Honnan tudod, hogy 2009-ben élsz ? 

01. Véletlenül a micro-n ütöd be a PIN-kódodat. 
02. Több éve nem játszottál rendes papírkártyával. 
03. 15 különböző telefonszámod van egy háromtagú családhoz 
04. E-mailt küldesz a melletted ülő embernek. 
05. Azt mondod, azért nem tartod a kapcsolatot a régi 
ismerősökkel, mert nincs meg az e- mail címük. 
05. Négy éve ugyanannál az íróasztalnál ülsz, de közben három 
különböző cégnél dolgoztál. 

07. A főnököd nem tudná elvégezni a te munkádat. 
08. Felhívod a családot, hogy megtudd otthon vannak-e, 
miközben hajtasz be a garázsba. 
10. Minden tévéreklám végén szerepel egy internetcím. 
11. Ha elmész otthonról a mobiltelefonod nélkül (amit életed 
első 10, 20 ,30 ,40 évében nem is ismertél), pánikba esel és 
máris rohansz vissza érte. 
12. Reggel az első, hogy bekapcsolod a számítógépet, még 
mielőtt kimész kávéért a konyhába. 
13. Mosolyogsz és bólogatsz miközben ezt olvasod. 
14. Még rosszabb: pontosan tudod kinek fogod ezt 
továbbküldeni. 
15. Túl elfoglalt vagy, hogy észre vedd, hogy nincs 9-es ezen 
a listán. 
16. Tényleg megnézted, hogy nincs 9-es a listán. 
17. Gondolom az sem tünt fel hogy két 5-ös van a listán. 
18. Ezt is megnézted, újra...... 
19. ....és most röhögsz magadon 
20. Gondold végig, hogy miért!? 

És most azokról, akik '80 előtt születtek.... 

Akik 1980 előtt születtek, azok valódi hősök, olyasféle igazi 
hollywoodi 
mindent túlélő fenegyerekek. De tényleg! 

Gondolj csak bele, akik 1980 előtt születettek, azaz MI, kész 
csoda, hogy 
életben maradtunk! 

Nekünk még nem volt gyerekülésünk az autóban, 
sőt még biztonsági öv se nagyon, sokunknak még autó se nagyon. 

Viszont ma már bizton tudjuk, hogy a 
gyerekágyak festékében akadt bőven ólom. A gyógyszeres és 
vegyszeres üvegek könnyedén nyithatóak voltak, nem volt semmi 
furfangos védelemmel ellátva, de még a fiókok és ajtók sem 
voltak 
felszerelve biztonsági nyitóval, és mikor bicajozni mentünk, 
nemhogy 
könyökvédőnk és sisakunk nem volt, de még rendes biciklink sem. 
Azért 
az nem volt semmi. 

Mi még csapból ittuk a vizet, és azt se tudtuk, mit jelent 
pontosan az 
ásványvíz. Én speciel sokáig kevertem a szódavízzel. Azt 
hittem az 
ugyanaz. Szúr-szúr. Semmi különbség a kettő között, miért 
pazaroljak 
hát rá külön szót. 
Mi nem nagyon unatkoztunk, ha tehettük kimentünk játszani. 
Igen, ki. 
Egész nap kint voltunk, a szüleink, pedig csak sejtették, hogy 
élünk és 
megvagyunk, hiszen még Matáv telefon se nagyon volt, nemhogy 
mobil. Pláne nekünk! Nyáron a derékig érő fűben és közeli 
kiserdőkben 
játszottunk, mégsem lettünk kiütésesek és nem tört ránk 
allergiás 
roham. Nem tudtuk mi az a pollen, és a parlagfűről azt hittük, 
hogy a 
sárkányfű egyenes ági rokona. Ha elestünk, megsérültünk, 
eltört 
valamelyik végtagunk, vagy csak szimplán betört a fejünk, 
senkit nem 
pereltek be ezért. Egyszerűen mi voltunk a hibásak. 

