Wass Albert:Te és a világ- idézetek a könyvből

Ne tévesszed össze a különböző kötelességekkel. A hála érzés, és mint ilyen megfoghatatlan,
felmérhetetlen és emberi értékfogalmakkal ki nem fejezhető.
Csak akkor van jogod számon tartani, ha Te tartozol vele másnak. Ez lelkiismereted feladata.
De ha azt kutatod, hogy ki adósod hálával, már önzésed szolgálatába állítottad a cselekedetet is,
amivel állítólag megszolgáltad. És önző tettek egyszerűen napi áron számolandók el,

Vannak az életben pillanatok, amikor menthetetlenül egyedül vagy. Ilyenkor hiába van társad, hiába van családod, hiába vannak barátaid: egyedül vagy. Bizonyos kérdéseket egyedül kell megoldanod, senki nem segíthet rajtad, senki helyetted el nem végezheti. Kifejezhetem ezt úgy is, hogy vállalnod kell valamit az életből, valami kockázatot, valaminek a felelősségét, egyedül, a magad erejéből.

A fák levelei tavasszal újra kihajtanak és ősszel újra lehullanak. A virágok újra kinyitnak és újra elhervadnak. Újra jön a tavasz, újra jön a nyár, újra jön ősz és újra jön tél. És Te természetesen azt mondod erre, hogy nem is lehetne másként, mert így van ez jól. Miért vagy úgy kétségbeesve tehát, hogy újra elölről kell elkezdd az életedet?

Nézd a fát. Nézd a hegyet. Nézd meg a folyót vagy a tengert. És gondold el, hány milliárd
vízcsepp van benne, hány milliárd vízcseppbe zárt világ. És aztán gondolj a csillagokra. Azokra,
amiket ismersz, és azokra, amiket nem ismerhetsz. Tiszta éjszakákon nézz föl az égboltra:
olyan éppen, mint a vízcsepp a mikroszkóp alatt. Minden csillag egy élő valami és köztük a
Tied, a Föld, talán a legkisebb. Gondold csak el, hány milliárd vízcsepp lehet még ezen az
egyen kívül, amit ismersz.
És akkor gondolj szánalommal azokra, akik el akarják hitetni Veled, hogy nincs Isten.
Nincs, mert ez vagy amaz így történt. Mert romokban fekszik a házad. Mert meghaltak
sokan, akiket szerettél. Mert kevés a kenyér. Mert sok a nyomorúság. A világban, mondod,
nincsen igazság. És a Te világodat érted alatta. A Te külön világodat, ezt az aszfaltos,
vízvezetékes, órabéres és gyárkéményes világot. A nyakkendős, nyúlszőrkalapos, szénhiánnyal
küzdő, műhelyszagú és paragrafusok közé zsúfolt világot. És elfelejted, hogy ezt a világot Te
csináltad magadnak. Te és a többi emberek, és így egyedül ti vagytok felelősek mindazért,ami
benne történik.

Otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon. Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak. Ez az otthon. Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit. Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben. Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.

De elárulok Neked valamit: ma már ez ellen is tudok gyógyító kenőcsöt. Az ember egyet s
mást megélt már, s egyet s mást tanult. Ha újra elővesz sajgó fájdalmával a honvágy, gondolj
arra: minden kép, amit mutat, a múlté. Mintha régi-régi fényképes albumban lapoznál. Ma már
semmi sem azonos azzal, ami benned fáj. Nem csak az idő változott: megváltoztak a hegyek
és a völgyek. Az erdők és a mezők. Ma már nem olyanok, mint akkor voltak, ma már semmi
sem olyan. Minden más, minden megváltozott, minden idegen. A meghitt régi utak, amelyekre
visszavágyódik benned a fájdalom, már nincsenek. Gyep lepi és bozót nőtte be őket. A
barátságos kiskapu helyét idegen rács foglalta el azóta és rá sem ismernél a régi házra. Idegen
színnel mázolták be új lakói. Szobáit megtöltötték új és idegen bútorokkal. Rózsáid helyén
illattalan ipari növények tömörülnek szigorú sorokban. Fáidat kivágták régen s újakat nem
ültetett senki, mert azt vallják ma, hogy szép haszontalanságokra nem való a föld. Idegen
lennél, dermesztő döbbenettel idegen, ha megállanál ma ott, egy régi küszöb nyomait
keresve. Idegen.
Így van ez, hidd el. És gondolj rá sokat. Hamarosan rájössz, hogy ami benned fáj, az nem
is honvágy már, csupán emlékezés. És mert emlékezés, nem is fáj talán. Mert szép az, hogy
mindez volt, és úgy volt, ahogyan emlékezel rá. Jó, hogy van mire emlékezz, ami szép. Gazdag
vagy általa. Senki nem rabolhatja el Tőled azt, hogy amire emlékezel, az gyönyörűen szép.
Aztán nézz körül és meglátod, hogy itt is vannak, mindenhol vannak erdők és hegyek,
völgyek és mezők. Rózsák és fák és illatos, szép haszontalanságok. Es akkor a honvágy már
nem is vágy többé benned, hiszen miképpen is vágyódhatnál arra, ami eltelt.
Már csak emlékezel a honra. S amíg emlékezel: tervezgeted már az új hont magad köré,
hogy legyen mire emlékezzenek a gyermekeid.