Tartalomból

" - A gyilkolás művészet. Egyszer majd megmutatom Önnek... ha már készen áll rá.

  - Nem vagyok kíváncsi a maga műalkotására!

  - Hazudik. Az emberi elme kíváncsi. Vissza fog jönni hozzám. "

Charles Cellien

- Tehát Ön Charles Cellien, 1960-ban született a Pennsylvania beli Betlehemben.

- Betlehemben, mint a kis Jézus, a mi megváltónk – az előttem ülő betegesen sovány, őszülő férfi összetette két kezét és a plafonra emelte szemét.

- Ön is megváltónak érezte magát?

- Miért nem az voltam?

- Kérem, meséljen magáról! Milyen volt a gyermekkora?

- Ó, igen! Gyerekként még nem tudtam, hogy Istennek mi a célja velem. Erősen vallásos családban nőttem fel. Nyolc testvérem volt, apámat nem ismertem, meghalt, amikor még csecsemő voltam. Anyám egyedül szenvedett velünk, de mindig jó volt hozzánk. Sosem adta föl, foglalkozott velünk, iskolába járatott.

- Édesanyjával jó volt a kapcsolata. Szerette Önt. Mégis már 9 évesen megkísérelt öngyilkos lenni és utána többször is. Miért?

- Nehéz gyerekkorom volt. Én voltam a legfiatalabb a sorban. És persze a legkisebbet könnyű bántani. A testvéreim nem hagytak nyugtot nekem, így volt, amikor betelt a pohár. Többször próbálkoztam anyám gyógyszereivel és vegyszerekkel. De mindig volt valaki, aki figyelt rám és végül egy gyomormosással a kórházban kötöttem ki.

- 17 évesen vesztette el az édesanyját?

- Igen, szörnyű csapás volt. Akkorra már csak hatan maradtunk velem együtt. Három testvérem is meghalt. Nagyon nehéz volt az az időszak. A tragédia után azt gondolná az ember, hogy erősebb lesz a családi összetartás. De nem így lett. Testvéreimmel folyton martuk egymást. Végül otthagytam az iskolát és elszegődtem a haditengerészethez. 1978-tól 1984 márciusáig szolgáltam ott, azután eltanácsoltak.

- Miért?

- El akartam szabadulni otthonról. Már nem is tekintettem otthonként a szülői házra. Az maga volt a pokol; az a sok megaláztatás… Nem volt maradásom, ezért kerestem egy olyan helyet, ahol meglelem a nyugalmat. A haditengerészet alkalmasnak tűnt. De mint utólag kiderült, otthonról egy olyan közegbe kerültem, ahol farkastörvények uralkodnak. Kicsi cingár gyerek voltam, mondhatni gyenge fizikumú és ez nem vált az előnyömmé. A társaim mindig belémkötöttek, kihasználtak. Mivel itt sem találtam meg a helyem, így öngyilkossággal próbálkoztam. Számtalanszor próbáltam megölni magam, de Isten nem akarta, hogy meghaljak. A kollégáim mentálisan instabilnak találtak, ezért kellett leszerelnem.

- Mi történt ezek után?

- Hazamentem New Jerseybe. Ott találtam ápolói munkát a St. Barnabas kórházban.

- Ekkor találkozott a feleségével is.

- A volt feleségemmel, igen. Ekkor ismertem meg Adrienne-t. 1987-ben házasodtunk össze. Két lányunk született.

- Szerette Ön a feleségét?

- Hát persze, másképpen miért házasodtunk volna össze?

- 1993 januárjában Adrienne beadta a válókeresetet, mivel Ön kétszer is bántalmazta. Hogy történt ez?

- Minden elmúlik egyszer, így a szerelem is. A kapcsolatunk eléggé megromlott, nem találtuk az összhangot; és valóban néha elfajultak a dolgok.

- Hogy reagált a válásra?

- Összeomlottam. Még a lányaimat sem láthattam, eltiltottak tőlük. Fel akartam adni mindent, de a bíróság gyermektartás fizetését rendelte el, így hát dolgoznom kellett.

- 1993-ban a válás után birtokháborítás miatt letartóztatták.

- Egy súlyosabb idegösszeomlást kaptam. Betörtem az egyik munkatársamhoz miközben ő és a családja aludt. Utána többször is zaklattam őket. Egy év felfüggesztett börtönbüntetésre ítéltek. A letartóztatás után újabb öngyilkossági kísérletsorozatot hajtottam végre, amiért beutaltak a pszichiátriára. Két pszichiátrián is kezeltek depresszió miatt.