Sőt! Ha az erősebb elgyepálta unalmában a kisebbet és 
gyengébbet, 
az is rendben volt. Ez így működött, és a szüleink nem nagyon 
szóltak 
bele ebbe sem. 
(- Kisfiam, bemegyek az iskolába, az nem lehet, hogy téged 
mindenki 
Rambónak csúfol / - Hagyd csak anya, ez az én háborúm!) 

Étkezési szokásaink Schobert Norbi mércéjével mérve nap mint 
nap 
tartalmazták a halálos dózis többszörösét, de még egy 
McDonalds-on 
edződött átlagos, elhízott amerikai kisgyerek is helyből 
nyomna egy 
hátraszaltót attól, amit mi leküldtünk kaja címszóval. 
Gondoljunk a 
zsíros kenyérre, a kolbászra, a disznósajtra (ki tudja mit 
tettek bele), 
az iskolai menzára (ki tudja mit NEM tettek bele) és mégis itt 
vagyunk. 

A kakaóban nem volt A, B, C, D és E vitamin, viszont 
"bedeko"-nak 
hívták és már ez is elég volt a boldogságunkhoz. Szobi szörpöt 
ittunk, 
ami hírből sem ismerte az édesítőszert, viszont tömény 
cukorból 
készült. A limonádét még magunknak kevertük és mosatlanul 
ettük a 
fáról a gyakran éretlen gyümölcsöt, a WC pereme alatt pedig a 
baktériumok ezreinek a kolóniái telepedhettek meg a még 
háborítatlan 
nyugalomban, a pre-Domestos korban. 
Volt néhány barát, aki már ismert olyat, akinek 
videólejátszója volt, vagy 
esetleg spectruma (az egyfajta számítógép volt), de szó sem 
volt 
Playstationról, Nintendóról, X-Boxról, Videójátékról, 64 
tévécstornáról, 
műholdról és kábeltévéről, filmekről, DVD-röl, Surround 
Soundról, 
Internetről, Fitness-Club kártyáról vagy mobiltelefonról. 

Viszont voltak barátaink! Olyanok, akikkel találkoztunk kint 
az utcán, a 
focipályán vagy a pinpong asztaloknál, vagy ha mégse, akkor 
egyszerűen becsengettünk hozzájuk és beengedtek. Nem kellet 
megkérdezni a szülőket. Sem a miénket, sem az övéket! Nem 
vittek és 
nem hoztak a szülök autóval... Mégis itt vagyunk. 

Nyakunkban lógott a lakáskulcs, mikor játszani mentünk, és nem 
ritkán 
fadarabokkal, botokkal harcoltunk, labdával dobáltuk egymást, 
mégis 
itt vagyunk. Nem ütöttük ki egymás szemét, a többi seb pedig 
begyógyult. Focizni is csak az állhatott be, aki tudott. Akkor 
még volt 
egy íratlan szabály, amit ma nehezen értünk már meg mi is: azt 
csináld, 
amihez értesz. Aki pedig nem értett a focihoz, pláne nem tudta 

rendesen kirúgni az ellenfél bokáját, az csak csalódottan 
nézhette a 
játékot a rácson túlról, vagy odébb állhatott, és más játékot, 
más 
játszótársakat kereshetett magának. 
A szerelmet nem brazil sorozatokból tanultuk, csak egyszerűen 
megéltük. Boldogan szaladtunk végig az utcán az első csók 
után, úgy, 
mintha már sohasem akarnánk megállni. Ha egy tanár nyakon 
vágott, 
nem szúrtuk le egy késsel és nem pereltük be, és nem sírtunk 
otthon a 
szülőknek. 
Sőt! Ha lehetett, el se mondtuk. Ismertük a törvényt, és ha 
vétkeztünk, 
szüleink nem álltak mellénk. 
Megtanítottak úgy élni, hogy tudjuk, mit jelent a kötelesség, 
a 
bűntudat, a jóérzés, a felelősség. 
Ismertük ezeknek a szavaknak a mélységét. 

Ezek voltunk mi. Boldog hősei egy letűnt kornak, amelyen a 
mostani fiatalok 
értetlenül mosolyognak.