kutyás mentő csapatok is, mivel nekik ilyen még nem volt. Ekkor, 1992-ben megalapította a Katasztrófamentő Szent László Szövetséget, ahol már komoly szerepet játszottak mentésekkor a kutyákkal rendelkező csapatok is. Ugyanakkor a katasztrófamentő csapatkapitányok megválasztották országos mentőgenerálisnak. A katasztrófamentő kutyákról szakirodalom nem volt, ezért nekiállt a mentőkutyákról tanulmányt írni. Beleásta magát a kutyák tanulmányozásába, emiatt egy évet töltött Erdélyben a hegyi pásztoroknál. Ez idő alatt maga helyett a csapatkapitányokat sorba beosztotta ügyeletes parancsnokoknak. Ekkor volt a szajoli vasúti szerencsétlenség, a Jós utcai épületomlás, az Ó utcai épületomlás, ahol a mentésekben sikeresen vettek részt a katasztrófamentők. Hazajövetele után megírta a Mentőkutyák  című szakkönyvet.

Mint az erdő szerelmese sohasem tudott lelkileg elszakadni a természettől, meséiben sokszor szerepel az erdő, a rét, a tó, az állatvilág. Nekiáll megírni a Bakony erdő árnyékában aludtam című könyvét.

 

1999-ben nyugalomba vonult, most már volt ideje, hogy nekiüljön, és újra írja az elvett kézirataira visszaemlékezve a Hunnia szép meséi  és A Hét vezér országának legszebb meséi,  A furfangos tolvajok és a száz tatár  című mesekönyveit. Annak köszönhető, hogy a hindu kolostorban az alpinistáinak a hosszú estéken,ahol külvilági kapcsolat nem volt, mint rádió, ujság, könyv stb, sokszor felolvasta az addig megírt meséit, így az az emlékezetében megmaradt.

2000-ben tagja lett a dr Nika Mária által alapított Ajka és Térsége Civil Szervezetek Szövetségének, majd elnökségi tagnak választották.

2005-ben az ajkai civil napok alkalmával összeszedte az ajkai írók könyveit és szemléltető tárlatot mutatott be egy sátorban.

Ekkor látta, hogy több mint tizenöt költő és író él Ajkán, és ott beszélte meg Osváth Imre költővel, hogy megalapítják a Civil házon belül az Ajkai Szépírók Asztaltársaságát.