- És hasznosnak bizonyult a kezelés?

- Egy ideig és bizonyos mértékben. Nem próbálkoztam öngyilkossággal talán öt évig. A munkahelykereséssel és a betegekkel voltam elfoglalva.

- Térjünk is rá a betegekre. Az első gyilkosságot 1988. június 11-én követte el, az áldozat neve Johns W. Kengo.

- Az első egy férfi volt. Pech-he volt szerencsétlennek. Nem tudta, hogy allergiás a drogokra. Allergiás reakciókkal került be a kórházba. Nagyon szenvedett; csak csöveken keresztül tudott lélegezni.

- Ezért Ön úgy gondolta, hogy megöli.

- Csak megkíméltem a további szenvedéstől. Egy halálos adag gyógyszert adtam be neki intravénásan. Békésen halt meg, egyszerűen csak elaludt.

- És a többi áldozata? Hány embert ölt meg a St. Barnabasban?

- Egyik beteg sem szenvedett amikor meghalt. De előtte… Ahogy néztem, hogy fájdalmak közepette sírnak és imádkoznak, úgy sírtam és imádkoztam én is. Nem tudtam elviselni mások szenvedését. Miután lelkük eltávozott testükből, valami békés megnyugvás szállta meg az én lelkemet is. Tudtam, hogy helyesen cselekedtem, és hogy föntről a mennyország kapujából integetnek nekem hálásan mosolyogva. Hány embert segítettem át a túlvilágra? Fogalmam sincs. Nem számoltam; még a nevük sincs meg, vagy a dátum. De az arcok megvannak. Emlékszek minden egyes arcra. A St. Barnabasban talán tíz-tizenegy betegről gondoskodtam.

- A betegek közül volt olyan, aki konkrétan arra kérte, hogy ölje meg?

- Igen. A St. Barnabasban volt egy végső stádiumban lévő AIDS-es. A férfi azzal töltötte a mindennapjait, hogy üveges szemmel a plafont tanulmányozta. Nem az én részlegem volt, de egyszer amikor több ápoló is beteget jelentett felküldtek, hogy végezzem el az ottani teendőket is. Amint beléptem a kórtermébe rámfordította szemeit és elmosolyodott. Mintha csak egy angyal jelent volna meg előtte. Felemelte remegő sápadt kezét és magához intett. Lehajoltam hozzá, hogy megértsem halk szavát. Csak annyit mondott "Ölj meg!". Azután lehunyta a szemét és amikor újra kinyitotta már ismét a plafont bámulta. De akkor már más is volt a szemében az ürességen kívül. Remény.

- Mit tett?

- Beadtam neki egy nagy adag inzulint.

- De azzal a cukorbetegeket kezelik.

- Igen. Bele is halt. Eszméletét vesztette és leállt a szíve. 1992-ben nyomozni kezdtek a kórházban, mert valaki babrálta az intravénás folyadékot tartalmazó tasakokat. Ezzel az esettel én is gyanúba keveredtem volna, így otthagytam a St. Barnabast és a Warren kórházban kezdtem dolgozni szintén New Jerseyben. Itt majdnem két évig voltam ápoló.

- A két év alatt ölt meg valakit?

- Ha jól számoltam már harmadjára használta a megölni kifejezést. Ez olyan negatív jelentésű szó, pusztító hatása van. Én nem gonoszságból tettem, amit tettem. Nem megöltem őket, hanem segítettem nekik. Mind a segítségemet várták és kérték. A Warrenben talán három idős hölgyet segítettem jobblétre. Súlyos szívbetegek voltak. A saját szívgyógyszerükkel, digoxinnal adagoltam túl őket. A következő munkahelyemen a Hunterdon kórházban három évig dolgoztam az intenzíven. Sok emberen segítettem szintén digoxinnal. Ahogy manapság mondanák ez volt a védjegyem. De végül innen is távoznom kellett. Az elkövetkező években több kórházban is dolgoztam pár hónapig. Többek közt a Morristownban, az Eastonban, de voltam Pennsylvániában is. Itt is akadtak emberek, akik segítségre szorultak.

- 1999 áprilisában a Lehigh Valley Kórházban további öt betegnek „segített”. Azután 2000 elején újra öngyilkossággal próbálkozott, majdnem sikerült is. Szén-monoxiddal akarta megmérgezni magát, de a szomszédok felfigyeltek a szagra és megmentették. Mi késztette arra, hogy újra próbálkozzon?

- Gyanúba keveredtem a halálesetek miatt.

- Neheztelt a szomszédaira?

