A38 Hajó legújabb kiadványán a Tudósok összetéveszthetetlen stílusában megannyi új gyöngyszem a gyökereihez hű maradt zenekar rajongói számára. Kritika. A CD borító (design: Máriás Csilla) előlapján tükörgömb, a hátlapon önnön bőréből kibújó játékmackó. A lemezre nyomtatva nyitott fedelű, fehér zongora, felette jókora adag szar lebeg, pontosan kifejezve az alsó-balkáni életérzést, amelyet a Tudósok, zenei laboratóriumuk megalakulása óta szenvedélyesen kutatnak és örömmel képviselnek. Mikrobiológiáról van szó, radikális öntörpítésről, a kegyelem azon áldatlan állapotáról, amelyben az emberi lény beteg baktériumnak szereti látni önmagát, hogy mentesüljön a felelősségtől. A Tudósok nem szórakoztatóiparosok, éppen ellenkezőleg. Zenéjük csak az öntisztelet teljes feladása árán táncolható, és nagyon részegen is körülményes rá szeretkezni. Falusi kocsma lepusztult mosdójában hallucinál ilyen éktelen zajt a fogatlan nehézfémgyűjtő, miközben a törött vécékagylóba hányja genetikai állományát. Az öngyűlöletet Ian Dury-tól, Pére Ubu-n és Elvis Costellon-n át 50 Cent-ig számtalan művész próbálta már megjeleníteni a rock színpadon, de eddig egyedül a Tudósoknak sikerült. A többiek, minden jószándékuk és predesztinációjuk ellenére, inkább Krisztust imitálták. dMáriás és kutatócsoportja nem akar megistenülni. Nem felemelni akarják közönségüket, hanem még lejjebb húzni. Nem a Mennyország kapuját nyitogatják, hanem az idő ánuszát. Nem a megváltást hozták, nem azt keresik, hanem a legközelebbi fehér zongorát, hogy kurjongatva beleszarjanak.

„Most meghalsz, kedves barátom. És ez jó neked…” – suttogja egy hang a lemez elején. Majd kissé bizonytalan falsetto csendül fel, az is a halálról énekel, összesen 13 másodpercig. Aztán beindul a ritmusszekció: Endrei Dávid, basszus és Jeli Gergely, dob. Robbie Shakespeare és Sly Dunbar óta nem hallottam ilyen tökéletes együttműködést dobos és basszusgitáros között. Sodró erejű, masszív, tömör, megbízható alap-lüktetést adnak, boldog lehet a szólista, aki ilyen erős hang-falra támaszkodhat. Felsikolt drMáriás szaxofonja. Európa egyik legnagyobb szaxofon-művésze játszik. Kezében beszél a hangszer, beszámol, elemez, értékel – búcsúlevelet és kórbonctani jelentést hallok egyszerre. Végül maga a jó Doktor kezd kiabálni: „Basszál”, tanácsolja a halott páciensnek. A tanácsot a biztonság kedvéért a lemez végén megismétli. drMáriás nem elandalítani akarja hallgatóit, ő nem rock-himnuszokat, könnyen megjegyezhető pop-mantrákat ír, hanem posztmodern, hányaveti, fókuszálatlan, népmesei gyökerű, mikro-realista irodalmat ültet a funkra, hogy elidegenítsen bennünket a zenétől is. Ő nem vacakol szójátékokkal, iróniával, nem igyekszik szellemes, humoros, többértelmű lenni. Ismeri a közönségét. Nem a bagzó tömegeknek, nem is az impotens szellemi elitnek, hanem a gépkorszak romjain tenyésző véglényeknek játszik. Áttételek nélkül, direktben nyomja a reziduumot, mint ahogy a pongyolás szomszédasszonyok locsognak a régi bérház leszakadásra készülő gangján. Olyan sommelier-hez hasonlítható, aki műtrágyából erjesztett, kannás borral kínálja a drága étterem vendégeit. Egyél, igyál, basszál, szarjál, ez az ars-poétikája. Nem megtölteni akarja a disco-t, hanem kiüríteni, hogy a néptelen táncparketten konferenciázó őrző-védők köpőversenyt rendezhessenek a tükörgömbre.

21 szám van az A38 állóhajón rögzített lemezen, mindegyik a Tudósok összetéveszthetetlen stílusában, mindegyik gyöngyszem, igazi kincs a gyökereihez hű maradt zenekar rajongói számára. Ezek a gyökerek az 1980-as évekbe, a new wave jazz korszakába nyúlnak vissza: az azóta globalizálódott East Village és SoHo galériáiba, James Chance és a DNA világába, egyetlen, fontos különbséggel: a new wave kontrollált őrülete helyett a legsötétebb Balkán középpont nélküli káoszát zúdítják ránk, ugyanazt az olajos merdét, amiben, amiből vagyunk.

Najmányi László