Néma temetőben járok egymagam, 
itt minden szomorú, csöndes és hangtalan. 
Egyedül egy kismadár zengi bús dalát, 
zokogva búcsúzik, most temeti párját. 

Mi egykor élet volt, tarka, színes élet, 
minden elmúlik egyszer s porba hull végleg. 
Lásd, milyen nagyszerű teremtmény az ember, 
mégis itt kell hagynia a Földet egyszer. 

Ahogy így merengve lépkedek lágyan, 
egy magányos kis sírhoz visz el a lábam. 
Letérdepelek mellé, s halkan foly a könnyem, 
fájdalmam ott fénylik minden egyes könnyben. 

Gyászba rogyva hallgatom a madárdalt, 
s lassan a sötét éj váltja fel a nappalt. 
Fehér liliomon fáradt könnycsepp ragyog, 
s velem együtt sírnak törtszívű csillagok.