- A jó szándék vezérelte őket, de másrészről dühít, mert nem tartották tiszteletben a döntésem. De most már tudom, hogy Isten akarta így.

- Miért kapták el?

- Sok éves tapasztalatot szereztem, egyre rutinosabb lettem. Legalábbis én így gondoltam. Aztán egyre több hibát vétettem, nyomokat hagytam magam után. Meg persze a sokasodó megfigyelő kamera, és szigorú ellenőrzés sem könnyítette meg a dolgom. 2003. december 12-én tartóztattak le. Bevallottam mindent. Tudtam, hogy az elmondottak alapján bűnös vagyok és nem akartam harcolni.

- Tudom, hogy lehetetlen, de ha mégis visszamehetne az időben, akkor változtatna a jövője alakulásán?

- Most burkoltan azt kérdezi, hogy megbántam-e amit tettem? Nem. És nem változtatnék semmin. Mint mondtam én azoknak a betegeknek a megváltó angyalt jelentettem. Ha van Isten és nem akarta, hogy ezt tegyem akkor hagynia kellett volna meghalni. Az egészben, amit bánok csak az, hogy jómagamat nem tudtam megváltani.

- Lehetséges az, hogy Ön azokban a betegekben saját magát látta? A saját kilátástalan sorsát?

- Azért végeztem velük, mert saját magamat nem tudtam megölni? Érdekes felvetés. De bennem fel sem merült ilyesmi. Láttam őket szenvedni, nap, mint nap a fájdalomtól eltorzult arcukat, amint azon fáradoznak, hogy valaki meghallja gyenge hangjukat és legalább egy percre rájuk figyeljen. Együtt éreztem velük, tudom milyen érzés egyedül lenni, de sohasem azonosultam egyik beteggel sem. Csupán annyiról van szó, hogy ők megkaphatták, amit én nem. A nyugalmat és a békét.

- Nos azt hiszem lejárt az időnk. Köszönöm, hogy időt fordított rám Mr. Cellien.

- Ez csak természetes. Életfogytig van időm. De mondja csak, Ön mit tett volna a helyemben?

- Én csak annyit mondanék, hogy az embernek saját élete felett joga van ítélkezni, de másoké felett nincs. És ezáltal nincs joga más életét elvenni, még ha maga az illető kéri, akkor sem. Viszontlátásra Mr. Cellien!

A börtön rácsai csattogva mozdultak meg, hogy kiengedjenek minket az őrök által elnevezett „csevely” szobából. Charles Cellient visszavezették a cellájába. A rabok szemeinek kereszttüzében kellett végigmennem a folyosón, hogy elérjem a kijáratot.

- Nem saját magát akarta megölni – szólt egy hang a bal oldalamról.

- Parancsol? – torpantam meg félúton a folyosón. A hang irányába fordultam. Egy középmagas 60 körüli férfi nézett farkasszemet velem, tenyerével a rácsnak támaszkodva. Szürke rabruhájával és ugyanolyan színű hajával úgy nézett ki, mint egy szürke kisegér. De a szemei úgy világítottak akár egy macskáé és a tartásában is volt valami méltóság.

- Azt mondtam, hogy nem saját magát akarta megölni, hanem őket.

- Kiket?

- Az áldozatait.

- De hát őket meg is ölte.

- De nem teljesen.

- Ezt hogy érti?

- Az öngyilkos olyan gyilkos, aki önmagában öli meg a többieket. Tehát elsősorban nem az a célja, hogy saját magát megölje. Az csupán csak az egyik velejárója a dolognak. Az áldozatok mindvégig elevenen élnek az emlékeiben: maga előtt látja az arcukat, érzi az illatukat. Bizony, az áldozatai olyannyira elevenek, hogy akár táncra is perdülhet velük álmaiban. De akár kísérthetik is őt. Ha meg akar szabadulni tőlük, akkor végleg meg kell ölnie őket. Meg kell ölnie az emlékeket is. Ez a tökéletes gyilkos titka.

- Értem – bólintottam. A férfi ragadozószeme megvillant és elhúzta a száját.

- Dehogy érti – csóválta a fejét. – Dehogyis érti. Mégis hogy érthetné?

- Viszlát Mr. … Neve?

- Nincs nevem.

- Mindenkinek van neve!

- Akkor legyen Joe.

- Rendben, viszlát Joe!

- Remélem ez a viszontlátás hamar eljön! Én várni fogom! Elvégre tömérdek időm van…

( E fejezet története valós eseményeken alapul. A helyszínek és dátumok valósak, a vezetékneveken változtattam.)